I. 10.
Ebédhez, vacsorához rendes adag sült burgonya. Ma ebédre babfőzelék. Roppantul megörültem. A burgonya nem is nagyon ízlett, de mégiscsak leves, lé, nincs olyan tartalma, mint a babnak. Bár pár héten át bab lenne. – Este a rendes séta, igen szép, téli est, porhó szemerkélt, úgy látszik, hideg keleti szél van.
Századik napot töltöm a pincezárkában. Több mint egynegyed év. Ez is bizonyos tehetetlenséget bizonyít a jelenlegi magyarországi rendszer részéről.
Délelőtt bejelentettem az oszt[ály]v[ezető]nek, hogy általános érdekű kérdésekben igen komolyan szeretnék vele beszélgetni, ezért kihallgatást kérek tőle. Üzenete: Ihász őrnagy jelenleg nincs itt, elutazott, kéri, nagy vonásokban írásban fektessem le kérésem tárgyát. Válaszom: nem adom egyelőre írásban, még csak szóbeli lefektetésre érett az egész, de ennek ellenére kért kihallgatásomat fenntartom. Viszontválasz eddig még nem érkezett. – Az étkezési pótlékokat ezentúl csak grafikonban, az Eseménynapló Naptáránál fogom előegyezni, itten csak abban az esetben, ha változás állana be mennyiségében vagy napi adagolásában. – Újra küld hozzám az oszt[ály]v[ezető] egy urat, aki kérdi, milyen ügyben akarok vele beszélni. Válaszom: csak az oszt[ály]v[ezető]nek mondom meg, általános érdekű ügy, nem belső ügy.
Délután 13 h 30’-kor az oszt[ály]v[ezető] elé kerülök kérésem alapján. Nála vagyok vagy egy félórát, és előadom mondanivalómat. Lásd eseménynapló e napjának végén.313 – Értesítenek, hogy holnap nem 9 h-ra, hanem 10 h-ra legyek készen bíróság előtti tanúkihallgatásra a Gömbös
Ernő-féle perben.
Este rendes séta. Idő enyhe, csillagos ég, olvad, hold-
sütés.
Péter Gábor oszt[ály]v[ezető] és v[ezér]őrnaggyal folytatott beszélgetésem lényege: jelen vannak: P[éter] G[ábor], én, egy nyomozó százados, ha jól tudom, és egy kisasszony, a titkárnő, aki állandóan a szobában tartózkodik. A lényege előadásomnak a következő:
1945. május 1. óta tapasztalatokat gyűjtök amerikai fogságomban, a Hűség Háza fogságában, beszélgetéseimből, kihallgatásokból, bírói tárgyalásokból és minden más adódó és lehetséges alkalomból. A jelenlegi általános és a magyarországi különös és részletes helyzet megítélésem szerint arra kötelez, hogy a magyar nemzet létérdekeinek megfelelően kezdeményezzek még a pinceodúból is. Ez kötelességem. Úgy látom, hogy a nemzet nem most von felelősségre személyeket, hanem még csak ezután fog tényleg bekövetkezni igazi felelősségre vonás – ha tovább is tapasztalja, hogy a jelenlegi uralmi, hatalmi és kormányzati rendszer nem tudja nagy politikai, gazdasági és társadalmi bajaiból kivezetni. Nem óhajtok így azok között lenni, akiket a nemzet azért von felelősségre, mert tudtak volna segíteni, de nem tették meg, nem kezdeményeztek a nemzet létérdekeinek megfelelően, függetlenül jelenlegi sorsuktól. A kezdeményező lépést az oszt[ály]v[ezető]n keresztül teszem, mert benne teljesen megbízom, mint előrelátó, igen megfontolt, meggondolt, megértő és hozzáértő embert, és ami a fő, ideológust ismertem meg. Kérem, továbbítsa beszélgetésünket Magyarország jelenlegi legfelelősebb három vezető személyiségének: Tildy, Rákosi és a szocdemek részéről állított államminiszternek. Ez a kezdeményezésem teljesen független a jelenleg ellenem folyamatban levő ügytől, összefüggésben egymással nincsenek. Akármilyen is lesz a válasz, én tovább fogok kezdeményezni minden eszköz igénybevételével, mert erre jogom van, és amint már említettem, kötelességem is nemzetem szolgálatában.
A mondottak előrebocsájtása után a magyarországi és a rá vonatkozó helyzetképet három alapvető pontban foglaltam össze:
1. A magyar kormány jelenlegi rendszerének nem sikerült a magyar nemzetet ellenem és az általam képviselt eszmerendszer ellen hangolnia, ahogyan azt egyes hangadók ebben a rendszerben szerették volna elérni azáltal, hogy a választásokat megelőzően kértek ki és kaptak meg az amerikaiaktól azzal a célzattal, hogy kiadatásunk elérésével a nemzet túlnyomó többségét a választások alkalmával saját oldalukra tudják állítani az ellenünk lefolytatott propaganda segítségével. Az 1945. november 4-i választások bebizonyították, hogy ez az elgondolás teljesen csődbe került, a Hungarizmus munkája nem volt meddő, a magyar nemzet benne nem látja ellenségét, és nem hajlandó arra az útra lépni, melyet egyesek számára megkérdezése nélkül előkészítettek.
2. Bebizonyosodott, hogy a népbíróságok nem alkalmas eszközök arra, hogy kellemetlen és kényelmetlen politikai ellenfelektől a törvényesség látszatával megszabaduljon a jelenlegi rendszerben részt vevők egy része, mert a kellemetlen személyek legyilkolása sem fogja kitéphetni a
nemzet tagjainak lelkéből a beléje ültetett új világnézetet, a Hungarizmust. Ideológiai harc van, melyet nem lehetett eddig ezen személyek megölésével vagy láb alól való eltételével eldönteni.
3. A jelenlegi rendszer minden vezető személyisége és rajtuk kívül az egész nemzet meg van győződve róla, hogy a jelenlegi helyzet a legteljesebb átmeneti állapotot jelenti csupán, lezárva még egyáltalában nincs semmi, a végleges szilárdulás még nem tapasztalható egyik életszelvényében sem. Éppen ezért van az, hogy a vezetésért felelős személyek és az egyes politikai pártok cselekvéseikben, kezdeményezéseikben, kijelentéseikben teli vannak gátlásokkal, a sürgősen, tervszerűen, de gyökeresen megoldandó politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekhez nem mernek hozzányúlni, mindent kitolnak, nehogy túl sok hibát kövessenek el, és így a hibapontok miatt ne tudják önmagukat átmenteni a véglegesen kialakuló új életbe.
A három pontba összefoglalt kép lehetetlen állapotot tár elénk, melyben egyedül a nemzet fizet rá. Ezért arra kérem az oszt[ály]v[ezető]t, járjon közbe, hogy az említett urakkal eszmecserét folytathassak az alábbi gyakorlati megoldásról:
1. A múlt politikai, gazdasági és társadalmi felszámolása.
2. A jövő szilárd alapjainak lefektetése.
3. A két feladatból adódó politikai, gazdasági és társadalmi országépítő terv megszerkesztése.
Ezt a kibontakozást véleményem szerint még a nyár előtt kell megcsinálni, mert az az érzésem, hogy ettől az időponttól kezdődően oly súlyos lesz az általános európai helyzet, mely ki fog hatni teljesen a mi politikai, gazdasági és társadalmi helyzetünkre is. Nem szabad megtűrni, hogy a nemzet ez elé a súlyos vajúdás elé ugyanolyan készületlenül, megalapozatlanul és tudatlanul menjen és nézzen, mint 1938-ban, ami csak abba az átmeneti súlyos helyzetébe sodorta, melyet jelenleg a legszentebb komolysággal elvisel, de nem hajlandó meddő vezetés miatt eltűrni, eltekintve attól, hogy az ez évi felkészületlensége, mellyel a jelenlegi vezetőket teljes joggal és okkal vádolhatja, sokkal nagyobb és halálosabb végveszélybe tudja vinni, mint az elmúlt.
Az oszt[ály]v[ezető] figyelmesen végighallgatott. Utána lényegében a következőket mondotta:
1. Kiadatásunkkal kapcsolatosan rögzítette, hogy nem volt egészen szoros összefüggés a választás és a kiadatás időpontja között. Még szeptember 3-án akarták a tárgyalást in contumatiam314 lefolytatni. Ő azonban ellene volt. Miután az amerikaiak kiadatásunkat megígérték, a vádlott jelenlétében való tárgyalás lefolytatásának már nem látta semmi akadályát. Hogy kiadatásunkat minden politikai párt célkitűzéseinek megfelelően felhasználta a választások alkalmával, természetes. Ezért mondja, hogy egészen szoros összefüggés nincs a kettő között.
2. A népbíróságok azért hoznak ilyen szigorú ítéleteket, hogy a nép szenvedélyét kielégítsék, ami abból fakadt, hogy belevitték egy vesztett háborúba. Ő mindig azt a nézetet vallotta, hogy Amerika, Anglia és a Szovjet ellen nem lehet háborút nyerni anyagi fölényük miatt annak dacára, hogy a német hadsereget kiválónak és nagyszerűen felszereltnek tartotta, csak rosszul alkalmazták. Azonkívül az a felfogása a felelősségre vonásokról, hogy ezt nem 1944. október 15–16-ával kell kezdeni, hanem Horthy Miklóssal 1919-től.
3. Ő is átmenetinek tartja a jelenlegi helyzetet, átmenet alatt értve, hogy mindig javítani kell a helyzeten, így a megelőző rossz helyzetben állandó javulás fog mutatkozni, tehát tényleg egyik helyzet a másikhoz viszonyítva átmeneti.
Az oszt[ály]v[ezető] gondolatmenetére akarattal nem válaszoltam.
Az oszt[ály]v[ezető] arra kért, hogy adjam írásban a mondottakat. Válaszom: addig írásban nem adom, amíg elvi választ nem kapok, tehát amíg szóban nem tisztázódtak a lehetőségek. Elvi hozzászólást kérek én is szóban az érdekeltektől. Írásban egyelőre már azért sem akarom adni, mert ha megtenném, az írást nemcsak az érdekeltekhez juttatnám, hanem másoknak is, ezt pedig mindaddig el szeretném kerülni, amíg elvi szóbeli megállapodás létrejön. Az oszt[ály]v[ezető] kérdésére kijelentem, hogy a mások alatt a külföldet értem. Én ugyanolyan eszközöket akarok igénybe venni, mint amilyent a jelenlegi rendszer alkalmaz ellenem. Oszt[ály]v[ezető] kér, hogy mindig a nemzet szempontjait tartsam szem előtt. Válaszom: nyugodt lehet afelől, hogy van olyan képzettségem és ítélőképességem, hogy meg tudjam bírálni, meddig mehetek, de menni fogok, és fel fogom nyitni a magyar nemzet és a nemzetközi élet szemeit is, ebben nem fog engem senki sem gátolhatni. Utóvégre nemzetközi bűnös vagyok, nemzetközi szerződés alapján folyik ellenem az eljárás, és valószínűen a nemzetközi felelősségre vonó fórum elé is fogok kerülni, tehát jogom van rá, hogy ebből a szempontból állítsam be egész magaviseletemet. Vegye mindenki tudomásul, hogy én mindenkor és mindig a nemzet létérdekeinek megfelelően viselkedtem, nem úgy, ahogyan jelenleg egyesek cselekednek itten csak saját önös, önző, politikai-egyéni célkitűzéseik és ambícióik kielégítésére. A bíróság előtt lesz még nagyon is bőven alkalmam, hogy erre nézve véleményemet rögzítsem, meggyőződésem, hogy ez teljesen fedi a nemzetnek a kérdésben elfoglalt nyílt vagy óhajtott véleményét. Az oszt[ály]v[ezető] megjegyzi, hogy a fejlődés nem lehet retrográd, visszafelé haladó, mire megjegyzem, hogy a Hungarizmus soha nem jelent visszafelé haladást, sőt annyira előrehaladt, hogy a többi világnézet még csak nyomába sem
tud jönni.
Oszt[ály]v[ezető] ígéretet tesz, hogy mindezt a kért személyeknél elő fogja adni, engem az eredményről értesíteni fog.
Ezt az alkalmat felhasználtam még a következők előadására:
Az igazságügy-miniszter úr még közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt két pszichológusnak engedélyt adott, hogy velem érintkezhessenek, és engem tanulmányozhassanak mint magánemberek, tehát nem hivatalosan. Annak idején a két úrnak kijelentettem, ha nem hivatalosan jönnek, az én legszemélyesebb jogomhoz tartozik, hogy beleegyezem-e ebbe a magánvizsgálatba vagy sem. A két úr teljesen elfogadta álláspontomat, és azt is, hogy az én előzetes megkérdezésem és jóváhagyásom nélkül a beszélgetésről és az eredményről nyilvánosan sehol nem számolhatnak be, se szóban, se írásban, amit meg is ígértek.
Az első kimerítő beszélgetés közvetlenül karácsony előtt volt. Benyomásom tényleg az volt, hogy mint pszichológusok érdeklődnek. A második beszélgetés közvetlenül újév után volt, ugyancsak hatszemközt, ellenőrzés nélkül. Ez alkalommal azonban már előkészített, írásban rögzített kérdéseket adtak fel, melyek kiterjedtek az egész politikai, gazdasági és társadalmi helyzetre úgy Európában, mint Magyarországon, és kimondottan konkrét álláspontok nyilvánítását akarták elérni személyemnél. Összefüggés tehát nem volt egy lélektani vizsgálódással, vagy pedig csak igen laza volt. A beszélgetés végén két olyan kérdést kaptam, amely tulajdonképpen oka annak, hogy az oszt[ály-]v[ezető]nek erről említést teszek.
Az egyik úr, az idősebbik, Gartnernek hívják, ha jól jegyeztem és értettem meg a nevét, azt kérdezte, ha halálra ítélnének, és utána a zárkámba méregpoharat tennének, kiinnám-e, hogy a kivégzést elkerüljem. Válaszom: Soha! Az én utam a bitó alá természetes út, mellyel csak bekoronázom sok ezer hungarista testvérem hősi vér- és életáldozatát. Ez számomra éppen olyan magasztos dicsőség, mint a halálos ítéletet hozó rendszer számára alacsonyrendűségéből származó dicstelenség. Máskülönben is ilyen eljárással, hogy
öngyilkos leszek, és nem merem a hősi gyakorlat és tett útját végigjárni, teljesen megsemmisíteném a hitet a nemzetben és híveimben a Hungarizmus és személyem iránt, és teljesen megsemmisíteném az erkölcsi alapokat, amelyeken állok. És mint Krisztus-hívő, Isten-szerető és meggyőződésből vallásos férfi az öngyilkosságot soha nem választanám életkérdések megoldásának eszközéül. Az oszt[ály]v[ezető] kijelentette, hogy ő is így ismer.
A másik úr, akinek nevét nem tudom, fiatalabb, megkérdezi erre tőlem, mit szólnék, ha engem beszámíthatatlannak, bolondnak nyilvánítanának. Az oszt[ály]v[ezető] közbeszól: Ez kellemetlen lenne. Válaszom: Ezzel csak azt bizonyítanák, hogy én vagyok az egyedüli józan ember ebben az országban. Oszt[ály]v[ezető] mosolyog.
A két esetet hosszas töprengés után hozom csak tudomására, mert az a véleményem, hogy a két úr nem saját kezdeményezésből tette fel a kérdéseket, hanem sugalmazásra, mely mögött én hivatalos tapogatózást látok. Ezt az esetet is fel akarom és fel fogom használni, amikor az elvi szóbeli döntés kezdeményezésemre a másik oldalról is megjön, és annak megfelelően fogom vagy kapcsolni a két kérdéscsoportot, hogy az utóbbinak átlátszó élét vegyem, vagy pedig szét fogom a kettőt határozottan választani, hogy erőteljesen kiélezhessem így a politikai kezdeményezésemet, mint a két úr hivatalos tudakozódását várható ítéletlehetőségről. Az oszt[ály]v[ezető]t csak arra szeretném figyelmeztetni, hogy bármilyen is lesz a válasz az érdekelt urak részéről, én tovább fogok kezdeményezni, megállani nem fogok, mert ezt követeli tőlem lelkiismeretem és a nemzet élet-
érdeke.
Az oszt[ály]v[ezető] csak annyit jegyez meg, hogy régebben a felsőbb tízezerhez tartozó bűnözőknél azt a gyakorlatot alkalmazták, hogy összeköttetéseinél fogva bolonddá nyilváníttatták, hogy a büntetésén enyhítsenek, vagy büntetlenséget biztosítsanak. Megismétli, hogy a
beszélgetésünket meg fogja mondani az illetékeseknek, eredményről engem értesít.
