+ Irodalom

Akit az ÁVH költővé avatott

Bertók László Kossuth-díjas költő egészen 1990-ig büntetett előéletűnek számított, néhány lázító vers és irodalmi szervezkedés miatt.

Bertók László életrajzi könyvének bemutatója a pécsi Tudásközpontban

Írta: Németh Ákos

A Kossuth-díjas költő egészen 1990-ig büntetett előéletűnek számított, néhány „lázító” vers és irodalmi szervezkedés miatt.

Bertók László Priusz című önéletrajzi könyvének bemutatóját december 13-án, népes közönség előtt tartották a pécsi Dél-dunántúli Regionális Tudásközpont konferenciatermében. Ez alkalomból a Magvető Kiadó szerkesztője, Szegő János beszélgetett a városban élő Kossuth-díjas költővel.

A napokban 81. születésnapját ünneplő, szellemileg láthatóan teljesen friss szerző a terembe lépve hatásos felütéssel indította a beszélgetést. A fogyasztói társadalom elmaradhatatlan jelensége, az állandóan, mindenhonnan ránk zúduló, világot leegyszerűsítő marketing-üzenetek ellen írt kétsoros bökversét idézte rögtönzésszerűen, ezzel utalva ironikusan a könyvbemutató eseményére.

bertok3

Fotó: Havasréti József

A költő ötvenes évekbeli koncepciós perének és bebörtönzésének dokumentumait az általa írt kommentárokkal és rövid önéletrajzi írásokkal közrebocsátó kötet újbóli megjelenésére huszonkét évvel az első kiadást követően került sor:

– A kiadóvezető, Nyáry Krisztián megkérdezte, kiegészíteném-e valamivel az eredeti szöveget. Az időrendbe állított, kommentált dokumentumokhoz nem volt mit hozzátenni – magyarázta a költő –, viszont az évek során több életrajzi interjú is készült velem, amelyek gazdagíthatják a kiadványt.

E három interjúval, valamint korabeli fényképekkel kiegészítve kerül a könyv újabb kiadása az olvasók elé.

A költő mesélt a belső-somogyi Vése községbe visszanyúló családi gyökereiről. Elmondta, hogy a véseiek biztatására sokáig készült egy településtörténeti munka megírására, amelyből néhány forgács a kötetbe is bekerült (Mintha örökké élnél); miközben a talán soha el nem készülő könyvhöz gyűjtött dokumentumok dossziéja – Szegő János rögtönzött szóvicce szerint a „véseis írató” – továbbra is egyre bővül. Felidézte dédapja, a családi legendákból megismert, fegyvert viselő módos gazdaember alakját, aki betyárokkal cimborált:

– A betyárok helyett végül engem vitt el az ÁVH a dédapám házából, 1955-ben.

A költő irodalommal való első találkozására is szülőfalujában került sor. Az első versekre egy evangélikus nővér tanította, aki az aratás idején vigyázott a földműves családok gyerekeire. De a faluban két tehetséges paraszt-költő is élt akkoriban, akik megyei antológiákban szerepeltek verseikkel. Bertók László emlékezete szerint az általános iskola ötödik osztályába járt, amikor első versét papírra vetette, két évvel idősebb barátja példáját követve. Később, a Csokonai Vitéz Mihály emlékét őrző csurgói gimnáziumban már az Arany János Irodalmi Kör szervezésében vesz részt, kézírással sokszorosított iskolai újságot szerkeszt, harmadikos gimnazista korában, 1953 tavaszán pedig megjelennek első versei a pécsi Dunántúl hasábjain. A szerkesztő, Szántó Tibor külön levélben hívja fel az iskola igazgatójának figyelmét tehetséges növendékére:

Őt nagyon ígéretes tehetségnek tartjuk és fejlődését mindenben szeretnénk segíteni

– szól a kötetben szintén közölt dokumentum.

A jelesre érettségizett, bölcsész pályára készülő diák előtt azonban bezárultak a Rákosi-diktatúra szűkre szabott továbbtanulási lehetőségei, miután jelentkezésére mindenhonnan elutasító választ kapott. Ekkor vetette papírra már-már József Attila-i keserűségnek hangot adó indulatos versét, melyet a költő – megírása után több mint hatvan évvel – ezúttal a közönség előtt is felolvasott. Az akkor tizennyolc éves fiatalembernek az elnyomottak nevében megszólaló Átok című költeménye két évvel az októberi forradalom kitörése előtt szinte profetikus ítéletet mond a diktatúra világa felett:

„Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
hogy köszönés után nem marad ott semmi.”

A vers akkor csak kéziratos formában juthatott el néhány volt osztálytárshoz, ahogy a következő évben a költő és barátai által alapított nagyatádi Ady Endre Irodalmi Kör szervezése is – mai szóval – informálisan zajlott. Mindez azonban a Rákosi-rendszerben elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy társaival együtt őérte is eljöjjön az Államvédelmi Hatóság hírhedt fekete autója.

– Engem az ÁVH avatott költővé

– jegyezte meg fanyar iróniával a Kossuth-díjas alkotó, utalva rá, hogy a verselő, baráti társaságban irodalmi terveket szövögető diákra elsőként az államvédelem emberei tekintettek a közvélemény befolyásolására képes szereplőként, amikor társaival együtt őt is „államrend

A szerző felvétele

Fotók: Havasréti József

elleni izgatással” vádolták. A fiatal költőt nyolc hónap börtönre ítélték, amelyből hármat le is töltött – ebből huszonöt napot magánzárkában, a kaposvári ÁVH pincéjében. A börtönben végigszenvedett hónapokban ráadásul nehezen kiharcolt főiskolai felvételét is érvénytelenítették, az ítélet felfüggesztése után pedig katonaidejét – mint „rovott múltú” – munkaszolgálatosként töltötte:

A hont fegyverrel védeni nem vagy méltó, / rohamtalicskás leszel, dombelhárító

– idézte keserű humorral papírra vetett kései kétsorosát (Sorkatona, 1956. június). Mindeközben – börtön előtt, börtön után – volt postai alkalmazott, tsz-irodista, földművelő, segédmunkás, majd a munkaszolgálatban kiképzett kőműves.

Bertók László utalt rá, hogy személyes megpróbáltatásai csak viszonylagos szenvedést jelentettek azok sorsához képest, akiket halálra vagy több évtizedes börtönbüntetésre ítélt a diktatúra bírósága – arra azonban ez is elég volt, hogy csaknem derékba törje egy tehetséges fiatal pályáját. Felsőfokú tanulmányait többszöri próbálkozás után, csak 1959-től kezdhette meg levelező tagozaton, hogy végül célját elérve könyvtárosként helyezkedhessen el. A költői pályán pedig a kihagyott éveket követően csak negyvenéves korában talált igazán magára. A börtönélmény, a munkaszolgálat emlékei és a büntetett előélet tudata a konszolidációs időkben kissé halványulva, de mégis évtizedekig elkísérték:

A rehabilitációs papír a fiókban pihen, s igaz, hogy ha az utcán egy rendőrt látok, és megtehetem, még mindig átmegyek a másik oldalra, ha egy vendéglőben, ha nyilvános helyen leülök, ösztönösen körülnézek, s ha beszélgetek, utána is folyton tekintgetek erre-arra, ki ül, kik ülnek a szomszédomban, de már-már eszembe se jut, hogy arra a papírra valaha szükségem lehet. Azazhogy, ki tudja? Hiszen őrzöm

– írja könyvében.

A költő megjegyezte, hogy a Priusz kilencvenes évek eleji megjelenése óta is csak ritkán beszélt nyilvánosan nehéz fiatalságának emlékeiről. Amikor szinte mindenki a múltbeli sérelmeivel hozakodott elő, nála a keserűség sokkal inkább csak a költészetben feloldva jutott felszínre, amit az Ott mi van? (2014) című legutóbbi verseskötetének kétsorosai is tanúsíthatnak.

– Bármilyen kilátástalannak is tűnt a helyzet, mindig volt remény

– mondta az idős költő, utalva a sok támogatásra, jó szóra, amit meghurcolása idején és azután is ismerősöktől és ismeretlenektől kapott. Ennek kapcsán idézte fel azt az anekdotába illő esetet, amikor az őt egykor elítélő bírótól kért, és kapott is ajánlást a jogi karra való jelentkezéséhez.

– Azért lehetett túlélni, mert volt, ahogy ma is van egy másik Magyarország, amelyiket a szeretet és a szolidaritás vezérel

– foglalta össze zárszavában Bertók László.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top