+ Interjú

Figyelni kell, és átélni az életben minden pillanatot – interjú Martin Mártával

Hogyan tudja a színház az elmélyülés és megnyugvás érzetét fölkelteni a digitális korszak gyermekeiben? Erre a cseppet sem középszerű feladatra vállalkozott a Radnóti Színház az Ofélia árnyszínháza című előadásával. A főszereplőt alakító színésznővel, Martin Mártával beszélgettünk.

Hogyan tudja a színház az elmélyülés és megnyugvás érzetét fölkelteni a digitális korszak gyermekeiben? Erre a cseppet sem középszerű feladatra vállalkozott a Radnóti Színház az Ofélia árnyszínháza című előadásával. A főszereplőt alakító színésznővel, Martin Mártával beszélgettünk.

Ahogy az előadást néztem, a csodálatos árnyjátékot, amelyet keretbe foglalnak Ofélia szomorú, magányos pillanatai, az volt az érzésem, hogy ezt a szerepet valahogyan egyenesen Önre szabták…

Nagyon magaménak éreztem a darabot. A gyerekelőadást ugyanolyan komolysággal kell játszani, mint Valló Péternél egy Shakespeare-darabban. A gyerekek a legérzékenyebbek, ők reagálnak a legőszintébben, és nem lehet őket félrevezetni.

ofeliaarnyszinhaza

Ami az árnyjátékot illeti: Csató Kata rendező, aki Lengyelországban végzett bábszínész és bábrendező szakon, Mátravölgyi Ákos látványtervezővel együtt dolgozta ki ezt a különleges technikát, hogy mozognak, élnek az árnyak, és persze bonyolult és fontos munka volt a világosítóé is, hiszen amikor három dimenzióban kijönnek az árnyakat játszó színészek, akkor meg kellett oldani azt a feladatot is, hogy a saját, igazi Martin Márta árnyam ne látszódjon, amihez mindig csak egy bizonyos sávban lehetett közlekednem. Az én fiatalkori árnyam Sodró Eliza, az az árny pedig, aki több száz éve ott él a lakásban, és egy repedésből jön elő, az Gazsó Gyuri, Kálmánka árnya pedig, akivel végül is a történetet végigviszem, Figeczky Bence, egyetemi hallgató, és végül a szökött rab árnyéka, a Csillivilliárnyék ajtó és tükörkép Dénes Viktor. Az összes többi szerepet (favágó, gonosz szomszéd, rendőr, kalauz, frakkos úr) Jaskó Bálint játssza az Ákos készítette maszkokkal.

ofelia

Fotó: Kárpáti Iván

Érzett-e hasonlóságokat a saját, egyéni alkata és a szerep között, illetve milyen színészi megoldásokat, technikákat talált a különbözőségek eljátszása során?

A szerepem és köztem természetesen vannak hasonlóságok ‒ és hangsúlyos különbségek is. Valamikor például a hősnő is színésznőnek készült, azért Ofélia a neve a novella szerint is (az eredeti novella, melynek alapján Kárpáti Péter megírta a darabot, Michael Ende alkotása), mert a szülei nagyon szerették a színházat abban a kisvárosban, ahol a történet játszódik, és szerették volna, ha a lányuk színésznő lesz… Ám, ahogy az rögtön az elején elhangzik, elment a hangja, vagy ki tudja, mi történt vele, de nem tudott játszani, viszont mindenképpen a színházban akart maradni, ezért takarítónő lett. Telnek az évek, és a színházat bezárják, mert az emberek inkább elmennek autóval a nagyvárosba, az ottani impozánsabb, csillogóbb színházba. Nagymama helyett egy magányos nőt kellett alakítanom. Ezért van az, hogy amikor Ofélia mesét mond Kálmánka árnyékának, mint akinek nincs gyakorlata a gyerekekkel, így indítom: ’hol is kezdjem, hová fektesselek le’. Ez számára szokatlan helyzet volt, hiszen nem volt családja, unokája, később majd az árnyak lesznek a családtagjai, amint magára maradt az árnyakkal. Kálmánka árnyéka, mintha a saját unokája lenne. Aztán Momóról mesél neki, akit fiatal korában játszott. Ofélia ebből a számára csodálatos meséből tud meríteni, feltehetően azért is, mert ő maga is egyedül volt. Csató Kata, a rendező, azt kérte, hogy bizonyos helyeken tegyem érzékletessé a magányt. Ez nem kelt keserű vagy rossz érzéseket a gyerekekben, mert élvezik benne a játékot, és az érzékenyebbek elgondolkodnak azon, hogy mit jelent az, hogy ez a néni elment valahová a holdba ‒ persze öreg és fáradt volt, mint az én nagymamám, és ő is valahol ott van a felhőkben.

ofil

Fotó: Kárpáti Iván

Hogyan segíthet a színésznek bizonyos veszteségek megtapasztalása egy-egy szerep alakításában?

martinmarta-0

Martin Márta színésznő. A fotókat Csizik Balázs és Misetics Mátyás készítette

Igazából azok a nagy színészek, akik megjárták a poklot. Van olyan, aki negyven év után azzal a szlogennel van a címlapon, hogy ’még mindig milyen gyönyörű a művésznő’ ‒ csakhogy nem az a cél! Iszonyú, hogy nem látszik az életből egyetlenegy ránc sem az arcán! Mitől szép egy emberi arc, s nemcsak a színészé? Milyen gyönyörű egy napszítta, cserzett parasztarc egy jó fotón, s attól szép, hogy látod rajta, milyen intenzíven élte az életét miközben kint dolgozott a földeken! Azokat a bugyrokat magam is megjártam, és valószínűleg abból táplálkozom, akár úgy, hogy egy vígjátékban a fanyar humort veszem elő, akár úgy, hogy beleélem magam egy drámai hős lelkébe, aki szenved, és végül elbukik. Természetesen ez nem direkt értendő, hiszen nem úgy sírok, hogy közben arra gondolok, meghalt valakim, hanem a tudatalattimban van beépülve mindaz, amit átéltem, megfigyeltem. Ami engem illet, állandóan azon kapom magam, hogy bizony koncentráltan figyelek, és a legapróbb részletekig minden lerakódik bennem. Ez a fajta érzékenység a munkaeszközünk. Így, amikor jön valamilyen szerep, akkor nagyon mélyből, szinte észrevétlenül, a tudatalattimból bukkan fel újra minden. Kíváncsinak kell maradni, figyelni kell, és átélni az életben minden pillanatot.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top