Roland Barthes Roland Barthes-ról – Typotex Kiadó, 2016 – fordította Darida Veronika – 208 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2799-01-8
A huszadik század francia gondolkodói – ha megpróbálnánk megérteni őket – fontosak lennének ahhoz, hogy gondolkodásunkat kibillentsük abból a naftalinszagú ásatagságból, ami egyre inkább uralkodóvá válik Magyarországon (is). Mielőtt valaki megint a torkomnak ugrana (mint azt legutóbb tették a kedves kommentelők), sietek leszögezni, hogy nem hiszek semmiféle „nemzetkarakterológiában”, de komolyan gondolom, hogy az általunk használt nyelv az, ami erősen meghatározza gondolkodásunk milyenségét, mélységét és „tisztaságát”. A magyar nyelv – erre mutatnak napjaink tapasztalatai – sok mindent képes eltakarni, s gyakran megengedi azt, hogy alapvető logikai összefüggéseket figyelmen kívül hagyjunk (ld. közbeszéd/politika). A francia nyelv – és itt már önmagam számára is ingoványos terepre tévedek – másfajta működési módozatokat „támogat”, s ezt nem is kell nagyon bizonygatni, elég, ha olyan neveket rántunk elő a bűvész kalapjából, mint Sartre, Derrida, Foucault, vagy éppen Barthes. A nagy kérdés ezen szerzők kapcsán, hogy gondolkodásuk lényege belekényszeríthető-e úgy a magyar nyelven keresztül a gondolkodásba, hogy az ne riadalmat, tiltakozást és ellenállást – végső soron undort és elfordulást – okozzon. Ezeknek a szövegeknek a felfedezés örömét kellene adniuk. Ezeknek a szövegeknek jó esetben sokakat kellene megszólítaniuk, ami már csak a mostanra felhalmozott előítéletek miatt is szinte elképzelhetetlen.
A huszadik század francia nyelvű gondolkodói közül – talán kelet-európaisága miatt? – Emil Michel Cioran-nak sikerült áttörnie a zsigeri ellenállás drótakadályát, talán ő az, akit valóban sokan olvasnak. Pedig a többi szerző legalább ennyire fontos, akkor is, ha a „magyar agy” olyan nehezen veszi be, mint az osztrigát a „magyar gyomor”.
Killoffer rajza Barthes-ról
Roland Barthes Roland Barthes-ról szóló könyve nem azzal a céllal íródott, hogy a fenti ellenállást meg- és/vagy letörje, mégis megfelelő eszköz lehet annak, aki a saját barbár finnyásságán túl szeretne lépni. Bár ez egy kései, 1975-ben keletkezett mű, mégis talán – éppen témája miatt – érdemes lett volna korábban, a többi, fontosabbnak tartott munka előtt kiadni. Barthes ugyanis ebben a műben önmagára reflektál, és ha szemérmesen is, de megmutatja önmagát. Az olvasó bepillanthat a szavakkal bíbelődő szerző műhelyébe, és kis szerencsével egy-egy önmagában (kapásból) nehezen érthető kijelentés hátterében is felfedezheti a miérteket és a mikénteket. Szerencsére Darida Veronika fordítása nem törekszik arra, hogy elidegenítse egymástól az alkotót (a művet) és a magyar nyelvű befogadót, sőt…
Persze, azért ez a befogadó-barát, becsali megoldás Barthes-tól ered: ilyen a könyv szerkezete. Első körben családi történetekkel és fotókkal közelít az olvasóhoz, s amikor áttér a „komolyabb témákra”, akkor is csak rövidke esszékkel, töredéknek tűnő „építőelemekkel” dolgozik. Így, az örkényi novellák méretére szabdalt szövegek sorozatával esélyt ad az Olvasónak arra, hogy ténylegesen befogadja a szöveget, s reflektáljon rá. A nagyjából kétszáz címet tartalmazó tartalomjegyzék ráadásul lehetőség arra is, hogy az Olvasó saját habitusának megfelelően, egyfajta „füveskönyvvé” alakítva Barthes művét, válogasson a szövegek között… s közben egyre mélyebbre – magasabbra? távolabbra? – jutva elolvasson olyan szövegeket is, melyeknek elsőre talán kicsit ijesztőnek tűnt a címe.
Roland Barthes Roland Barthes-ról szóló könyve tényleg jó lehetőség a kíváncsiság felkeltésére. Nem állítom, hogy akit ez beszippantott, annak nem fognak az egyéb magyarul megjelent Barthes-művek a torkán akadni. Ugyanakkor már azt is eredménynek gondolom, ha legalább néhányan lesznek, akik ebből az irányból hozzájutnak egy másik nézőpont lehetőségéhez. Ez pont elég lenne ahhoz, hogy az előítéletes undor helyét átvegye a megalapozott tisztelet… ami új kapukat nyithat.
***
Megjegyzés: a fenti szövegben szándékosan kerültem az olyan kifejezéseket, mint a szemiotika felé továbblépő strukturalista irodalomtudomány, grammatikai pozíció, szemantikai konstelláció, Imaginárius a Szimbolikus jelölőlánc, paradigmatikus metafora, jelölő-effektus, … mert egészen komolyan gondolom, hogy ezek azok a „varázsszavak”, amelyekkel az olvasót távol lehet tartani ettől a könyvtől, az aprólékos olvasástól, vagy éppen az olvasás örömétől…
