Rejtő Jenőt a válás tette termékennyé és zsidósága négerré

Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia / Rejtő Jenő emlékére – Szépmíves Könyvek, 2016 – 384 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-06-5

Kiállítások, kisebb nagyobb vissza- és megemlékezések, jobb-rosszabb minőségű sorozatok és életműkiadások után tényleg itt volt az ideje, hogy valaki méltó formában állítson emléket a 111 éve született Rejtő Jenőnek. Thuróczy Gergely kötete, A megtalált tragédia ténylegesen hiánypótló munka. S ez esetünkben szerencsére nem azt jelenti, hogy hozzátett a hiányhoz, hanem, hogy elvett belőle!

Azt hiszem, nem nagyon van ma Magyarországon olyan olvasni képes ember, aki élete valamelyik szakaszában nem szaladt volna bele Rejtő regényeibe, s – legalább titokban – ne élvezte volna őket. Évtizedekig tartott a felemás helyzet, hogy miközben a legemelkedettebb lelkek is élvezettel falták a légiós regényeket, azonközben, ha meg kellett szólalni, akkor valamiféle furcsa, leereszkedő megbocsátással nyilatkoztak a P. Howardtól kapott olvasmányélményekről. Közben persze vannak olyan regényrészletek, amelyeket sokan tudnak kocsmaasztal mellett szó szerint idézni (mint az egy-két generációval előrébb járók Homéroszt görögül.) A Hivatalos Irodalmi Élet felkentjei sokáig vacilláltak, hiszen a Rejtő-jelenséget – a generációkon átívelő sikert – nem lehetett tagadni, valahogy mégis olyan zsenánt dolog lelkesedni. Aztán lassan-lassan változott a közhangulat és Rejtő Jenő életműve elfogatottá, és ezzel kutathatóvá – sőt: kutatandóvá – vált. (Az régóta várt, és elodázhatatlan fordulat – talán! – akkortájt következett be, amikor 2001-ben Rejtőből utcanév lett a VII. kerületben.)

Thuróczy Gergely alapos, jól szerkesztett és információkban gazdag kötete ennek a folyamatnak az egyik vitathatatlan csúcspontja, hiszen a kötet összeállítója – szemben a jól ismert mondással – sokat markolt, és sokat is fogott. Nem csak a kötet felét kitevő alkotói pályaképpel örvendeztette meg az olvasókat – bár erre is nagy szükség volt, hiszen Rejtőről inkább legendákat tudtunk ezideig –, de ráadásul a kötetben kapunk egy csipetnyit – az akkor még születési nevén, Reich Jenőként alkotó – Rejtő fiatalkori verseiből:

Kidobom lelkemnek tüzét
Mely életemben égetett
Mint rakéta süvölt majd szerteszét
S meggyujt földet életet…
Ezt az egész világot
Véle felégetem!
S míg lángot kínt látok
Majd örül a szívem…

– olvashatjuk az Extázis című versben (1923. július 22., Hévíz), s tovább tallózva a versek között megállapíthatjuk, hogy a József Attilával egyívású Rejtő – kevesebb, mint két héttel volt idősebb – jól tette, hogy átnyergel a prózára meg a színdarabokra…. és a fordításra. Ő fordította magyarra Erich Kästner regényét Az eltűnt miniatűrt. (Thuróczy arra is rávilágít, hogy mit tanulhatott Rejtő Kästnertől.) S a kötetből arra is fény derül, mit tett – vagy mit nem tett – hozzá Rejtő pályájának alakulásához Karinthy Frigyes. Az eddig többnyire ismeretlen életrajzi momentumokból egy tragikus figura arcképe bontakozik ki megrendítő élességgel, olyan látszólag apró-cseprő dolgokról is értesülhetünk, hogy mekkora anyagi terheket rótt rá a felbontott házasság, s az is kiderül, hogy miért kellett négernek állnia…[Néger az, aki mások neve alatt írja műveit – de ezt nyilván tudja a kedves olvasó.]

A kötetben található újságcikkek és a nagyközönség számára ismeretlen novellák tovább növelik a kötet élvezeti értékét, ahogy Perczel Olivér – levéltári nyomozás nehézségeit bemutató tanulmánya is – hozzáad az Olvasóban élő képhez.

Nem gondolom, hogy túl sokat kell korteskedni a kötet mellett, az, aki már megszerette Rejtőt, magától is rátalálhat, s az, aki még nem Rejtő-rajongó, akár ezzel a kötettel is kezdheti.