Ha kevesen is, de még élnek közöttünk néhányan, akik megjárták a Gulágot. A Pécs-Patacson élő Neumann Mihály január 14-én töltötte be a 94. évet. Vagyis 1923-as évjárat. Amikor elvitték 1945-ben a Szovjetunióba, 22 éves volt, akkor egyéves kislányt hagyott itthon, mára özvegyember.
Miska bácsi a kezdetektől mesélte a fiatalsága történetét…
Eredetileg csebényi vagyok. A magyar kormány a háború után megegyezett a szovjetekkel, hogy jóvátétel címen embereket küld az ország felépítésére. Kiadták a megyékre, onnan a járásokra, körjegyzőségekre, hogy szedjék össze a kellő mennyiségű embert. Volt már ott is csibészség, gondolhatja, a rokonokat, a barátokat nem küldték ám…!
Mi volt a menetrend?
Akik ki voltak írva, azokat összeszedték. Teherkocsikkal bevittek minket Pécsre, a Lakics-laktanyába (ma már nem létezik, a mostani orvoskari elméleti tömbbel szemben állt a Szigeti úton – a szerz.). Akkor az ki volt ürítve, szalmával behintve, ott feküdtünk, több mint egy hétig, karácsonykor. Azt megmondták, hogy mindenki hozzon magával meleg ruhát, takarót, és két heti élelmet. Kaját itt nem adtak ám! Aztán egy napon ezer embert felsorakoztattak az orosz őrök, csak annyit tudtak ismételgetni, hogy Pá csitüri, vagyis négyes sorba, és kihajtottak bennünket az állomásra. Ott már álltak a marhavagonok, azokkal mentünk Bajáig. De mivel fel volt robbantva a Duna-híd, ki kellett szálljunk, és egy közeli erdőben töltöttük az éjszakát abban a hidegben. Másnap komppal átvittek a Dunán, utazhattunk tovább. Ez már az a vagon volt, amivel végigmentünk.
Tudták, hogy hová mennek? Egyáltalán, hogy a Szovjetunióba vezet az út?
Tudni nem tudtuk, de egy idő után láttuk… Egy hónapig utaztunk! Na nem egyfolytában, hanem összevissza. Mentünk egy darabig, aztán elvitték a mozdonyt, várhattunk két-három napig, mire megint kaptunk egyet. Az első állomás a Kaukázusban volt, Groznijban. Nincs az olyan messze, csak ennyi álldogálással tartott ilyen soká. Az élelem elfogyott, ezért adtak be kenyeret meg faggyús birkát. Vizet úgy tudtunk vételezni, hogy egy-egy megállónál, ha volt víz, az orosz kiengedett két főt, és azok hozhattak be vizet. Ha megállt a vonat, az ablakrácson kinyúlva tudtunk havat szedni a fákról.
Fotók: Kulcsár Enikő
Hogy bírták ezt a rettentő hideget?
Hideg volt, az igaz, de az összezsúfolt negyven ember valamelyest bezihálta a vagont.
Mi történt a megérkezés után?
Groznijban már volt egy láger, de mi nem oda kerültünk, hanem egy újabba, ami a városon kívül a dombon épült. Ott aztán deszkán feküdhettünk, és aludtunk, ahogy voltunk, esetleg a kabátot magunk alá terítettük. Itt beosztottak dolgozni, és elkezdődött az öt év. Ez a kaukázusi lét volt a legrosszabb. Tudni kell, hogy ők is nagyon szegényen éltek. A koszt rémes volt. Télen savanyú paradicsomot kaptunk, azt kicsit megfőzték, az volt a kaja. Esetleg olajat tettek rá egy keveset, de legtöbbször marhafaggyút. Mire felértünk a helyünkre, megdermedt az egész, ráragadt a kanálra, alig lehetett enni. Nyáron jött a káposzta, és aratás után a répa. Ameddig tartott, abból főzték levelestül az ételt. A kenyér meg darált árpából készült…
Hogy tudta ezt épp ésszel elviselni?
Nehezen. Legyengültünk, és nem csak a vacak koszt miatt. Hanem a férgek miatt is. A poloska, a lapostetű, a hajtetű, a bolha – ezek hozták a fertőzéseket. Amíg itt voltunk a Kaukázusban, legalább százan meghaltak. Magam hét hétig voltam a kórházban maláriával. Ami nem kórház volt igazából, hanem valami házat kiürítettek, ott feküdtünk. A kezelés meg annyi volt, hogy bejött az ápoló egy üveggel, egy kanálba beleöntött valamit. Ezt kapta, akinek vérhasa volt, akinek maláriája volt, meg akinek eltörött a lába. A láger egyik sarkában hevert egy láda, oda dobáltuk az aznapi halottakat, és minden másnap vagy harmadnap jött egy teherautó, és elvitte őket.
Mindez meddig tartott?
A kaukázusi rész volt két év. Aztán mentünk tovább az Uralba, Ufától úgy száz kilométerre, Gorod Oktyabrjszkba. Itt jobb volt a koszt, kaptunk borscsot, finomabb kenyeret. De errefelé meg iszonyú hideg volt, télen a mínusz harminc-negyven mindennapos volt. Adtak szerencsére pufajkát és valami vastagabb nadrágot. Csizmát én vettem magamnak, még az otthonról hozott dunyha eladása után. Azt a fejembe vettem, hogy megtanulok, amilyen gyorsan lehet, oroszul, mert aki oroszul tudott, annak jobban ment a sora.
Mi volt a munkájuk?
A nők csak mezőgazdasági munkát végeztek, akkor is, ha alig lehetett ásni. A föld fél méterre lefagyott, képzelheti. Volt egy vasrúd, azt döfködték a földbe, és feszítették. Nagyon lassan készült az árok, viszont többnyire az árkot újból telefújta a szél megint hóval. A férfiak meg magát a lágert építették, én is az ácsokhoz kerültem. De akadt, aki csőfektetésnél dolgozott. Ami változás volt még, hogy az utolsó két évben kaptunk fizetést is. Ebből ugyan levonták a kosztot, a szállást, az őrzési pénzt… de akkor is, ez már volt valami!
Mit tudtak arról, hogy ez meddig tart, mi lesz?
Hát, az oroszok mondogatták, hogy Szkóra damoj!, hogy hamarosan mehetünk haza, de ez a Szkóra damoj végül öt évig tartott… Én viccből mondogattam, hogy amikor majd elengednek, én akarom becsukni a kaput. És amikor eljött a napja, a tisztnek ez eszébe jutott, és szólt, hogy No, Misa, mindig te akartad becsukni a kaput, most becsukhatod.
Itthon milyen világ fogadta 1950-ben?
Hogy őszinte legyek, nekem itthon ’50-től 1960-ig rosszabb sorsom volt, mint kint a Szovjetunióban. De ez már egy másik történet…
