+ Film

Cukiságmentes, megváltásra érdemes kurva a filmvásznon

„Kamaszos hozzáállása van, tényleg egy női testbe zárt gyerek, aki fellengzősen gondolkodik erről a világról.”

Kurta Niké játssza a női főszerepet Gigor Attila filmjében, a Kútban. A színésznő többek között azt is elmesélte, miért tartja jó karakternek a megváltásra váró kurvát, melyik szuperhősfilmben játszott volna szívesen, és mivel próbálta leplezni a hiperaktivitását a Terápiában.

Megnézted már a Kutat?

Elejétől a végéig még nem. Azt tervezem, hogy a premier pillanatában sütöm ki az agyamat. Kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz úgy, hogy a szöveget és a saját belső monológomat, és azt, hogy mikor mire kell figyelni, már elfelejtettem. A saját jeleneteimet sem néztem vissza, szeretnék igazi filmélményt kapni. Az első negyedóra kőkemény lesz, de aztán remélem, fel tudok benne oldódni. Ha jó a film, menni fog.

Mennyi idő kell neked egy filmszerep után, hogy kívülről tudd nézni magad?

Ez az első nagyjátékfilmem, szóval általánosságban nem tudnék fogalmazni. A Terápia pedig speciális eset volt. Minden epizód olyan, mint egy-egy kisfilm, ezért ott belenéztem a részekbe már pár nappal azután, hogy forgattunk. Ez az ismerkedési folyamat része volt Gigor Attilával.

Mikor belenéztél a Terápia leforgatott jeleneteibe, elégedett voltál magaddal, vagy inkább a hibákra koncentráltál?

A kettőnek meg az utálatnak az egyvelegét éreztem. Egy évre rá megint belenéztem, akkor elégedetlenebb voltam magammal, mint két nappal a forgatás után. Amit az ember belülről gondol a gesztusairól, később és kívülről egészen mást jelentenek. Minimális hiperaktivitásom van, de a Terápiában nem tudtam eleget mozogni, mert egy kanapén ültünk. Ezt egy mogyorómorzsoló gesztussal vezettem le, amit az ujjaimmal csináltam, és akkor azt gondoltam, milyen ügyesen elrejtettem a mozdulatokat. Egy évvel később láttam, hogy ezt jobban is csinálhattam volna, mert a jelenlétemnek nem tesz jót, hogy nem tudom kordában tartani az energiáimat.

Úgy képzelem, fiatal színészeknél többször előfordul, hogy azonosulnak a nagyobb szerepeikkel. A Terápiában rákos egyetemistát, a Kútban prostituáltat játszol, nem volt nehéz együtt élni ezekkel a figurákkal?

Engem nem ijeszt meg, hogy közel kerülök hozzájuk, ezt nagyon élvezem. Ez nem olyan, mint a fájdalom, amivel meg kell tanulni együtt élni. Inkább olyan, mint amikor kijönnek a szeplőid, veled vannak és meghatároznak.

Sokan mondják, hogy a Színművészeti Egyetemen lebontják és újraépítik a színészhallgatók személyiségét, általában el is terelve őket, a karakterüket valamilyen irányba. Ez veled is megtörtént?

Az biztos, hogy azt a hipernaivitást, vakhitet és teljes elfogultságot, szinte vallásos tiszteletet, amivel a szakma felé fordultam, kicsit más mederbe terelték, reálisabban láttatták velem. És megtanítottak úgy csoportosítani ezeket az energiáimat, hogy az másoknak is érdekes legyen.

Próbáltak beletenni valamilyen skatulyába?

Minimálisan igen, de ez minden közösség sajátja, és minden közösségben újra és újra megtörténik az emberrel. Az osztályon belül is létrehoztuk a skatulyákat, hogy egyszerűbb legyen az életünk. A színészeknél azért lehet ez veszélyesebb, mert öt évig egymás szájában vagytok, és amilyen skatulyába fél év után belekerülsz, azt később is viseled. Abból nagyon nehéz kitörni, és ha csak azért csinálsz dolgokat, hogy kitörj belőle, az is teljesen más állapot, mint ha tiszta lappal kezdenél dolgozni.

Az elején elég sokat cukiskodtam, olyan voltam, mint egy kölyökkutya, aki megy nyalogatni a gazdi kezét, valamilyen hűségattribútumot hordoztam. Ebből, azt hiszem, sikerült kitörnöm. Azt is sokan mondták, hogy ravaszkodó vagyok, egy kis rókafigura, ez megmaradt. Minden idegszálammal próbáltam gyűjteni a visszaigazolásokat, nem tudtam annyira figyelni, mert mindenre figyelni akartam. Ez ma már nem olyan fontos.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top