+ Jegyzet

Ne öld az anyákat! – Avagy kié az össznemzeti tudás?

Nem akarok úgy csinálni, mintha eddig nem tudtam volna, hogy a szerzői jog, vagy éppen az intézményi tiltás akadályozza, hogy hozzáférjünk a számunkra szükséges szellemi alkotásokhoz. Tudtam és írtam is ellene. De most már tényleg tele a hócipőm. – Nógrádi Gábor írása.

Ha elközeleg az este, és az agyban a sejtek többsége már aludni tért, csak annyi lendülete marad egy munkaalkoholistának, hogy szörfözzön a neten. Ahhoz többnyire nem kell agy. Úgyhogy szörfözöm.

Így jutok el az egyik egyetemi weboldalhoz, amelyik a − szak-, diploma- és doktori – dolgozatokat gyűjti. Kiválasztok egyet a sok ezerből, ami érdekel. Két kattintásra kiderül, hogy nem olvashatom el, mert 2020 júliusáig zárolt, embargós. (Egy falu cigányságának a helyzetéről szól a titkosított munka.) Mint kiderül, a többi dolgozathoz sem férhetek hozzá, csak ha az egyetem, illetve az egyetemi könyvtár számítógépéről akarom elolvasni. Esetleg külön engedélyt kapok a megtekintéséhez.

Csak a példa kedvéért: a Csokonai tanulmányok nyilvánosak, de A pajzánság és a dévajság megjelenése a Csokonai-életműben és a Dorottyában című dolgozat már csak ott helyben olvasható.

Nem akarok úgy csinálni, mintha eddig nem tudtam volna, hogy a szerzői jog, vagy éppen az intézményi tiltás akadályozza, hogy hozzáférjünk a számunkra szükséges szellemi alkotásokhoz. Tudtam és írtam is ellene. De most már tényleg tele a hócipőm.

Úgy gondolom ugyanis, hogy ha a legcsekélyebb képességű egyetemi medvebocs, Prekopcsik Demencia ír egy szakdolgozatot magyarul az ékszerteknősök udvarlási szokásairól, az is az össznemzeti tudás része. És mert a dolgozat az adófizetők pénzéből fenntartott egyetemen készült, nyilvánosságra hozatalát még a szerző sem akadályozhatja meg, amint, mondjuk, egy vers esetében, amit bezárok egy fiókba, és eldobom a kulcsot.

Demencia legfeljebb ahhoz ragaszkodhat, és ahhoz ragaszkodnia törvény adta kötelessége, hogy ha a művéből idéznek, vagy hivatkoznak rá, akkor feltüntessék a nevét. (Ez egyébként számára is igen kedvező promóció lehetne, mint tudjuk.)

Vegyük keményebbre a figurát: miért tartom mindenki számára jogosnak, hogy hozzáférjen ahhoz a tudáshoz, gondolathoz, adathoz, amely valamilyen formában – hangban, képben, írásban stb. − kikerült egy honfitársunk, vagy bárki más agyából?

Képzeljük el azzal a nagy magyar fantáziánkkal, ami van nekünk, hogy a szülészeti klinikákon harminchárom százalékos a halálozás. (Nem kell megijedni! Nem mai történet. Éppen százhetven éves.) Az egyik klinikán az egyik orvos megtalálja a kór ellenszerét. A halálozás egy százalékos lesz, a doktor pedig megírja a felfedezését egy belső kórházi kiadványban, amely nem publikus. Zárolt. Titkosított. Mondjuk egy stupid professzor miatt. Az idő múlik. Azon a klinikán a halálozás egy százalékos, a többin harminchárom százalékos.

Túlzok megint?

Nem. Csak kissé kapatos paraszti ésszel levezetem az egyenletet. Ha valaki tudja a nemzet tagjai közül, hogy mennyi az egyenletben az x, de ehhez a tudáshoz nem férhet hozzá, aki akar, (és most majdnem teljesen mindegy, hogy az ékszerteknősökről vagy a pusztító kórról van szó), akkor az hiba. Nem, nem hiba. Bűn.

Visszavéve a fortissimóból persze tudom, hogy nem annyira egyszerű minden információt, dolgozatot, jelentést nyilvánosságra hozni, és talán van, amelyiket valóban nem lehet közzétenni, vagy legfeljebb szűkebb körben. (Állambiztonság, bűnmegelőzés, jogvédelem stb. miatt.) De arra kell törekedni, hogy amit elolvashatunk, ahhoz a nyílt hozzáférés minél egyszerűbb legyen.

Az anyák halnak.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top