Elsüllyedt álmok (2015),
Angolul: Drowned Dreams, Ausztrál dokumentumfilm, Rendezte: Farshid Akhlaghi
Írta: Ferber Katalin
A Berlinben megrendezett ausztrál és új-zélandi filmfesztiválon (a fesztivál hivatalos neve: Down Under, vagyis Egészen lent) talán a legnagyobb érdeklődést Frashid Akhlaghipour dokumentumfilmje váltotta ki. (A film farszi nyelven, angol feliratozással került bemutatásra, ez volt az európai premierje.)
2013-ban 6400 iráni menekült érkezett Ausztráliába. Tragikusan ismerősek azok a körülmények, ahogy e menekültek Iránból Indonéziába, majd onnan lélekvesztőkön, azaz csónakokban (!) Ausztrália partjaihoz értek.
A film négy menekülttel készült interjú, melyek közül kétségtelenül a legdrámaibb az apa és az öt év körüli kisfia menekülésének története.
A több mint ötven perces dokumentumfilmben egyetlen szó sem esik arról, hogy mi okozza ezt az immár hét éve tartó újabb exodust Iránból.
Az iráni politikai vezetés 2008-tól sokadszorra kezdett tisztogatásba, s ez újra megindította az emigrációs-és menekülthullámot Iránból. Sokan Irakba menekültek, több száz család pedig Ausztráliába próbált eljutni.
A filmben megszólaltatottak kivétel nélkül rokonaiktól vagy ismerőseiktől kaptak híreket arról, hogy Ausztráliába “könnyű eljutni”, csak repülőjegyet kell venni Indonézia fővárosába, s onnan “hajóval” napokon belül Ausztrália partjaihoz érnek. Ausztráliában majd menedékjogot kapnak, szociális segélyt, lakást, és hamarosan munkához jutnak. Ezek a részletek nagyon fontosak, mert később a filmből kiderül, hogy mindez a vágyak tartománya, nem pedig a valóság.
Hamis tehát a politikai menedékjogot kérők elképzelése az országról, ahova igyekeznek. Nincs azonban tiszta kép a filmben látható menekültek indítékairól sem, legalábbis az ausztrál hatóságok megszólaltatott szakemberei szerint.
Mindenki, aki menni készül, az összes megtakarított pénzét magával viszi, elindul Jakartába, s már ott kiderül, hogy otthon mesék és ábrándok keringenek az ő majdani életükről az új hazában.
A jakartai repülőtéren a hivatalnokok rendszeresen elveszik egy-egy menekült útlevelét, s csak jelentős összegű készpénz ellenében adják neki vissza. Ez korrupció, mely fölött a helyi hatóságok szemet hunynak.
Az otthoni vagyis iráni szervező természetesen már megkapta a pénzét, így Indonéziában az ő emberei viszik el ideiglenes szállásokra az iráni menekülteket. Ott ismét elveszik az útleveleiket. Vannak, akiket másfél hónapig tartanak a szálláson borzalmas körülmények között, s újabb pénzt kérnek a menekültektől (több ezer dollárról van szó).
Hosszas várakozás után végre elindulhatnak az irániak. Mint az egyik interjúalany elmondja, amikor meglátták a csónakot, majdnem visszafordultak, hiszen tudták, hogy az életüket kockáztatják azzal, ha elindulnak, de már túl sok pénzt költöttek a menekülésükre, értelmetlen lett volna lemondani az utat. Többségük mindvégig azt hitte, hogy nem élik túl a több napig tartó “utazást”.
A nyílt tengeren napokig hánykolódnak a csónakban összezsúfolódva, az időjárás sem kegyes a menekültekhez: kitör a vihar, s a kisfiú súlyos égési sérüléseket szenved, mert szó szerint belecsap a villám. Szerencséje, hogy apja tartja a karjaiban, a gyerek ennek köszönheti, hogy súlyos sérülései ellenére túléli az utat.
Néhány nappal később az ausztrál parti őrség hajói mentenek ki mindenkit. Az embercsempészek megbízottja (a csónak kormányosa) fiatalkorú, így az ausztrál törvények szerint őt nem lehet elítélni. Mindent gondosan, a helyi viszonyok ismeretében csinálnak a csempészek, az emberélet azonban ebben az üzletágban nem számít.
A menekülteknek van ausztráliai vízumuk, de az mindössze arra jogosítja őket hogy Ausztráliában legyenek, semmi egyébre, de ez csak a megérkezésük után derül ki.
Nem dolgozhatnak mindaddig, amíg a Bevándorlási Hivatal egyenként nem vizsgálja meg minden egyes menekült hátterét és nem dönt az ügyében. Ez minimum egy év, de a legtöbb esetben ennél jóval több.
A kisfiú súlyos égési sebeit természetesen azonnal ellátja az egyik kórház, és csak több műtéttel tudják megmenteni a gyereket attól, hogy mozgássérültté váljon.
Az iráni menekültek mindezek ellenére megállás nélkül jönnek: többségüket a Karácsony-szigetre viszik a hatóságok. A tábor lakói semmit sem tudnak arról, mi lesz velük, többször lázadás tör ki, melyet csak karhatalmi erőkkel lehet megfékezni.
A szerencsésebbek nem oda kerülnek. Kapnak lakást, s várják ügyük rendezését, hogy végre dolgozhassanak. A kisfiú apja egy kerékpárjavítóban dolgozik minden nap, fizetség nélkül: a tulajdonos természetben próbálja viszonozni a munkáját. Közben otthon megszületik a kislánya is, akit, ha szerencséje van, öt évvel később láthat, addigra talán az ő helyzete is rendeződik és kihozathatja a feleségét és kisebbik gyerekét Ausztráliába.
A többi interjúalany is vár, mást nem tudnak tenni.
Az ausztrál kormány azonban megelégeli a menekültáradatot, s a Karácsony-szigeti tábort bezárja: a tábor lakóit és az újonnan érkezőket egy megállapodás után átirányítja Pápua Új-Ginea egyik szigetére. Itt a körülmények sokkal rosszabbak, mint Ausztráliában, hamarosan két haláleset is történik, és az új táborban szintén lázadások törnek ki. (Nincs még egy hete, hogy a nemzetközi sajtóban megjelent egy ausztrál emberjogi szervezet nyilatkozata, melyből kiderül a kegyetlenség, ahogy a menekültekkel az őrök bánnak.)
Az Ausztráliában maradt interjúalanyok mindegyike sokat beszél a csodával határos megmeneküléséről. A tengertől azonban rettegnek.
A vetítés után egy berlini pszichiáter beszélt a nézőknek a menekültek traumáiról, mert ő maga is sok menekültet kezel.
A nézők, illetve a meghívott szakemberek között egyetlen menekült sem volt.
Egy filmrecenzió szerzőjének nem feladata politikai következtetéseket megfogalmaznia napjaink menekült-válságával kapcsolatban. Annyi talán megengedhető, hogy e dokumentumfilm nagyon pontos látlelete a nemzetközi embercsempész-hálózatnak, egyes tranzitországok (itt Indonézia) aktív szerepének mindebben, s nem utolsósorban a menekültek kétségbeejtő, s szinte reménytelen helyzetének.
