Vallomás a Csodáról / Csinszka naplója – Szépmíves Könyvek, 2017 – felelős szerkesztő: Kovács Attila Zoltán – 160 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-566-299-4
Az Ady-jelenségben talán az a legérdekesebb, hogy – nem csak – verseivel még mindig képes érzelmeket és indulatokat gerjeszteni, és az Adyt fürkésző kíváncsiság annak ellenére nem lanyhul, hogy tananyagként más fontos költőket sikerült mára elszürkíteni. Talán Ady, de nem csak Ady az, aki miatt a szélesebb közönség kíváncsi az utolsó idők múzsájára, Boncza Bertára, Csinszkára.
- Öngyilkos lett Ady Endre özvegye?
- Ady Endre ezeket a verseket is olvashatta…
- Az orvos szerint Csinszka nem kapta el Ady betegségét
Csinszka látszólag nem rejteget titkokat, hiszen életét számtalan formában feldolgozták már. Megjelent már Csinszka verseinek csokra, kiállításként volt már „A másik Csinszka”, és könyvként „Az igazi Csinszka”. Az utóbbit Robotos Imre könyve viseli, és már a megjelenéskor is sokakat zavart ez a sokat markoló, de keveset fogó cím. Pedig az a könyv is csak egy Csinszkát rajzolt meg a sokból, és – mint az ilyen dolgozatok általában és szükségszerűen – legalább annyi kérdést nyit meg és hagy nyitva, mint ahányra választ ad.
Csinszka most kötetbe rendezett feljegyzéseiből – és a kötet függelékéből – egy egészen más Csinszka köszön az Olvasóra. És ez is „igazi”, sőt, éppen összetettsége és ellentmondásai miatt talán igazibb is, mint a többi. Elolvasva a huszonkét fejezetből álló szöveget arra a megállapításra juthatunk, hogy az emlékek lejegyzője őszinte. Őszinteség alatt persze nem feltétlenül a tényszerűségek szikárságát kell értenünk, hiszen ezt nem is várhatjuk el akkor, amikor valaki a saját életére pillant vissza. Az érzelmekkel teli és szubjektív szövegből kibontakozó portré sok mindent elmagyaráz abból, amit a tények szintjén, lexikális tudásként már ismerhetünk.
…szép volt, fiatal, törékeny, szelídségében is önérzetes és eszes. Olyan lány, aki meg tudott élni a munkájából. Az a hat esztendő, amit édesapja halála óta végigharcolt, az életéért tanulva, tervezve, letörve és felemelkedve a jövőjéért, emberré érlelte. Céljai voltak
– írja a napló elején édesanyjáról, aki nem mellesleg huszonnyolc évvel idősebb apjának unokahúga volt, és Csinszka születése után néhány nappal meghalt. Ebből a kis részletből is kitűnik, hogy Csinszka a tények rögzítésén túllépve ábrázolni – és megérteni/megmagyarázni – próbálja azt, ami körülötte történt. Így jár el akkor is, amikor gyermekkori élményeiről, vagy a Svájci leánynevelő intézetben töltött időről van szó. És fokozottan erre törekszik akkor, amikor az Adyval kibontakozó kapcsolatát elmeséli. Hiszen nyilván egy kívülálló számára teljesen érthetetlen, ahogy ez a kapcsolat szárba szökken és házasságba torkollik. Mi mozgatta Csinszkát? Szerelem? Tisztelet? Birtoklásvágy? Félrecsúszott gondoskodni akarás? Szembeszállás a konvenciókkal? Mindez együtt?
Minden őszinteségével együtt olyan, mintha maga sem tudná pontosan megfogalmazni a választ. Egy helyütt (84. oldal) például azt írja:
Nem voltam szerelmes Adyba, vagy ha voltam, nem tudtam róla. A szerelem féltékeny, ragadozó, osztozni senkivel és semmiben nem tudó érzés, telítve testi vonatkozásokkal, ingerekkel, vágyakkal. Én ezt a szerelmet nem is ismerhettem. Sohasem fájt, hogy idegen asszonyok szeretik, lányok szédülnek eléje, találkára megy, vagy áldozó, nagy asszony-szerelmet terítenek lába elé
– másutt mégis mintha szerelemről lenne szó. Egy biztos, szellemi nagyság ide vagy oda, nem nagyon van mit irigyelnünk Csinszkától:
Az együtt átélt öt esztendőből egy egészen hosszú év családi háborúkkal telt el a házasságunkért, a többi idő harc volt a Halállal, aki minden árnyékból, minden sarokból reánk vicsorította éhes, szörnyű arcát.
– Megérte? – kérdezhetnénk utólag, tudva, hogy Boncza Berta örökre Csinszka maradt, s bár a „nemzet özvegyének” szerepét nem tudta, és – tisztelet érte! – nem is akarta eljátszani, mégis, mintha örökké bolyongó, beteljesületlen alakja lenne a magyar kultúrtörténetnek. Kapcsolatai által – legyen szó Babitsról, Harsányi Zsoltról, vagy a házasság nyugalmát ígérő Márffy Ödönről – fáradhatatlanul és reménytelenül keresett valamit, amit tudjuk, hogy soha nem ért el. Márffyval való házassága alatt is rajongva próbált szeretni másokat. A kötet függelékében megtalálható Csinszka utolsó hosszabb írása 1934 júliusából. Ez a levél – a Csinszka közeledését elutasító, ekkor hatvannyolc esztendős – Bárczy Istvánnak szól:
Jó magának írni, jó szeretni Magát ebben a csúnya világban, jó Magához így vissza-visszafutni…
– írja Csinszka annak a Bárczynak, aki majdnem két évtizeddel korábban, 1915. március 27-én, a pesti városházán összeadta Ady Endrével…
