+ Irodalom

A fiú, aki megleste atyját szeretkezés közben

A napokban olvashattátok nálunk A kereszténység igazából csak zsidó furfang? című felkavaró interjút, amit Baranyai László íróval készítettünk Pálfordult világ című legújabb nagyregényéről. Itt két részletet olvashatsz a könyvből.

Részlet a Pálfordult világ Nagyképző című fejezetéből

Az eredeti terv az, hogy egy kereskedő ugyancsak az esküvő előtti napon leszállít nyolc hordóban összesen tizenöt mérőnyi bort. Csakhogy Tauma egyik barátja, aki eljött, hogy köszöntse őt, azt javasolja, hogy ne azt a rossz lőrét igyák, amit megrendeltek; az ő főnökének, egy helyi politikusnak, bizonyos Józsuénak van egy szőlőbirtokos támogatója, aki sokkal jobb minőségű betszaidai borról tudna gondoskodni, ráadásul ingyen. Ő a barátjára tekint, komolyan vehető–e ez a bejelentés, de az nem mutat kételyt. Erre feláll, kimegy, hogy megkérdezze Tauma anyját is, hihető–e az ígéret. Az asszony is megnyugtatja; a szóban forgó politikus komoly ember, osztogatott már kenyeret és halat is a népnek, pénzes támogatói vannak, amit kijelent, arra mérget lehet venni. Nagy népszerűségnek örvend, sok a híve a környéken. Elveti a farizeusok szőrszálhasogató étkezési meg tisztálkodási előírásait, választási jelszava az, hogy az embernek ne a keze, hanem a szíve legyen tiszta.

A szertartást követő esküvői ebédre platánfák alatt, egy hatalmas, lonckerítéses kertben kerül sor. Abból, hogy a kert végében a szolgaszemélyzet sebtében új asztalokat állít fel, nyilvánvaló, hogy több vendég érkezik, mint amennyire számítottak; tulajdonképpen ő maga is ilyen létszámfeletti vendég. De mindenkit szívesen látnak, mindenkinek helyet találnak.

Ő a főasztalnál, néhány üléshelynyire az ifjú pártól kap helyet – a vőfény, mint rabbiképzős díszvendéget, oda ülteti. Az jár az eszében, hogy szerencsésnek mondhatja magát, amiért Taumával összebarátkozott, s hogy elfogadta a meghívását. Ennyi furcsa, egymáshoz nem illő figurával máshol és máskor nem találkozhatna egyszerre.

Az asztalnál éppen szemben vele, üresen van hagyva egy ülőhely. Látva csodálkozását, a baloldalán ülő rokon kéretlenül is elmondja neki, hogy oda egy környékbeli esszénus vándortanítót várnak, Joákim nevezetűt. Bentlakásos iskolát tart fel a községben, ahova a környék elvadult kölykeit, árvákat, zabigyerekeket gyűjt be. És ezek a kis tolvajok megszelídülnek a keze alatt, jóravaló, dolgos embereket nevel belőlük.

„Szent ember”, mondja róla végezetül.

Talán többet is mesélne még, de a jobboldali szomszédja, egy kedélyes, magát és a társaságot állandóan jópofa benyögésekkel szórakoztató fickó az oldalát böködve azt tudakolja tőle, ki ő és honnan érkezett, s maga is bemutatkozik. Nem lehet nem rá figyelni. Tekintélyes ember, a galileai kereskedői testület elnöke. Kéretlenül is közli magáról, hogy szövőgyára és festödéje van a tóparton Tibériásban, a fő–üzeme mellett több kisebb vidéki manufaktúra is dolgozik neki, sőt, még Itureában is vannak érdekeltségei. Hallott már az ő apjáról, s nagyra tartja. Biztos benne, hogy ha a fiának nem is beszélt őróla, a papa ismeri őt. Csodálkozik rajta, hogy sikeres üzletember létére a farizeusokhoz húz. Ő maga nincs benne egyik pártban sem, de ha már valamelyiket, akkor inkább a szadduceusokat pártolja; azokat nem köti a sok vallási előírás, a gazdasági realitásokat tartják szem előtt.

– Az öreg Gamáliel megvan még? – kérdi. Látszik, nincs nagy véleménye róla, illetve, ha van, az sem elismerő.

– Aztán mit tanultok ott? – kérdi, de csak azért, hogy elsüthessen pár szellemesnek szánt megjegyzést a farizeusi okoskodásról.

– Képzelem az öreget, ücsörög a kőtábla előtt, egyik kezében kalapács, a másikban véső, és a parancsok mellé felkopogtatja, hogy pészachkor hány ujjnyi lehet az ember pajesza, hány csavar lehet benne, szabad–e szellenteni a zsoltárok olvasása közben, s ha igen, hányat egymás után… mert fogadok, ezeket épp olyan fontosnak tartja, mint az Úr igéjét.

Mikor megtudja, hogy konfliktusba keveredett vele, elismerőleg a vállára csap, s egy szellemesnek vélt megjegyzést is megenged magának.

– Vigyázz vele – mondja –, az utolsó dénárodat is képes kibeszélni a zsebedből.

– Hogy ért ezt? – kérdi.

– Csűri–csavarja a törvényeket, hogy a saját nélkülözhetetlenségét bizonyítsa. Hajhássza a népszerűséget; a fiát akarja főpapnak, hátha sikerül megválasztatni.

– És sikerül?

– Már hogy’ sikerülne? Kajafást lehetetlenség onnan kipiszkálni. Nem számít, hogy a nép kit akar, a döntő szót Rómában mondják ki.

Az esszénus tanító alaposan megkésve fut be. Ő meglepődik, hogy ezért senki sem orrol meg rá, s hogy a szomszédjai milyen tisztelettel, az étkezést megszakítva, felállva fogadják. Pedig szerény öltözékével – egy tisztának nehezen nevezhető homokszínű köpeny van rajta – alaposan kirí az ünnepi ruházatú vendégek közül. Erős szemöldökű, bibircsókos ember, akit ha nem is megszépít, de rokonszenvessé tesz állandó mosolya. Az arca egy bölcs öreg képét mutatja, de a figurája rácáfol erre; elnyűhetetlen, erőteljes középkorú alak.

Őrá is mosolyog, szinte nevet – örül, hogy a régi barátai között új embert láthat.

Amiként a sóchet kiválasztásával, a borral is akad némi gond.

Az esküvő reggelén, mikor a násznép már gyülekezik, a politikus ígéretével ellentétben, a beígért bornak se híre, se hamva. A násznagy, Tauma egyik nagybátyja, sebtében a rokonoktól szedet össze pár korsónyit, de ez, noha a vendégsereg koránt sincs még teljes számban jelen, és nem is nagyon isznak, hamar elfogy. Zúgolódó hangok hallatszanak – mi van? ezeknek már borra sem telik? –, fullajtár készülődik, hogy az eredetileg kijelölt termelőhöz induljon, mikor híre jön, hogy a hátsó nagykapu előtt egy hordókkal megrakott szekér vár bebocsáttatásra. Végre valahára megérkezett a híres Betszaida–környéki édes vörösbor! S nem sokkal később megérkezik maga az adományozó is a kíséretével. Ünnepelni kezdik, de elhárítja a köszönetet, a számára kijelölt főhelyet sem fogadja el, hanem egészen hátra, a kerítés mellé telepedik a sleppjével. Igaz, emiatt aztán mindenki őt keresi, őrá figyel. Szövőgyáros asztalszomszédjának egy pillantás elegendő a jövevényre:

– Te jó ég, már csak ez hiányzott!

– Maga, Jichok úr, csak nem beszéljen – szól át rajta a másik oldalszomszédja –, maguk pénzelik, maguk miatt került ilyen magas polcra.

Kissé hátrább húzódik, ne legyen akadálya vitájuknak.

– Hogy mi? – háborodik fel Jichok. – Méghogy én? Keseredjen meg a méz a számban, ha egy drachmát is adtam a költségeire!

– Ha maga nem is, a párttársai pénzelik.

– Szerintem már azok sem. Tudnám, ha így lenne.

– Akkor a farizeusok? – próbálkozik a másik.

– Ugyan már! Egy ideje őket támadja a legjobban. Nem fél tőlük. Mintha nem áthatnának neki. Valahonnan máshonnan segíthetik. Ha az itteni voksokkal sikerül jelöltetni magát a Nagytanácsba, akkor már magától fut a szekere; mindig lesznek, akik fantáziát látnak az efféle szerencselovagokban.

Kíváncsi lesz az alakra, akiről ennyit beszélnek mellette, hátrafelé átlépi a padot, s feltűnés nélkül, mintha csak a lábait akarná megmozgatni, arra kerül.

Az egyik mellékasztalnál egy nyolcfős baráti társaság ül; mindannyian fiatal, életerős férfiak. Annyira egyívásúak, hogy nem tudja megállapítani, ki közülük a főnök, s kik a barátai. Csodálkozva konstatálja, hogy Tauma, aki a kert egy másik részében, a családja körében kapott helyet, feláll, és a padok között hagyott keskeny ösvényen átügyeskedi magát hozzájuk. Ölelkezve, hangosan örvendezve fogadják, helyet szorítanak neki. A barátja észreveszi őt, ránevet, és odaint neki. Ezek jó barátaim, régen láttuk egymást – ezt jelzi a mosolya s a kézjelzése. Hívja is, de ő, mintha nem észlelné a jelzést, továbbsétál.

Már újra a helyén ül, mikor kiáltást hall. Egyetlen erőteljes, rövid, éles rikkantást. A hang hátulról jön, az imént megfigyelt csapattól. Valaki áll közülük, ő kiálthatott. Tapsol egyet – várja, hogy vendégsereg elhalkuljon. Aztán, miután ez megtörténik, visszaül, de azonnal feláll mellette egy másik figura – ez maga a politikus, a támogató lehet –, de a távolság miatt most sem tudja az arcvonásait kivenni.

Körülnéz, megvárja, míg tökéletes csend nem lesz, aztán lassan és hangosan, mintha egy egyedül csak neki sugalmazott szózatot adna közzé, kijelenti:

– A fejsze már a fák gyökeréig ért. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem.

Ismét körbenéz, lassan felemeli jobb karját, kinyújtott mutatóujjával tovább nyúlik, az ég felé, mintha onnan kapná az üzenetet: – Teremjetek jó gyümölcsöt, tűzre ne kerüljetek!

Gyorsan leül, több közölnivalója nincs. A zaj az asztaloknál rövidesen a korábbi szintjére erősödik vissza; az emberek túl jókedvűek már ahhoz, hogy a felszólítás értelmét keressék.

Oldalak: 1 2

2 hozzászólás

2 Comments

  1. György Pados Mészáros

    2016-11-17 - 16:59

    Gusztustalan förmedvény. Ez az a könyv, amelyet biztos nem veszek kézbe.

  2. Bertalan Magyar

    2016-11-17 - 22:48

    Röviden: barom és perverz önigazolási kísérlet. Nem lennék meglepve, ha az “életből merítette volna” a szerző. Mármint a 20-21. századi “életből”, esetleg a sajátjából.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top