+ Interjú

Éjjel táncoltam, nappal pedig filozófiát tanultam – interjú Jannah Loontjens holland írónővel

Jannah Loontjens írónővel beszélgettünk az online ismerkedésről, a 40-es generáció problémáiról, az iróniáról és a go-go táncról.

A holland írónővel, Jannah Loontjens-szel beszélgettünk magyarul megjelent regénye, a Talán bizony mégsem kapcsán az online ismerkedésről, a 40-es generációt meghatározó problémákról és a go-go táncról. 

Életemben először sajnálom, hogy nem beszélek hollandul. Ugyanis ahogy készültem erre az interjúra, csak kevés információt találtam Önről azokon a nyelveken, amiket ismerek. Összegyűjtöttem az információmorzsákat, megnéztem a fotóját, hogy megismerjem, ha találkozunk, és ezekből a kis adatokból próbáltam magamban felépíteni egy személyt, akivel találkozni és beszélgetni fogok. Éppúgy, ahogy a most magyarul is megjelent regényének főhőse, Mascha is egy Facebook-profilon keresztül próbálja megalkotni az ott megismert új „szerelmét”. De hát soha nem tudhatjuk, hogy jól alkottuk-e meg magunkban a másikat.

Igen, itt arról van szó, hogy hogyan és mennyire lehet valakit megismerni az interneten keresztül. És ez egy fontos kérdés. De tulajdonképpen a kérdés az, mit jelent egyáltalán ismerni valakit. És Mascha is miközben azon morfondírozik, vajon tényleg ismeri-e ezt a másik embert, ráébred arra, hogy igazán a saját férjét sem ismeri. És habár nagyon szereti őt, rá kell jönnie, hogy nem igazán ismeri, és a férje se őt. Ez mindig erősen érdekfeszítő kérdés, mert sohasem tudhatjuk, hogy ténylegesen ismerjük-e a másikat. Egy ponton Mascha azon gondolkodik, talán jobban ismeri Rafiq-ot, a facebookos srácot, mert vele csak szavakban kommunikál, ami egy nagyon is tiszta forma. De ez önbecsapás, ez nem igaz. Mert ahhoz, hogy megismerjünk valakit, sokkal több minden kell: a kommunikáció nem csak verbális.

janna

Jannah Loontjens

Ez egy nagyon is aktuális jelenség, amit leír a könyvében. Ahogy egymással Facebookon tartjuk a kapcsolatot, vagy online társkereső oldalakon, vagy alkalmazásokkal ismerkedünk. Sajátos viszony alakul ki ilyenkor, hiszen a távollét megóv minket a másik zavarba ejtő pillantásától, ami miatt jobban mérlegelnénk, mit adunk magunkból, mennyire nyílunk meg a másiknak. Ilyen esetben sokkal könnyebben és könnyelműbben kitárulkozik az ember. És ez táplálja a másik alapos megismerésének az illúzióját.

Pontosan így van. Éppen ezt próbáltam megírni a regényben. Mascha teljesen megnyílik Rafiqnak, még az erotikus fantáziáit is megosztja vele. És sokszor hallani, hogy ilyen online kapcsolatokban sokkal könnyebben válik valaki agresszívvé, de másrészről az is igaz, hogy sokkal könnyebben megnyílik az ember, és olyan intimmé válik a beszélgetés, ami gyakorlatilag soha nem valósulna meg, ha másik testi valójában jelen volna. Be kell vallanom, nagyon élveztem ennek a megírását, nagyon jó szórakozás volt, mert azért ezek az erotikus fantáziák kicsit bizarrak. (nevet)

Tehát az ember könnyebben megnyílik, őszintébb, és úgy érezheti, sokkal közelebb kerül valamiféle igazsághoz, mert az érzékek nem zavarnak be. De ez egy illúzió, tévedés, vagy félreértés. És hát a való életben az érzelmek egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint ahogy egy ilyen online kapcsolatban annak tűnnek. Sokkal-sokkal bonyolultabbak. Tele vagyunk kérdésekkel, kétségekkel a másikkal és magunkkal kapcsolatunkban, és ezek meggátolnak minket abban, hogy egyszerűen csak a másikra öntsük az érzéseinket.

Ahogy itt beszélgetünk, hallom a hanglejtését, látom a mimikáját, figyelem a gesztusait, a testbeszédét. Mindez hozzátartozik a kommunikációhoz. Ezeket pedig nem feltétlenül tudjuk kontrollálni, nem is feltétlenül vesszük magunkon észre. Azonban ha csetelek valakivel, még ha az olyan pörgős beszélgetésnek is tűnik, sokkal több időm van megfontolni, mit és hogyan írok.

Igen, ez így van. Másrészről viszont ha írok, magamat is kevésbé észlelem. Ezért is van olyan sok gyalázkodó komment, gyűlölködő bejegyzés. Tehát itt mégiscsak szabadjára engedik az emberek az agresszivitásukat, vagy éppen a lelkesedésüket. Vagyis mégiscsak elszabadulnak az indulatok, és ez nagyon is a közösségi média eredménye, hogy egészen másként viselkedünk online, mint a normális életben. De persze ilyenkor az embernek van lehetősége arra, hogy jobban átgondolja, hogy mit és hogyan ír. Sőt, akár saját magát is megkonstruálhatja vagy inkább átformálhatja. Maschában föl is merül, mi van, ha Rafiq valójában nem is létezik.

talan-bizony

Érdekes, hogy míg a csetelést döntően meghatározza a testnélküliség, mégis nagyon erős testi hatást képes kiváltani. Mascha és Rafiq beszélgetéseit is átitatja az erős szexualitás. Egy ilyen csetelés során is megjelenhet a másik iránt érzett vágy, vagy hiányozhat a másik, sőt dühös is lehetek, ha nem válaszol azonnal az üzenetemre.

Igen, ezeknek nagyon erős hatása lehet. És nagyon furcsa, ahogy mondta is, hogy egyrészt egy ilyen beszélgetés nagyon lassú, másrészt viszont mindig azonnal akarom a választ. És nagyon türelmetlenné válok, ha nem kapok választ azonnal. Ha belegondol abba, hogy egyetemista koromban nem volt mobil, és előfordult, hogy valakire két órát vártam és nem is lehettem biztos benne, hogy végül megjön. Tehát ez egy egészen más valóság. Itt folyamatosan jelen van bizonyos formában a másik, és bármikor elérhetem. És mivel nagyon csalódott tudok lenni, ha a másik nem válaszol, ez már nem csak virtuális: ez igenis kihat az offline életemre is. És ez egészen megváltoztatja azt a módot, ahogyan észlelem a valóságot.

És ezért is könnyebb a másikat egy online kapcsolatban közelebbinek érezni. Rafiq mindig ott van Mascha számára, míg a férje nem.

Igen, és ezért is érzi azt, hogy nagyon erős köztük a kötelék, hogy bármit meg tudnak beszélni, hogy igazán megértik egymást. Aztán amikor elkezdenek Skype-olni, ráébred arra, hogy ez egyáltalán nem igaz. Mascha olyanokon nevet, amiket Rafiq halálosan komolyan mond. Csetelés közben azt gondolta, a fiú sokkal ironikusabb alkat, de nem az: ő mindig magát adta.

Az irónia központi eleme a könyvének. Mascha férje, az egyetemi tanár Tom, nem tud eligazodni a saját hallgatóin, mert azok folyamatosan ironizálnak, ahelyett, hogy vállalnák a tényleges nézeteiket, véleményüket. Ebben az esetben az irónia ahhoz hasonló funkciót tölt be, mint a csetelés testnélkülisége? Ott is vagyok, meg nem is. Elbújhatok az irónia mögé, rejtve tarthatom, ki vagyok valójában.

Ez talán az internet-generáció sajátja, és kevésbé az én generációmé. A fiatalabbak a csetelés során sokkal bátrabbak, aztán a való életben éppen félénkségük miatt az irónia mögé bújnak. Tehát ezek összekapcsolódnak.

Akkor ezek szerint azt állítja, hogy az újabb generáció számára megváltozott az irónia funkciója?

Nem vagyok ebben biztos. De akár igaz is lehet. Nehéz ezt megmondani, én mégis úgy érzem, hogy sokkal több irónia van a közösségi médiában. Ahogy visszaemlékszem a saját egyetemista éveimre és az évfolyamtársaimra, és összehasonlítom őket a mostani tanítványaimmal, azt mondanám, sokkal ironikusabbak most a hallgatók. Ez egy sokkal öntudatosabb pozíció. Azzal, hogy mindenféléket megosztanak magukról a különböző felületeken, saját magukat teszik ki a nyilvánosság elé, illetve a nyilvánosságnak. És az online közönség esetében még azt sem tudhatod, kihez is szólsz valójában. És ez megkövetel egyfajta öntudatosságot. Igen, azt gondolom, ez befolyásolja az irónia szerepét.

A regényéről megjelent recenzióban, azt olvashatjuk, hogy ez egy női regény, nem csak nőknek. Ön szerint ez női irodalom?

Jannah Loontjens

Nem, egyáltalán nem. Bevallom, nem is tudom, mi az a női irodalom. Ha végignézzük az irodalomtörténetet, nagyrészt férfiakat találunk, akik férfiakról írnak. Vagyis egyszerűen csak nem vagyok eléggé hozzászokva, hogy nőkről olvasunk. És ha egy regénynek történetesen nő a főszereplője, rögtön arra gondolnak, na, ez női irodalom. Azt hiszem, ennyi az egész. És örülök annak, hogy a recenzens azt írja, hogy ez a regény nem csak nőknek szól. Olyan problémákat dolgoz fel, mint például a gyereknevelés napjainkban, ami nem csak a nőket érinti, hanem az egész generációt.

Igen, úgy tűnt nekem, ez sokkal inkább egy generációs-regény.

Igen, ez volt a célom: a ’70-es évek generációjáról írni. Mi úgy nőttünk föl, hogy azt csinálhattunk, amit akartunk, azzá válhattunk, akivé akartunk. Túl volt a világ Vietnamon, a hidegháború is végéhez közeledett. A kilencvenes években voltam egyetemista, és akkor az lehettél, aki csak akartál. Nagyon sokan ezért újabb és újabb tanulmányokba kezdtek, újra és újra munkahelyet váltottak, vagy éppen a partnereiket váltogatták. És ez a nyughatatlanság határozta meg az én generációmat. És már itt vagyunk a negyvenes éveinkben, és sokan még mindig nincsenek ezen túl. Ami egyrészről szép dolog, mert nyitottak maradtak, de továbbra is megmaradt az állandó változás. Szóval ezt akartam megírni, a Zeitgeistot akartam megragadni a könyvemben.

Nagyon sokszínű életet élt Ön is. Dániában született, Svédországban nőtt fel, filozófiát tanult Derridánál, fényképészetet New Yorkban, dolgozott könyvesboltban, és jól tudom, hogy volt go-go táncos is?

Igen, night clubokban dolgoztam táncosként. Amszterdamban a ’90-es években nagyon erős underground klubkultúra volt. Ez nagyon új volt akkor. De ezek a klubok inkább művésziek voltak. Tehát nem valami vulgáris go-go táncot kell elképzelni. Ez része volt egy nagyobb underground művészeti színtérnek. Olyan műsorokat csináltam, amikhez művészek tervezték a ruhát, a díszleteket. Szóval, igen, éjjel táncoltam, nappal pedig filozófiát tanultam.

Most egyetemen tanít filozófiát. Megtalálta a helyét? Vagy megmaradt ugyanolyan nyughatatlannak?

Már nem vagyok annyira nyughatatlan. Egy dolgot biztosan tudok, hogy írni akarok. A gyerekeim mellett ez a legfontosabb dolog számomra. És hát amióta anya vagyok, nem tehetek meg bizonyos dolgokat. Régebben sokkal többet utaztam, most már nem annyit. Szóval már nyugodtabb életet élek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top