– Amikor meg kellett hozni a fogadalommal járó, halálig szóló döntéseket, akkor te egészen bizonyos voltál magadban?
– Az élet nehézségei, amikor szembejönnek, olyankor újra és újra fel kell tenni a kérdést: valóban ezt akartam? Tényleg azon az úton járok, amit Isten nekem kijelölt, vagy lehet, hogy csak a saját egoizmuson terel erre az útra. A noviciátus után csak ideiglenes fogadalmat lehet tenni, s aztán még van hat év, a teológiai tanulmányok ideje, amit aztán követ az örök fogadalom. Mire odáig jutottam, addigra a tőlem telhető legnagyobb bizalommal mondhattam, hogy pap és szerzetes akarok lenni.
– Ezt ketté kell választani?
– Van, aki szerzetesként magát adja Istennek és a közösségnek, és van, aki ebben a közösségben pap lesz. A papság további, a hívek felé forduló szolgálatot jelent. Nem minden szerzetes lesz pap, és nem minden pap automatikusan szerzetes. Ez két külön világ, amiben nekem megadatott, hogy mindkettőben szolgálhatok. Azt hiszem, nem ilyen pap lennék, ha nem lennék szerzetes.
– Mennyien hullnak ki ebből a kosárból?
– A noviciátust harminchárman kezdtük, egy évre rá már csak tizenheten maradtunk, ebből tízet szenteltek pappá, és a papságból is vannak, akik már elmentek. A felszentelés sem adhat halálig tartó bizonyosságot, ez csak a szándék lehet, amivel minden pap elindul a saját útján. Aztán ezen az úton sok kérdés, esemény, kísértés szembejön, amikre a legjobb tudásunk szerint kell felelni minden nap. Azt a régen meghozott döntést naponta meg kell erősíteni.
– Azok, akik kilépnek, számodra elvesznek? Lehet egy kiugrott pap a barátod?
– Persze, vannak is ilyen barátaim. Nem felejtem el, hogy emberek vagyunk, és nem gondolom úgy, hogy bíró lennék, aki a másik ember élete fölött ítélhet. Nem láthatom elég pontosan, hogy mi történt az ő életében, és abban is biztos vagyok, hogy az életre választott hivatás megváltoztatása nagyon nehéz lehet. Nekünk, szerzeteseknek is van felelősségünk egy ilyen helyzetben, mi is felelősek vagyunk a társunk döntéséért.
Ha valaki elhagyja a rendet, akkor én is hibás vagyok, valami hiányzott neki. Ha valaki elmegy, az azt is jelenti, hogy én sem tudtam mindent megadni, ami a maradásához kellett volna. Sok barátom van, és rendszeresen szoktam találkozni ilyen testvérekkel, és éppen a korábbi közös tapasztalatok miatt sokat tudunk segíteni egymásnak.
– Az örökfogadalom letétele után…
– …engem pappá szenteltek, és a lengyel provinciában én lettem a hivatásgondozó: az én feladatom volt foglalkozni azokkal az emberekkel, akik úgy érzik, hogy Isten ebbe a rendbe hívta őket. Három évig csináltam ezt, és közben gondolkoztam azon, hogy mivel tudnám a legjobban szolgálni Istent. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy misszionárius szeretnék lenni, ahogy az már régóta jellemző a domonkosokra. A rendszerváltás után kinyílt világ csak tovább erősítette bennem ezt a vágyat.
– Gondolom, ez már a Magyarország felé mutató irány. Volt bármilyen korábbi ismereted rólunk, magyarokról?
– Egyetemistaként egy nyáron dolgoztam a Békéscsabai Konzervgyárban, ahol nagyon jó benyomásokat szereztem. Így, amikor kiderült, hogy Magyarországon újra elkezd működni a domonkos rend, és Európából szerzeteseket hívtak, hogy segítsenek létrehozni a rend működését, akkor már felfigyeltem erre a lehetőségre. Ráadásul ketten már korábban, szeminaristaként eljöttek Magyarországra, és engem is hívtak. Aztán volt egy pont, amikor igent mondtam, pedig azt akkor még nem éreztem, hogy milyen a vallási helyzet.
– Magyarország missziós terület.
– Igen, de ezt akkor ennyire élesen még nem láttam. Közben elkezdtem tanulni a nyelvet, és az, hogy hivatásgondozóként tettem a dolgom, segített abban, hogy a programomat úgy alakítsam, hogy időnként néhány napra Magyarországra jöhessek. Az egyik alkalommal, több testvér társaságában átbicikliztünk Magyarországon. A három év alatt tett látogatások megerősítettek abban, hogy megteszek még egy nagy lépést azok után, hogy beléptem a rendbe, azok után, hogy pappá szenteltek, most külföldön folytatom. Így érkeztem 1998-ban Magyarországra.
– Mennyire volt idegen, mennyire volt más?
– A nyelv és a kultúra persze különbözik, de sok hasonlóság van. A nyitottság, a befogadó készség első pillanattól megragadott. Volt sok olyan dolog, amit elsőre nem biztos, hogy megértettem, de a barátság, a nyitottság, kíváncsiság nagyon vonzó volt. Soha nem éreztem magam idegennek, mindig volt, aki jött és segített. Két év ittlét után kellett eldöntenem, hogy akarok-e maradni, és őszintén mondom, nem volt nehéz…
Az első időszakban Budapesten voltam, fél év után mentem Debrecenbe, hogy az egyetemistákkal foglalkozzam. Utána visszakerültem Budapestre, közben tanultam is, aztán a testvérek úgy döntöttek, hogy legyek én a Magyarországi Domonkos rend elöljárója.
– Egy ilyen nagy feladattal járó címet muszáj elfogadni, vagy akár nemet is lehet rá mondani?
– Lehetne, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan kihívás, aminek meg tudok felelni. Természetesen voltak félelmeim, de úgy gondoltam érdemes megpróbálni.
– Hány helyen, hány szerzetes, hány pap alkotja a magyarországi domonkosok családját?
– A rend dinamikusan változik, de amikor én átvettem a feladatokat, akkor három helyen voltak domonkos közösségek: Debrecenben, Budapesten és Sopronban. Emellett vannak kolostorok, amelyek a mieink, de mások használják, ilyen van Vasváron, ahol a domonkos levéltár is található, és Szombathelyen, ahol a kolostor egy részét a plébánia használja. Ma, amikor beszélgetünk, akkor tizennégy domonkos van Magyarországon, de ez is változik. Amikor én ideérkeztem, akkor több, mint húsz testvér volt, de az világos, hogy az idősebbek közül sokan meghaltak, s közben a fiatalok között is akad, aki be- vagy kilép. Ez nem egy nagy közösség, ha azt vesszük, hogy én egy olyan kolostorban éltem Lengyelországban, ahol száznegyven testvér élt.
– Milyen volt külföldiként vezetőnek lenni a magyar domonkosok között?
– A legnehezebb talán az volt, hogy meg kellett ismerkedni a magyar bürokráciával, ami tényleg egészen meghökkentő tud lenni. Szerencsére ezen a területen is megtapasztalhattam az emberi segítőkészséget.
– Miből áll, hogyan néz ki egy szerzetes hétköznapja?
– Ez sokban függ attól, hogy mivel foglalkozik, milyen feladatokat lát el. Nálunk a közösségi élet nagyon fontos. A liturgia a hétköznapoknak is fontos része. Nagy bennünk az igyekezet, hogy közösen étkezzünk. Emellett sok idő kell a saját munkára, azok az atyák, akik egyetemen tanítanak, időt kell szakítsanak a felkészülésre is. Az én területem például most a rend gazdasági életének a koordinálása, ebben a szférában kell mozognom. Ráadásul ezt a szentendrei házat is én vezetem az összes ezzel járó feladattal együtt. Ráadásul a Tanítvány című folyóiratnak is én vagyok a szerkesztője.
– A Tanítvány egy lelkiségi folyóirat?
– Az is, de nem csak az, a teológia, a filozófia és a domonkos lelkiség mellett helyet kap benne a magyar kultúra és az irodalom is. Sok elfoglaltságot jelent az, hogy a magyar kultúrában is naprakész legyek. Ezért például nyáron rendszeresen látogatni szoktam a Művészetek völgye rendezvényeit… és akkor még a lelkipásztori feladatokról még nem is beszéltünk, nekem külön fontos, hogy sok időt töltsek ezzel is. Sokszor megfordulok a Bárka Közösségnél, ahol épek és értelmi fogyatékosok élnek együtt. Emellett szeretek focizni, ami végülis akár lelkipásztori munkának is tekinthető. De ezeken túl levéltáros is vagyok, s ennek kapcsán néha még konferencia-szervezéssel is foglalkoznom kell.
– Mindezek mellett marad idő olyasmire, amit a „civilek” hobbinak neveznek?
Lapozz, ha érdekel a folytatás!
