Vérprofi, hidegfejű manipulátorok, akik saját céljaik érdekében eszközként használják fel embertársaikat, miközben kínosan ügyelnek rá, nehogy leleplezzék őket – ők a machiavellisták, akik ráadásul köztünk élnek. De vajon hogyan ismerjünk fel egy machiavellistát? Mi a különbség köztük és a pszichopaták között? Ezekre a kérdésekre is választ ad az a könyv, ami Bereczkei Tamás, a pszichológiai tudományok MTA doktorának tollából származik.
A megtévesztés pszichológiája – Machiavellizmus című kötet tavaly év végén jelent meg a Typotex Kiadónál, a könyvről szóló cikkünket itt olvashatod. A szerző január 26-án az MTA Könyvtárának Konferenciatermében mesélt új kötetéről, beszélgetőtársa pedig Berkics Mihály szociálpszichológus, az ELTE Pszichológiai intézetének adjunktusa volt. Bereczkei Tamás a Pécsi Tudományegyetem intézetvezető egyetemi tanáraként, valamint az ott működő Pszichológia Intézet vezetőjeként dolgozik. A pécsi kutatócsoporttal való közös munkája több évtizedes múltra tekint vissza, különösen a mindennapi életünk problémáit vizsgálják. Így került Bereczkei Tamás látóterébe a machiavellizmus 5-6 évvel ezelőtt. Maga a kifejezés Niccolò Machiavelli reneszánsz írótól származik, aki A fejedelem című művében adott tanácsokat, milyen taktikákat kell követnie egy uralkodónak a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Azóta a pszichológia machiavellistaként emlegeti az akarnok, magukat megjátszó, másokat kíméletlenül kihasználó egyéneket. Ma már a machiavellizmus szofisztikáltabb, ám nem kevésbé veszélyes formáival találkozunk a mindennapokban, legyen szó politikáról, munkáról vagy magánéletről.
A machiavellisták tipikus jellemvonása, hogy minden emberről rosszat gondolnak. Azt hiszik, hogy mindenki gonosz, mindenki meg szeretné károsítani a másikat. A machiavellista feladata, hogy a felé irányuló rosszindulatot átfordítsa, előbb lépjen, mint a többiek.
– rajzolta körbe a jelenséget Bereczkei Tamás. Bármilyen gonosznak is tűnik, a machiavellista mégsem ugyanolyan, mint a pszichopata, utóbbi ugyanis élvezi a másokkal való kegyetlenkedést. A machiavellista nem örül annak, hogy hátrányos helyzetbe hozza a másik felet, csupán a céljai érdekében teszi ezt. A cél lehet például pénz, tárgy vagy státusz.
Bereczkei Tamás, a kötet szerzője és Berkics Mihály szociálpszichológus beszélgetése az MTA Könyvtárának Konferenciatermében – a szerző fotója
Nagy meglepetésre a machiavellisták nem tűnnek ki az átlagból sem intelligenciában, sem más kognitív képességben. Ez meglepő, mert amikor elkezdtük a vizsgálatokat, meg voltunk győződve róla, hogy intelligensebbek az átlagnál. Azt gondoltuk, hogy a machiavellisták magasabb érzelmi intelligenciával rendelkeznek, hiszen olvasniuk kell mások érzelmeit, színlelniük kell, el kell titkolniuk információkat a siker érdekében.
– mesélte A megtévesztés pszichológiája című kötet szerzője, aki szerint machiavellisták sikere az impulzuskontrollban keresendő, hiszen kitűnően tudják szabályozni érzéseiket, érzelmeik nem zavarják össze a gondolataikat. A machiavellizmus nem betegség, és mint Bereczkei Tamás rámutatott, olykor akár hasznos is lehet.
Általában nem örülünk, ha egy barátunk lenyúl minket, ha a főnök visszaél a hatalmával, nem szeretjük, ha kényszerhelyzetbe hoznak bennünket. De különböző vizsgálatok azt mutatják, hogy a vállalatok élén rengeteg machiavellistát találhatunk. A kutatások szerint ennek nem feltétlenül az az oka, hogy a machiavellisták akaratosak és manipulálnak másokat a céljaik érdekében. Fontos szerepet kap az is, hogy kitűnően el tudják adni magukat, sármosak, jó a megjelenésük. Mivel egy machiavellista a riválissal szemben mindent bevet a siker érdekében, hasznos lehet egy csoport számára. Ezért kaphatnak komoly szerepet a politikában.
Berkics Mihály arról érdeklődött a szerzőtől, hogy vajon milyen evolúciós háttér állhat a machiavellizmus mögött. Mint megtudtuk, az állatvilágban, azon belül a főemlősöknél is előfordul, hogy az egyik egyed a saját céljai érdekében becsapja, megtéveszti a másikat, machiavellista technikákat tehát megfigyelhetünk az élővilágban is.
Bereczkei Tamás, a Megtévesztés pszichológiája – Machiavellizmus című kötet szerzője a január 26-ai könyvbemutatón – a szerző fotója
A könyvbemutató végén az MTA Könyvtárának Konferenciatermében ülő közönség is szót kapott. Záporoztak is a kérdések és a vélemények. Az egyik résztvevő megjegyezte, Bereczkei Tamás könyvének minden ötödik oldalához tudna mondani egy esetleírást. Mint mondta, a kötet meglepő felismeréseket okozott számára, hiszen utólag ismerte fel azokat a machiavellistákat, akikkel élete során találkozott. Bereczkei Tamás szerint pontosan ezért lenne szerencsés, ha fiatalok is kezükbe vennék a könyvet.
A megtévesztés pszichológiája – Machiavellizmus című kötetet megrendelheted a Typotex Kiadónál, itt pedig bele is olvashatsz a könyvbe.
Első fejezet
A parazita
Legtöbbünk úgy véli, hogy a parazita gusztustalan valami, melynek az a szerepe az életben, hogy valaki más költségén táplálja magát. Ennek eredményeképpen ez a fogalom emberekre alkalmazva mindig undort hív elő. Az állati és növényi világban a parazitákat szintén nem kedvelik. Az Oxford angol szótár (1933) a parazitát
1. olyan lényként határozza meg, mely mások asztalánál vagy azok költségén táplálkozik, mindig szégyentelenül kihasználva a másikat.
2. Biológiában olyan állat vagy növény, mely más szervezeten élősködik (melyet a gazdának neveznek), és élelmét direkt a gazdából szerzi. 3. Általánosan olyan személy, akinek a tevékenysége egy állati parazitára emlékeztet.
Tehát azt találjuk, hogy a parazitát nem szeretik, aki más rovására tartja el magát, és amely más szervezetben él, melyet gazdának neveznek. Azt is mondja, hogy a fogalom alkalmazható olyan személyre, aki a parazita klasszikus példáját követi.
Tanulmányozva az emberiség történetét észrevesszük, hogy van egy csoport, amely állandóan megjelenik a nagy kultúrák irataiban. Soha nem szeretik őket, de megmaradnak azok között, akik nem szeretik őket, és ha kiűzik őket, ragaszkodnak a visszatéréshez, függetlenül attól, hogy ezért mit kell tenniük. Megfigyelhetjük, hogy mindig megtalálják a módját, hogy mások rovására éljenek.
Az Encyclopaedia Britannica a parazitizmust így határozza meg: A parazitizmus egyoldalú élelmezési kapcsolat két különböző szervezet között, mely többé-kevésbé hátrányos, de nem mindig végzetes a gazda számára. Olyan kapcsolat, mely megszabadítja a parazitát az élelemszerzés gondjától, és amely emiatt bizonyos mértékig leegyszerűsödik, visszafejlődik és degenerálódik.
Sok kultúrában azt találjuk, hogy a parazita csoport jelenléte végzetes a gazdanép számára, mert az alapvető életkörülményeket megváltoztatja, és alapvető energiájukat a paraziták élelmezésére fordíttatja. Ez a változás a gazdanép létezését minden tekintetben befolyásolja, és elkerülhetetlenül addig gyöngíti őket, amíg megszűnnek létezni. Mivel az Encyclopaedia Britannica a tisztán biológiai parazitizmussal foglalkozik az állatvilágban és a növényvilágban, igaz, hogy a parazita kapcsolat lehet hátrányos, de nem végzetes egy darabig, de még az említett területeken is sokféle növényt és állatot találunk, melyet parazitái megölnek, és érdekes módon ezt a tudós emberek, akik az Encyclopaedia Britannica cikkét írták, nem tudták.
Azt is látjuk, hogy a parazita csoportot a gazdanép erkölcsösebb tagjai folyamatosan leleplezik, mert a paraziták minden fajta degenerációba beleesnek. Ennek okai nyilvánvalók. Mint az Encyclopaedia Britannica cikke kimutatja, a parazita jelenléte degenerációhoz vezet. Mert a parazitának nem kell aktívan dolgoznia az élelem megszerzéséért, sok ideje és energiája van a leggonoszabb tevékenységekre és a gazdanép fiainak megrontására.