Mi fán terem a domonkos szerzetes? – interjú Andrzej Kostecki atyával

000-andrzej-atya

Mindezek mellett marad idő olyasmire, amit a „civilek” hobbinak neveznek?

– A sport ide tartozik, a másik, ami foglalkoztat, az a hegymászás. Nem vagyok profi, de nagyon szeretek a hegyek között lenni, nagy vágyam, hogy eljussak Nepálba. Azt hiszem szinte minden könyvet elolvastam, ami ebben a témában megjelent.

A napokban ünnepli a Domonkos Rend a nyolcszázadik születésnapját…

– Szerintem nem csekélység, hogy nyolcszáz éve megszakítás nélkül működik ez a rend, melynek a célkitűzése a kezdetektől az, hogy hirdesse az evangéliumot: Isten, van, és szeret Téged. A rend latin neve Ordo praedicatorum (OP), a prédikálók rendje, ami máig is a rendi élet középpontja. Nálunk a könyvek nem dísznek vannak, azért forgatjuk őket, hogy olyan tudást szerezzünk, amivel közelebb hozhatók az emberek Istenhez. Ha azt nézzük, hogy mennyire gyorsan változik a világ, akkor tényleg nem csekélység ez a nyolcszáz év.

A régi domonkosok közül kit állítanál a mai emberek elé példának?

– Ez a rend a kezdetektől nyitott volt a világra, és mindig kereste az emberek felé az utat. Persze, nem mindig volt modern, de maga a rend minden időben aktuális volt. Ma sem skanzenbe való az, amit csinálunk. De, ha vissza akarunk tekinteni, akkor érdemes azt szem előtt tartani, hogy a rend alakulásakor gyakorlatilag csak a püspökök prédikáltak, és az emberek mentek hozzá. Ehhez képest újdonságnak számított, hogy a domonkosok, a nehézségekkel nem törődve az emberek közé mentek. Napjainkban is erre a hozzáállásra van szükség, nem bezárkózva kell arra várni, hogy az emberek megkeressenek minket! Többre van szükség, mint misézni és prédikálni. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, az is, hogy olyan személyiségek nőttek ki, mint Aquinói Szent Tamás(1225-1274), vagy Nagy Szent Albert(1200-1280), akik azt gondolták, hogy biztos tudás kell ahhoz, hogy az embereket meg lehessen szólítani, szerintem ők emiatt lettek a teológia máig meghatározó alakjai. Ez persze összefügg azzal is, hogy a domonkosok mindig maguk terepének érezték az egyetemeket, a tudásközpontokat. Ahogy az is a domonkos lelkiség és gondolkodásmód következménye, hogy a szerzeteseink ott voltak az új dolgok közelében. Nem véletlen, hogy Bartolomé de las Casas (1484-1566), aki részt vett az Újvilág meghódításában az indiánok kizsákmányolása ellen emelte fel a szavát. Nem véletlen, hogy sokan az emberi jogok első szószólójaként hivatkoznak rá. Ha a történelmi érdekességek között tallózunk, akkor talán azt is érdemes megemlíteni, hogy három olyan domonkos szerzetes volt, akiből pápa lett, sőt, a pápa fehér ruhája is „tőlünk ered”. V. Pius domonkos szerzetes volt, amikor pápává választották, és nem tette le a fehér habitust a megválasztása után sem. A következő pápa pedig már hagyományként átvette a fehér ruhát.

Ha nem az egyház, vagy akár a rend álláspontjára, vagyok kíváncsi, akkor kérdezhetlek a menekültekről? Azért vagyok ennyire óvatos, mert egyházi köntösben nagyon sok eltérő álláspont bukkan elő…

– Azt hiszem, szükség van arra, hogy mindenki kialakítsa erről a kérdésről is a személyes véleményét. Az értelmi fogyatékosoktól megtanultam, hogy minden ember értékes, minden ember fontos Isten számára. És az lenne a jó, ha a másik ember számára is az lenne! Azt látom és érzem, hogy az elmúlt időben az emberek és a társadalom is egyre zárkózottabb. Ez nekem szomorúságot okoz, látom, ahogy az emberek egyre jobban bezárkóznak a saját világukba, és félnek attól, hogy más is belép oda. Szomorú, ahogy falak épülnek az emberek közé, én azt hiszem, hogy ezeket a falakat el kell bontani.

Minden ember egyedi és megismételhetetlen, fontos lenne, hogy a konkrét embert lássuk végre, és ne a politikai, a társadalmi, vagy az etnikai hátteret. Amikor szembe kerülök egy bajba jutott idegennel, akkor el tudom képzelni, hogy én is lehetnék a helyében…

Lengyelországban más a helyzet?

– Azt lehet mondani, hogy a posztkommunista országokban az emberek hasonlóan reagálnak. Sokat szenvedtünk a kommunista időkben, és nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy a világ sokszínű és az emberek közlekednek benne. Az ottani hangulat sokban hasonlít az ittenihez, bár az utóbbi években a lengyelek nyitottabbnak tűntek ott, ahol együtt élnek a különböző helyről származó emberek. Ott a tapasztalás számít és nem a bőrszín, vagy az útlevél. Az ilyen helyzetekben különlegesen fontosnak gondolom, hogy az egyház is állást foglaljon, és elszomorít, ha csend van és késlekedés. Bartolomé de las Casas megmutatta, hogy merre kellene lépni napjainkban.

Milyen a domonkosok karácsonya?

– Olyan, mint egy normális családban. Készülünk lelkiekben, s közben odafigyelünk arra, hogy hol tudunk liturgikus szolgálatot végezni. Nálunk ilyenkor megbeszélés tárgyát képezi az ünnepi menü is, hiszen nemzetközi társaság verődött össze és muszáj ebben is egyezségre jutnunk. Azt én vezettem be, hogy mindenki kérjen olyasmit ajándékként, aminek szükségét érzi. Lehet ez ruhadarab, vagy egy olyan könyv, amit a hétköznapokban nehezebb megszerezni, hiszen a testvéreknek nincs saját pénze. A karácsony jó arra, hogy egy kicsit többet engedjünk meg magunknak, mondjuk, ha valaki két könyvet szeretne, arra is van lehetőség. Persze, a nagyobb ajándékok mellett vannak apróbbak is, amikkel egymásnak kedveskedünk. Szenteste együtt vagyunk, és azok a magyar testvérek sem mennek haza, akiknek közel laknak a rokonai. A családlátogatás, vagy az utazás csak karácsony után következik.