1972-ben amikor Kuba és Magyarország ugyanabba a politikai táborba tartozott, Fidel Castro ritka külföldi körútjainak egyikén Budapestre látogatott. Fidel szemlátomást kilógott a kelet-európai „létező szocializmus” politikusai közül. Fittyet hányva a protokollnak, nem öltönyben, hanem a kubai forradalmárok olívzöld katonai egyenruhájában vonult el a díszsorfalak előtt.
Castrot természetesen elvitték az akkori Magyarország gyögyszemeként kezelt Balatonra is. A pártelit pórnéptől elzárt, jól őrzött balatonaligai pártüdülő elnöki nyaralójában éjszakázott. Az épületet azóta is Castro-villaként emlegetik, ennek kertjében adott interjút az akkori egyetlen magyar televíziócsatornának.
A Castro-villa az üdülőtelep keleti végén található, egykor rangú vendégek szálltak meg itt: Honecker, Hruscsov, Brezsnyev, Gagarin és Fidel Castro. A pártüdülő akkoriban körbezárták, a kapukon csak ellenőrzés után lehetett bejutni. A kapunál rendőrök álltak, a nyílt vízen motorcsónakon, a komplexum fölé magasodó löszfal tetején pedig géppuskával és légvédelmi tüzérséggel védték az itt nyaralókat. A kubai elnök nagyon szeretett pingpongozni, állítólag Siófokról hozattak asztalt neki Aligára.
A pikánsan egzotikus kádárkori eseményeket a Magyar Televízió Múlt-kor című műsorának 2006. december 8-i adása eleveníti fel.
Fidel Castro Rúz, a kubai forradalom „atyja”, a szocialista Kuba első vezetője Havannában hunyt el ma hajnalban (2016. november 26.) .
Gazdag kubai cukornád-ültetvényes törvénytelen fiaként 1927. augusztus 13-án született Oriente tartományban, Biranban.
Születési évét később 1926-ra változtatta, hogy előbb felvegyék a gimnáziumba, és azóta hivatalosan ezt a dátumot tartják számon. Középiskoláit a jezsuitáknál végezte, majd 1950-ben a havannai egyetemen jogi diplomát szerzett. Castro három éven át praktizált, később elnyerte a jogtudományok doktora fokozatot. 1948-ban megnősült, házassága hét évig tartott, második feleségét 1980-ban vette el, összesen öt fia és két leánya született.
Fulgencio Batista 1952. december 10-ei katonai puccsa után Castro társaival az államcsínyt megbélyegző beadványt írt a legfelső bíróságnak. A rendszer megdöntésének reményével 1953. július 26-án mintegy száz társával megostromolta a Moncada-laktanyát. A kudarcba fulladt akció után 15 év börtönre ítélték és Pinos szigetére száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozás hatására kegyelmet kapott és Mexikóba mehetett.
Castro 1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 forradalmárral visszatért Kubába. Az Oriente tartományban partra szálló csapat megsemmisítő vereséget szenvedett a kormányerőktől, de Castro néhány társával bevette magát a Sierra Maestra hegységbe és gerillaháborúba kezdett. A nép támogatását élvezve egyre nagyobb sikereket arattak, s kétévi harc után megdöntötték Batista uralmát: a Comandante (parancsnok) 1959. január elsején „szakállasai” élén bevonult Havannába.
Castro 1959-től egészen 2008-ig Kuba első embere volt: a fegyveres erők főparancsnoka és a miniszterelnök, 1961-ben ő lett a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) első titkára, 1976-ban az államfő és miniszterelnök. Vezetésével földosztást és szövetkezetesítést, államosításokat hajtottak végre. Castro 1961 decemberében bejelentette: Kuba a marxista-leninista útra lépett.
Az államosítások miatt kiéleződött a viszony az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig bombázta a kubai fővárost. Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns amerikai támogatással partraszállást kísérelt meg, de a támadás három nap alatt összeomlott.
1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, és a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába.
A két szuperhatalomnak a világot az atomháború szélére sodró konfliktusa 1962 őszén békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött.
Az Egyesült Államok bő évtizeddel később, 1975-ben lazított a szigetországgal szembeni embargón, 1978-tól lehetővé vált az emigránsok hazalátogatását, a családok egyesítését, 2014 decemberében pedig bejelentették, hogy Kuba és az Egyesült Államok a viszony normalizálására készül.
fotó: AP/Rogelio More
Kubában Castro alatt a szocialista gazdálkodás jegyében bevezették a gazdaság központi irányítását, a fő exporttermék cukrot a szovjet tömb vásárolta meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben tagja lett a KGST-nek, és mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag is segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben pedig az etiópiai forradalmat.
A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után Kuba elszigetelődött ugyan, de a Líder Maximo (legfőbb vezető) belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni. Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott:
Szocializmus vagy halál.
A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást, tűrte a külföldi tőke ellenőrzött behatolását.
Castro a valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el:
több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, sokakat bebörtönöztek, újabb tízezrek lélekvesztőkön Floridába menekülve vesztették életüket.
Hatalma azonban nemcsak a félelmen alapult: legendás volt meggyőző ereje, gyengéje volt viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite. Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, és még idős korában is többórás beszédeket tartott.
Castro a Guinness rekordok könyvébe is bekerült, mint az az ember, akit a leggyakrabban akartak meggyilkolni. 1959-es hatalomra jutása óta állítólag 638 gyilkossági kísérletet követtek el ellene.
(Ismael Francisco/Cubadebate via AP)
2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos gyomorműtéten esett át, ezért ideiglenesen átadta tisztségeit öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúlnak, aki 2008. február 19-én lett hivatalosan az államtanács és a minisztertanács elnöke. Fidel lemondott főparancsnoki tisztéről is, utolsó posztját, a kommunista párt első titkári tisztségét 2011. április 18-án kényszerült feladni, e hivatalban is öccse követte. 2012 februárjában tette közzé visszaemlékezéseit: a több mint ezer oldal hosszú, kétkötetes könyv, melynek az Idő gerillája címet adták, a diktátor gyerekkorától a kubai forradalomig és hatalomátvételig követi végig az eseményeket.
