+ Színház

Minden nézőnél megjelent egyfajta sokk – Anton Lachky előadása

A fiatal szlovák koreográfus, Anton Lachky első saját darabja 2013-ban nagyot robbant a táncéletben. A kortárstánc rajongói világszerte várják az előadásait, a táncosok pedig sorban állnak azért, hogy nála tanulhassanak. Második saját koreográfiáját, a Mellékhatásokat (Side Effects) február 9-én és 10-én a Trafóban láthatjuk. A darab titkaiba és Anton egyedi módszereibe Varga Csaba, az előadás egyik szereplője avatott be minket.

Keresés a weben

A fiatal szlovák koreográfus, Anton Lachky első saját darabja 2013-ban nagyot robbant a táncéletben. A kortárstánc rajongói világszerte várják az előadásait, a táncosok pedig sorban állnak azért, hogy nála tanulhassanak. Második saját koreográfiáját, a Mellékhatásokat (Side Effects) február 9-én és 10-én a Trafóban láthatjuk. A darab titkaiba és Anton egyedi módszereibe Varga Csaba, az előadás egyik szereplője avatott be minket.

– Mielőtt bármit elolvastam volna a darabról, megnéztem az előadás trailerét, és az alábbi szavakat írtam fel magamnak: feszültség a zenében és a mozgásban is, erőteljes, feszes mozdulatok, őrület. Majd ahogy elkezdtem nézni a kritikákat és az ajánlókat, újabb jelzős szerkezetekkel bővült a sor: túlhajtott tombolás, dinamikus őrület, burjánzó képzelet. Valóban ennyire sokkoló ez az előadás? Vagy van, ami oldja ezt a fajta feszültséget?

Nagyon különbözően beszéltek más-más országokban az előadásról. Az érzés, ami mindenhol, minden nézőnél megjelent, az egyfajta sokk, valakinél negatív értelemben, másokon viszont teljesen ellenkezőleg, úgymond jóleső szorongás lett úrrá. Persze nem az egész előadás alatt, mivel sokszor változik a hangulat, és az álomszerű történetből is vissza-visszaugrunk a valóságba. Sok mindentől függ az is – például melyik országban adunk elő, milyen korosztálynak, vagy milyen szinten ért a közönség angolul -, hogy ki mennyire találja viccesnek a Side Effects-et. Volt, ahol alig hallottunk egy halkabb kuncogást, máshol pedig olyan részek közben is hahotáztak, amiken sehol máshol.

– Az előadás egy hallucináló nő fejében zajlik. Mondjuk úgy, egy kontrollt vesztett nő veszi át a kontrollt a többi karakter felett, hiszen az ő képzeletének, szabályainak, álmának engedelmeskedtek. Milyen stációi és viszonyulásai vannak ennek az útnak?

Nem tiszta, hogy mikor létezünk az álmában, a képzeletében vagy éppen a valóságban. Vagy, hogy az összes történés egy nagy álom-e. Elmosódnak a határok, és olykor észrevehetetlenül, máskor drasztikusan, hirtelen kerülünk egyikből a másikba. A koreográfus, Anton Lachky – akit mi csak Tonónak hívunk – direkt hagyta szinte megfejthetetlenül ezt a témakört. Lényegében egy kontrollmániás, egoista nőről (Patricia Rotondaro) és mondjuk úgy, a családjáról szól a történet, valamint arról, hogy ebben a viszonyrendszerben a gyerekek teljesen alá vannak rendelve anyjuk akaratának. Éppúgy a kedvenc fiú – akit én játszom -, mint az elhanyagolt testvére (Milan Herich) vagy a gyűlölt mostoha lány (Sara Sguotti). Egyszer játszik velük, majd egy új feladatot talál ki számukra, amivel mulattatja magát, oktatja, kioktatja, majd megalázza őket, vagy épp épelméjűségét próbálja menteni azzal, hogy gyönyörködik fia táncában. Elég freaky. Persze az életben Patricia egy csöppet sem hasonlít az eljátszott anyára. Imádnivaló, csupa szív személy. Ami miatt egy órán keresztül bármit elviselünk tőle a színpadon, az az, hogy tudjuk, utána visszakapjuk az igazi énjét. Őt például sokkal jobban megviseli karakterének a saját énjével szembeni hatalmas különbsége. Annyira, hogy minden előadás után kiszakad belőle a feszültség, és zokog, ameddig ki nem megyünk meghajolni. A könnyek mielőbbi visszatartásán egy ölelés mindig segít.

Fotó: Joris de Bolle

Én a saját olvasatomban egy megcsorbult lelkű és szellemű fiút személyesítek meg. Ennek a karakternek tikkjei vannak, és ezt fenntartani a darab egészében kivételesen nagy koncentrációt igényel. Hatalmas kihívás számomra minden egyes alkalommal.

– Vannak, akik gondolat provokálónak titulálták ezt az előadást. Kell keresnünk mögötte bármi üzenetet?

Azt hiszem, Tonónak egyáltalán nem volt célja üzenetet közölni. Ő egy olyan extrém világot hoz létre a darabjaiban, ami a fizikalitásával, a történések és a szereplők energiájával mindig más, de mindig rendkívül erős érzéseket vált ki a nézőkből.

– A táncon és a mozgáson kívül milyen más eszközök erősítik a darabban teremtődő szituációkat?

Egyértelműen a szöveg és a kifejezésmód ereje határozza meg legjelentősebben a helyzetek minőségét. Még pontosabban Patrícia alakítása és viszonya hozzánk. Ő vezeti a történések fonalát, és alakítja a hangulatot. Persze a klasszikus zene sem hiányzik most sem, ugyanis Tono minden darabjában megszólaltat klasszikusokat. Bizonyos kedvencei majdnem minden alkotásában elhangzanak.

– Az előadásnak 2015-ben volt a bemutatója. Hogyan alakult ki a koreográfia, milyen munkamódszerrel dolgoztatok? Esetleg a bemutató óta eltelt időszakban módosult valamit?

A kreáció elején Tono “szokásos” improvizációs gyakorlataival kezdtünk ráhangolódni, hozzászokni a feszített tempóra és egyedi mozgásvilágra; például úgy táncoltunk, hogy az aprótól a teret másodpercek alatt átszelő mozdulatokig bármit használhattunk, illetve kellett is használnunk, közben játszva a zeneiséggel és mindezt szuper gyorsan. Emellett aztán elkezdtünk szólókat, duetteket és csoportos mozgásokat koreografálni, amiben Patricia már akkor is vezető szerepet kapott, mivel Tono dolgozott vele korábban, és tisztában volt elképesztő kommunikációs, improvizációs és előadói készségeivel. Tehát olyan részeket készítettünk, amiben Tono jellegzetes mozgásvilágát felhasználva Patricia, mintegy karmester irányított bennünket, és mi, mint három szófogadó, gyalogkakukk gyorsaságú marionettfigura rögtön csináltuk, amit kért. És így tovább, rengeteg anyagot készítettünk, amiket volt, hogy Tono koreografált, máskor pedig ránk hagyta a kreatív munkát. Particia rengeteget improvizált, különféle mozgásos és beszédes játékokat játszottunk, majd pár hét alatt elkezdett kikristályosodni, hogy mely részek illenek össze egymással, és Tono elkezdte összeilleszteni a puzzle-t. Eleinte – mint minden korábbi előadása – könnyednek, és szórakoztatónak indult, de miután kialakult a váz, elkezdtük látni, hogy ebből inkább dráma lesz, mint komédia. Tono nagyon eltökélt, tudatos és hatékony alkotó, az első hónap után már csak a részletekkel foglalkozott; finomítgatta a jeleneteket, mozdulatokat és a dramaturgia szálát.

A premier után rengeteg személyes véleményt, meglátást, kritikát hallott nézőktől és szakmabeliektől. Voltak pozitívak és negatívak egyaránt, de őt ez tette a legboldogabbá, hogy bár megosztotta a nézőket, mégis mindenkit a hatása alá kerített, és ezért nem is akart változtatni semmin.

– Hogy kerültél kapcsolatba Tonóval? Milyen vele együtt dolgozni?

A Budapest Tánciskolában volt vele egy “ajándék” óránk, amit elsősként úgy könyörögtünk ki Ivántól (Angelus Iván, az iskola igazgatója). Természetesen nekem aznapra teljesen beállt a nyakam, és egy centit se tudtam forgatni, de persze nem bírtam megállni, hogy ne álljak be, így ha kicsiben is, de próbáltam csinálni az órát a nyakmerevítőmben. Nagyon lenyűgözött a mozgása, és később több workshopján is részt vettem Horvátországban, Belgiumban és Spanyolországban. Emellett táncoltam a felesége, Eleonore Valére-Lachky két darabjában is, ami révén még többször látott táncolni. Egyszer, úgy 5-6 éve megjegyezte, hogy szeretne majd velem dolgozni, de majd kicsit később, amikor már tapasztaltabb leszek. Két éve valószínűleg úgy érezte, hogy előtt az idő, és tapasztaltabb lettem, mert felhívott, és megkérdezte, volna-e kedvem szerepelni a következő előadásában. Számomra nem volt kérdés, hogy igent mondjak-e.

Fotó: Joris de Bolle

Sok koreográfus bizonytalan egy munkafolyamat során. Hamarosan elkezdem készíteni az első saját darabomat a Duda Éva Társulat táncosaival, és én se számítok másra, minthogy lesznek olyan momentumok, amikor elkel majd a segítség. Ez normális, a legtöbb társulatnál mindig van egy “külső szem”, dramaturg vagy koreográfus asszisztens. Tonón azonban kétségnek vagy hezitálásnak jelét se látni. Szilárd elképzelései vannak, és kevés az olyan ember, akinek kikéri a véleményét. Amikor darabot készít, amíg be nem fejezi, szinte folyamatosan csak azon gondolkodik, és néha még álmában is folytatja a munkát. Emiatt lehullik a bizonytalanság terhe a táncosok válláról, és 100 százalékosan arra koncentrálhatunk, hogy tartsuk vele a tempót. Egyedül fizikailag volt megterhelő számomra a két hónapos munka.

– Esetleg a közös munka során volt olyan technikai elem, mozdulat, amivel kapcsolatban azt gondoltad, ez már zsigerből jön, ő viszont rámutatott, hogy másként is lehet csinálni?

Sajnos igen. Azt hittem, elég gyors vagyok, de kiderült, hogy közel sem annyira, mint amennyire ő szerette volna. De dolgoztunk rajta, így fejlődött a dolog. Illetve volt egy olyan elem, amit már tényleg kívülről fújok, de ő azt kérte, hogy csináljam meg egymás után hatszor. Egy darabig próbálkoztam, de az utolsó próbálkozásnál megsérült egy csigolyám, ezért végül elvetettük az ötletet, hogy ne romoljon tovább a helyzet.

– Jelenleg szabadúszóként dolgozol. Nemrégiben együtt dolgoztál Hiroaki Umedával, és magyar produkciókban is szerepelsz. Mi alapján vállalsz el egy előadást, és a jelenlegi periódusban milyen szerepe van az Anton Lachky Companynak?

Igen, szabadúszó vagyok, amióta elkezdtem dolgozni az iskoláim, a Budapest Tánciskola és a Salzburg Experimental Academy of Dance után. Nagyon szeretem ezt a sokszínűséget, amivel ezáltal találkozom. Munkavállalással kapcsolatban elég sok szempont van: mennyire tetszik a koreográfus munkája és természete, mennyi időt kellene eltöltenem a menyasszonyom nélkül, nem fog-e ütközni másik munkámmal, reális-e a fizetés-munka arány. Néha változik, hogy ezek közül melyik a fontosabb. Szerencsés vagyok, mert eddig legtöbbször kollégák ajánlása alapján hívtak dolgozni, vagy éppen láttak egy előadáson, és az tűnt meggyőzőnek. Viszont általában nem lehet előre látni, hogy meddig és hányszor fogunk tudni játszani egy darabot, így időről-időre böngésznem kell a neten, hogy milyen válogatásokra tudok jelentkezni. Nem vagyok túl válogatós, sokféle mozgásstílust, és művészi megközelítést kedvelek és elfogadok, persze voltak projektek, amikben nagyon jól éreztem magam, és voltak, amikben kevésbé. Csalódások is értek: majdnem minden táncos ismeri az érzést, amikor azt gondolja, hogy egy felvételi sikeres volt, aztán kiderül, hogy mégsem. Ez nem egyszerű, de meg kell tanulni jól kezelni, és továbblépni, menni a következőre. Aztán volt olyan, hogy azt hittem, hogy na, ez a meló szuper lesz, mert a koreográfus egy nagyon menő táncos, de a munka folyamán kiderült, hogy személyes és szakmai szempontból sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Azonban a táncos kollégák szerencsére mindig olyan jó fejek, hogy még az ilyen helyzetekben is élvezem az együttműködést. Az Anton Lachky Company most nem tölt be túl nagy szerepet az életemben, mivel sajnos csak néhány havonta játsszuk a Side Effects-et. Viszont amikor sor kerül rá, mindig nagyon várom, hogy újra találkozzak a csapattal, és hogy együtt legyünk a színpadon. Olyan értelemben nagyon fontos pont a karrieremben, hogy az egyik leginkább nekem való a mozgásvilága az eddig megismertek közül, illetve a társulat neve vonzza a táncosokat a világ minden pontjáról, ha tanításról van szó.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top