+ Interjú

Mi fán terem a domonkos szerzetes? – interjú Andrzej Kostecki atyával

III. Honóriusz pápa 1216. december 22-én hivatalosan megerősítette a Domonkos Rend megalakulását. Azóta eltelt nyolcszáz év! Mit csinálnak ma? Mi dolguk ma Magyarországon?

Andrzej Kostecki Szentendrén él, pap és domonkos szerzetes, aki társaival egy családi házra megszólalásig hasonlító kolostorban lakik. Távolabbról nézve sokak számára csodabogárnak tűnhetnek, akik azt vették a fejükbe, hogy a szocializmus alatt Magyarországról eltüntetett szerzetesrendet újjá élesztik. Nagy kíváncsisággal, és kérdések sokaságával kerestük fel.

Azt látom és gondolom, hogy Lengyelországban talán még mindig kevésbé furcsa, ha valaki papságra adja a fejét…

– Ebből a szempontból egészen más a helyzet ott, mint itt. Több papi és szerzetesi hivatás van, mint másutt. Régebben az természetes volt, hogy egy többgyermekes családból egy gyereket Istennek ajánlottak, és ezzel köszönték meg a gyermekáldás ajándékát. Ha volt olyan a gyerekek között, aki vállalta a papi vagy a szerzetesi hivatást, akkor az fontos volt. Persze, a világ folyamatosan változik…

…gondolom, te sem így lettél pap…

– Mi hárman voltunk testvérek, és egy olyan családból jöttem, ahol nem került szóba a papi pálya. Az egész családom Nowy Sącz környékéről származik, de én már Prudnikban születtem, ez a cseh-lengyel határ közelében, Felső Sziléziában található kisváros, nagyjából huszonkétezer lakossal. Édesapám katonaként került oda és itt találkoztak édesanyámmal. Ezen a területen a háború előtt még Németország volt, s ahogy a városlakók kilenc tizedének, úgy nekünk sem volt semmilyen családi kötődésünk a vidékhez. A családomban nem volt túl erős a vallás iránti igény, így aztán inkább meglepetést okozott nekik az én pályaválasztásom.

Szerintem minden fiatal ember tervezi valahogy az életét, és eleinte én magam sem gondoltam, hogy erre vezet az utam. Sportoltam, íjászkodtam egy évtizeden át, mindaddig, amíg be nem léptem a rendbe. Közben persze jártam, templomba, hittanórára, részt vettem az ifjúsági mozgalomban, a nyári táborokban, a zarándoklatokon. Így utólag már nem tudom, mennyi köze van a gyermekkori élményeimnek a hivatásomhoz, bár az vitathatatlan, hogy Prudnikban jelen voltak a domonkos szerzetesek, és a hétköznapi események kapcsán is sokszor találkoztam velük. Utólag sokan hajlamosak lennének ezt jelként értelmezni, de szerintem a lengyel kisgyerekeke zömével megtörténik, hogy kisgyerekként misét játszik otthon. Ez sem volt fontosabb annál, mint ahogy a kisgyerek katona, tűzoltó vagy orvos szeretne lenni

Érettségi után a műszaki egyetemre mentem, mert az gondoltam, hogy ez lesz az a terület, amin dolgozni fogok.

Még az egyetemen sem volt semmi, ami a szerzetesség felé mutatott volna?

– Egyetemistaként vettem részt egy olyan lelkigyakorlaton, ami a fordulatot meghozta. Ezt a lelkigyakorlatot egy olyan atya tartotta, akinek az volt a hivatása, hogy egyetemistákkal foglalkozzon. Ő is abból a városból indult, ahonnan én, és így talán kicsit példaképnek is éreztem, büszke voltam rá. Nagyböjt idején volt ez az alkalom, és pont az foglalkoztatott, hogy jó irányba tart-e az életem. Vagy lehet, hogy Isten szeretne tőlem valamit?

Nyáron, a családom elől is titkolva a döntést jelentkeztem a noviciátusba. Talán a kudarctól való félelmem miatt nem szóltam senkinek? Lehet, hogy Isten mégsem azt akarja, hogy én szerzetes legyek? Nem akartam senkinek csalódást okozni, ha esetleg balul sül el ez a kísérlet… A családomnak csak egy héttel a beöltözésem előtt árultam el, hogy hol vagyok. Akkor megírtam nekik, hogy rövidesen magamra öltöm a fehér ruhát, mert úgy érzem, hogy ez az életem iránya.

Mit szólt a család?

– A meglepődés vitathatatlan, édesanyám talán picit büszke volt, az apám pedig csodálkozott, nem is a papi pálya, hanem a szerzetesrend miatt: egy világi papnak saját élete, saját pénze van, míg egy szerzetes számára őrültnek tűnt, ahogy kolostorról kolostorra megy, és még pénze sincs.

A noviciátus olyan, mint kilépni a pusztába, magunk mögött hagyni a komfortzónánkat, elengedni a világot. Ez az idő fenntartott idő, ami semmi másról nem szól, mint megtalálni a választ arra a kérdésre, hogy valóban ezt akarja-e tőlem az Isten.

Ez nehéz, vagy könnyű időszak?

– Én a rendszerváltás előtt léptem be, s megérezhettem egy addig ismeretlen szabadságot, ami jó. Másrészt viszont el kellett vágni a világ felé nyúló kötelékeimet. Nem volt mobiltelefon, nem volt email, és tényleg nem kommunikáltunk a világban maradt ismerőseinkkel. Például Nagyböjt és Ádvent idején nem is szabadott kommunikálni a világ felé.

Ez úgy hangzik, mint a katonaság.

– Kicsit nekünk is olyannak tűnt ez az egy év. Viszont nagyon fontos volt, hogy meg lehetett élni az élet más területeit. Volt idő olvasni, gyönyörködni, elmélkedni a teremtett világ szépségéről. Jó az, amikor nem kell futni a földi javakért. A végén, a fogadalomtétel előtt ennek köszönhetően tudtam bizonyossággal kimondani, hogy nekem ez az utam, és erre engem Isten hívott el.

Amikor meg kellett hozni a fogadalommal járó, halálig szóló döntéseket, akkor te egészen bizonyos voltál magadban?

Lapozz, ha érdekel a folytatás!

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top