+ Irodalom

Kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk? – a betiltott Mozgó Világ

A lap komplex és bonyolult történetét sokan és sokféleképp írták meg, dolgozták fel, mára minden hozzá kapcsolódó történet és relikvia maga is kordokumentum. A kiállítás ennek a sokféle, ködbe vesző, egykor nagyon is markáns realitásnak az összegyűjtött dokumentumait, állásfoglalásait, nyilatkozatait, ügynöki jelentéseit is megmutatja. – Fazekas Zsuzsa riportja.

Van a fényeknek is káosza. Már két távoli világosság közt is az ember először az ellentétet látja. Noha a tűz valamennyiben ugyanaz.

(Illyés: Naplójegyzetek, 1941. szeptember)

1983 áprilisában meghalt Illyés Gyula. Személyében, megítélésében volt valami ellentmondásos és emelkedett. A kor lehetőségei között akkoriban ő vette magára a „nemzet lelkiismeretének” szerepét, miközben köztudottan kiegyensúlyozott viszonyt ápolt a hatalommal. A 71-ben induló irodalmi, művészeti, kritikai és társadalomelméleti folyóirat, vagy ahogy akkoriban mindenki nevezte, „a mozgó” Illyés szociografikus, létösszegző, nagy identitásversétől kölcsönözte a címét, amely akkor és ott nem kevesebbre kereste a választ, mint, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk.

A Mozgó Világ rövid meséje innen nézve csak annyi, hogy volt egy lap, ahol a 80-as években sokfelől érkező, már akkor is eltérően gondolkozó népies és urbánus utódok a puhuló diktatúrával szembeni ellenállásnak köszönhetően még nemcsak, hogy beszéltek egymással, de szót is értettek. Ez 90 után elképzelhetetlenné vált. Éveken át fontos és gazdag szellemi műhelyt, igazi szellemi pezsgést tartottak fenn, viszontagságok és némi konspiráció árán is, ha kellett. De van egy hosszabb, jóval részletgazdagabb és komplexebb történet, ennek felelevenítésére és bemutatására vállalkozott a szentendrei Ferenczy Múzeum kiállítása és kurátora Szilágyi Zsófia Júlia.

Haraszty István: Madárkalitka

A lap történetét sokan és sokféleképp írták meg, dolgozták fel, mára minden hozzá kapcsolódó történet és relikvia maga is kordokumentum. A kiállítás ennek a sokféle, ködbe vesző, egykor nagyon is markáns realitásnak az összegyűjtött dokumentumait, állásfoglalásait, nyilatkozatait, ügynöki jelentéseit is megmutatja. A részletekbe beleolvasva persze ez a történet sem fekete-fehér, a tényektől és véleményektől inkább maszatos, néhol ellentmondásos és nehezen kibogozható. Mégis nehéz bizonyos nosztalgia nélkül nézni azt a lendületet, amelynek a közös célok meghatározható minimumán és persze a megnevezhető közös ellenségen túl az egyik fontos hajtóereje a minőségigény és érzék megléte volt. Ennek a később rendszerváltó lendületnek eredményeképpen Magyarország ízelítőt kaphatott, milyen szabadságban élni.

Már a lap megjelenése, szokatlan tipográfiája nagyon modern és vonzó volt, izgalmas, új levegőt árasztott és néhány év alatt sikerült olyan folyóirattá válnia, amelyről Torontóban vagy Chicagóban is tudtak és beszéltek. Működésének érzékeltetésére álljon itt az 1976-ban alapított, az idők során rangos elismeréssé vált Aszú-díjasok névsora:

1976-ban Csalog Zsolt, Fodor Tamás, Bereményi Géza; 1977-ben Kőbányai János, Osztojkán Béla, Szemethy Imre; 1980-ban Petri GyörgyHajnóczy PéterTar Sándor, Swierkiewicz Róbert, Szilágyi Ákos; 1981-ben Esterházy Péter, Varga Imre, Diósi Ágnes, Bukta ImreBalassa PéterAndor Mihály; 1982-ben Bereményi Géza, Csalog Zsolt, Egyed Péter, Mészöly Miklós, Raffay Ernő, Újházi Péter; 1983-ban Schmal Károly, Szabó Miklós, Tokaji András, Holló András.

A lap deklarált célja a fiatal nemzedék befogadása, elindítása volt, kezdetben almanach-szerűen működött, a KISZ KB hivatalos orgánumaként szerkesztővel, fizetéssel, munkatársai többnyire párttagok voltak. A Mozgó valóban egy sor fiatal írót és képzőművészt indított el a pályán, de ott álltak mögöttük a nagy öregek is. Kéthavi, majd 80-tól havi lapként működött. A régi Mozgó szerkesztősége 1975 és 83 között rövid ideig a Böszörményi úton, majd a legendás Bertalan Lajos utca 26-ban volt.

Fotó: Deim Balázs

A 81-es márciusi szám betiltása után novemberben leváltották az akkori főszerkesztőt, Veress Miklóst, aki bátor szellemiségű és vizualitásában is izgalmas tényezővé tette a lapot. A mozgó borítója, plakátmellékletei olyan újszerű orgánum képét mutatták, amely a modernitásban áll, és tudomása van a kortárs áramlatok létezéséről. Ezután a hatalom és a szerkesztőség Kulin Ferenc személyében talált kompromisszumra, aki maga is pártemberként vette át a lapot. 1981 és 1983 között megkezdődött a szabadság kis köreinek kiépítése. Tiltások, fenyegetések, titkos vagy demonstratív megfigyelések között a belső viták és szemléleti különbségek ellenére a szerkesztőség ekkor kovácsolódott össze igazán. Az ellenzékiség egy táborba terelte a résztvevőket. A hatalom a folyóirat köré szerveződő egyetemisták és fiatal értelmiségiek szimpátia-megnyilvánulásaitól ijedt meg igazán, amikor Mozgó Világ-körök, és csoportok kezdtek szerveződni. Az egyre nyitottabb és egyre izgalmasabb estekről bőségesen készültek jelentések. A diákság, az olvasók és a gyakran őket egyetemeken oktató szerzők aláírásgyűjtésbe kezdtek a lap mellett. A jogi karon az illetékes elvtársak, Tóth Dezső és Zöldi László próbálta elmagyarázni, hogy miért alakult így a lap sorsa. Ennek a vitának olyan résztvevői, felszólalói voltak, mint Krassó Miklós, vagy TGM. Az ellenállás híre még a gimnáziumokban is téma volt. 1983 szeptemberében Kulin Ferencet is leváltották főszerkesztői posztjáról, mire a szerkesztőség egy emberként állt fel, a takarítónőig bezárólag. Ez példátlan tiltakozási és szolidaritási hullámot indított el a lap mellett, és a hivatalos kultúrpolitika számára félő volt, hogy túlfut annak keretein. Ennek az évnek a végére készítették el a Bibó-számot, amely 1983 decemberében már nem jelenhetett meg.

Fotó: Deim Balázs

Nagyon kézenfekvő lett volna, a kultúrpolitikai huzavonák perspektívájából mutatni be ezt a történetet, mondja Szilágyi Zsófia Júlia, de ők a „szellemi ostromlásra” akarták tenni a hangsúlyt, elsősorban a lapban megjelenő képzőművészetet, irodalmat, a színházat, a filmet, a korabeli kulturális közeget szerették volna megmutatni. Érdekes ellentmondás, hogy ma éppen a túlpolitizáltság, a kontextus miatt nem kerül be a Mozgó a napi kulturális diskurzusba.

Fotó: Deim Balázs

A kiállítás teljes tablója mindannak, ami a lap összesen 79 számában a szöveg és vizualitás egyenrangúságának jegyében megjelent. A különböző rovatok egyformán erősek és hangsúlyosak voltak. A cikkek, tanulmányok megidézésével, és néhol az eredeti műalkotások bemutatásával, amelyről ezek szóltak megjelenik az egész korabeli képzőművészeti, irodalomi élet, a szociológia, szociográfia, a film, a színház, és az FMK (Fiatal Művészek Klubja) eseményeiben az alter szcéna is. A csodálatos fotóanyag mellett ügynöki jelentéseket, leveleket is böngészhetünk a falakon. A kiállítás apropóján egy sor értékes visszaemlékezést is rögzítettek, ezeket a videókat a termekben elhelyezett kivetítőkön és monitorokon lehet megnézni. Az emlékezők a történet különféle aspektusait vetik fel és elhangzanak anekdoták is. Megtudjuk például, hogy a fiatal Kocsis Zoltán egy szép napon bekopogtatott a szerkesztőségbe és rovatszerkesztőnek ajánlkozott. Addig is voltak a lapban zenei cikkek, de ekkortól egy éven át Kocsis lett a zenei rovat szerkesztője. Az irodalom bemutatása egy kiállítás keretei közt nehézkesebb, de kiderül, hogy a mozgó elsőként nyitott a határokon túli és az emigrációban élő magyar irodalom felé is. Faludy, aki ekkoriban Torontóban élt és nem publikált Magyarországon, a Mozgóval kivételt tett. Itt olvasható erről egy Szkárosi Endréhez írt levele.

Talán felesleges megírnom mennyire örültem sorainak. A Mozgó Világot évek óta kísérem, nemcsak figyelemmel, de örömmel: a szerkesztőség tagjainak túlnyomó többségét nemcsak név szerint ismerem, de írásaikat is, és egyoldalúan pertút ittam valamennyiükkel. Múlt vasárnap délután és este Chicagóban Vezér Erzsébettel beszélgettem Magukról, és amikor tegnap visszaérkeztem Torontóba, íróasztalomon találtam levelüket.

A kiállítótérbe Haraszty István Édeske Madárkalitkája mellett lehet besétálni. Ezt az emblematikus művet Haraszty a szabadsághiány metaforájaként készítette el, amikor a neki ítélt Kassák-díj átadójára nem engedték Párizsba utazni. A most üres és működésképtelen kalitkának egykor volt lakója is, odabent mindennel ellátva lehetett éldegélni, enni, hintázni, fürödni is, de a kalitka a madár minden mozdulatát érzékelte és számon tartotta. Az ajtó mindaddig tárva-nyitva állt, amíg a madárka meg nem közelítette. Ha ki akart jönni, az ajtó egyből rázárult, ahogy azokra, akik elkezdtek szabadabban beszélni, lapot szerkeszteni, gondolkozni és élni. Ez a kiállítás mégsem csupán a szabadság hiányáról és mibenlétéről szól. A politikai és művészi kényszerek és eszmények hálóját bogozva maga is alkalmat ad arra, hogy újra feltegyük a kérdést: kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk?

3 hozzászólás

3 Comments

  1. nonemart

    2017-02-13 - 08:28

    Érdekes, hogy emennyire kiegyensúlyoott ez a cikk ! A lapot több, mint húsz évig remek minőségben előállító P.Szűcsről és a szerkesztőkről, szerzőkről, munkatársakról egy szó sem esik ! Hja, miért is nem ? Mert voltak olyan merészek, hogy Kulin után átvették a lapot ? Az MDF-fel lezárult a magyar ellenállás története, vagy mi ?

    • Podmaniczky Szilárd

      Podmaniczky Szilárd

      2017-02-13 - 10:05

      Ez a cikk a kiállításról szól, az ott bemutatott időről, nem a Mozgó történetét dolgozza föl.

  2. György Lukács

    2017-02-13 - 13:40

    A Haraszty-műről mindig elmondják, mert ez a slusszpoén, hogy egy karbantartás során mégis kirepült a szabadba.
    Enélkül a műleírásnak és a szimbólum tárgyalásának nincs értelme.
    Vagy van, de az nem az, amit Édeske műve és a mű “sorsa” megmutatott.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top