+ Életmód

Már gyógyszerekhez vagy drogokhoz nyúltam volna. Vagy luxusprosti lennék

Osvárt Andrea: Minden nap több száz lány száll le a repülőtéren ugyanazzal az álommal, amivel én is érkeztem: „Én leszek az új Marilyn Monroe”

Egy vidéki magyar kisvárosban nőtt fel, modellből lett színész, játszott hollywoodi főszerepet, szerepelt Brad Pitt és Robert Redford oldalán, de esze ágában sem volt Amerikában maradni, hátat fordított a vörös szőnyegnek. Osvárt Andreával arról is beszélgetett az Index, hogy kaphat filmszerepet Paris Hilton.


1979. április 25-én született Budapesten, de gyerekkorát Tamásiban töltötte. Kamaszként kezdett modellkedni, és hamar, 1996-ban második helyezést ért el a Look of the Year magyarországi versenyén. 22 éves színészkedni kezdett, Rómába, majd Los Angelesbe költözött. Színészként több díjat nyert, köztük a legrangosabb, Monte-Carlo-i tévés fesztivál Arany Nimfa-díját. Néhány éve újra Magyarországra költözött, és megnyitotta filmes produkciós irodáját, az Amego Filmet. Legutóbbi filmje a görög Határtalan szerelem, amelyben az Oscar-díjas J.K. Simmons is játszik, szeptember 22-től látható az itthoni moziban.


Egy tolnai kisvárosban, Tamásiban töltötted a gyerekkorodat – hogy lett belőled modell?

Talán sokat mondták nekem az arcomat csipkedve, hogy milyen szép kislány vagyok, és elhittem. De a fő mozgatórugóm az volt, hogy szerettem volna hamar függetlenedni a szüleimtől. Úgyhogy amikor tizenöt éves koromban megláttam a pécsi kollégium falán, hogy indul egy modelltanfolyam, úgy éreztem, jó lenne ezzel keresni egy kis zsebpénzt. Úgy éreztem, ezt a hétvégenkénti egy-két divatbemutatót pont tudom vállalni. Aztán egy idő után áttértem a kifutó helyett a divatfotózásokra, ami nagyon jól ment; évekig abból éltem – és jól éltem.

Önfejű vagyok, mindig a saját utamat akarom járni – nem is ismerek mást magamon kívül, aki tizenhét évesen magántanuló lett, mert úgy érezte, dolgoznia kell.

Tizenhét voltam, amikor egy barátnőmmel ki akartunk menni Milánóba modellkedni, de mivel még kiskorúak voltunk, visszafordítottak. Nekem ez volt az utam: az egyetem mellett is folytattam a fotózást, rengeteg reklámot forgattam, és amikor néhány megnyert verseny után hívtak, kimentem Olaszországba, bejártam a világot.

Az amerikai modellvilágról terjedő rémmesék közül – heroin, iszonyú stressz, egymás folyamatos fúrása – te Európában tapasztaltál bármit?

Heroint soha az életben nem láttam, és ilyen szituációkkal sem találkoztam, de a filmvilágban sem. Kokaint életemben egyszer láttam egy éttermi mosdóban, de annak semmi köze nem volt a szakmához.

fotó: Pál Anna Viktória/Life.hu

fotó: Pál Anna Viktória/Life.hu

És a stressz?

A modellkedésnek voltak súlyos oldalai, főleg Milánóban, amit kvázi kötelező megjárni az önéletrajzunk miatt. És először nagyon jól is hangzik, hogy az ügynökség ad szállást, zsebpénzt, ebédpénzt és minden hasonlót – de aztán a hó végi elszámoláskor kiderül, mi mindent vontak le. Két hónapig voltam Milánóban, és egy fillért sem kerestem. De nem baj, tapasztalatnak, nyelvgyakorlásnak jó volt, és a portfólióm is szépen épült.

A színészkedéssel a reklámfilmek miatt kezdtél el foglalkozni? Ha sikeres voltál, miért nem maradtál meg modellnek?

Anyukám is aggódott: miért nem folytatom, ha olyan jól keresek vele? De a reklámfilmezés sokkal jobban ment, és jobban is tetszett, hogy nem olyan statikus az egész, mint a fotózás: „állj meg, ne mozdulj, maradj csöndben, told ki a csípődet!” Nyolc évig csináltam így, aztán a reklámfilmekben úgy éreztem, végre levegőhöz jutok. Herendi Gáborral sok reklámot forgattunk, aztán beiratkoztam a Földessy Margit Színitanodába.

Nem járt kudarcélménnyel, hogy sikeres modellből kezdő színészként kellett újra elindulnod?

Nehéz volt – és most ezt is meg is ismétlem, mert tizenöt év színészkedés után elkezdtem producerkedni. De szeretem a kihívásokat,

és meguntam a modellkedést, ahogy most meguntam a színészkedést is: negyven film után már nehéz nekem újat mutatni, pedig szeretnék felfelé haladni, olyasmit játszani, amit eddig még nem.

Olyan ez, mint a hegymászás: minél magasabbra megy az ember, annál nehezebb lesz, és annál kevesebb az oxigén, meg az ember, aki társ tud lenni.

Ezért éreztem úgy, amikor az Aftershock hollywoodi, vörös szőnyeges premierje után megvolt a tizenöt perc hírnevem a Late Late Show-ban Craig Fergusonnál, hogy megint kéne valami, amiben nulláról tudok építkezni. Akkor alapítottam meg a filmes produkciós irodámat.

A legtöbben az első vörös szőnyeg és az első kétmilliós nézettségű talk show után nem az újrakezdésen gondolkodnak, hanem szeretnének belőle még többet.

Ez nagyon kockázatos. Én nagyon jó megfigyelő vagyok: láttam, hogyan működik ez a rendszer. Mindenkit bedarál. Nem véletlenül nevezik ezt tizenöt perc hírnévnek: egyik nap még én voltam címlapon, másnap már más. Mindennap kijön egy film, leszedik az óriásplakátokat, és másikat tesznek a helyükre. És tudjuk – pláne Magyarországon –, hogy

egy letűnt korszak sztárjai éheznek, nem tudják fizetni a számláikat vagy öngyilkosok lesznek. Nem akartam, hogy velem is ez történjen.

Tudatosan végiggondoltam mindezt, és úgy döntöttem, nem akarom kivárni, amíg már nem lesz rám szükség, nem lesz rám kíváncsi a közönség, és a csúcson hagyom abba. Pontosabban nem is hagytam abba, csak ráálltam egy másik lábra is.

Nem pesszimista hozzáállás ez? Gondolhattad volna úgy is, az első hollywoodi siker az első lépés a hosszan tartó hírnév felé.

Nem pesszimista, realista hozzáállás. Persze, vannak a szabályt erősítő kivételek, akik hosszú ideig sztárok tudnak lenni, de ők amerikai születésűek és angol anyanyelvűek.

Fel sem merült benned, hogy belőled is ekkora sztár lehet valaha?

Eleinte biztosan vágytam erre, de ez nem a valóság. Talán három európai színészt tudok mondani, akikkel ez történt. De ennek is megvan a rendszere: egy-egy nagy területről (Franciaország, Olaszország, Németország vagy Spanyolország) tudnak az amerikai piacra importálni egy-egy nemzeti sztárt, már csak azért is, mert azzal megszereznek még egy nagy piacot. Én magyarként nem tudok labdába rúgni. Ráadásul én Olaszországban éltem, pedig ha valaki magyar színészt keresett, akkor Magyarországon castingolt, Olaszországból pedig olaszokat hívtak. Ott azokat a szerepeket kaptam meg az amerikai filmekben, amiket ott forgattak, és amikhez jól kellett tudni angolul – mert ebben az olaszok nem erősek. Így tudtam Heath Ledgerrel vagy Clive Owennel forgatni.

Európában több is a lehetőségem, mint Amerikában: ott egy a millióhoz lett volna az esély, hogy engem válasszanak Brad Pitt mellé, viszont mivel ezek a filmek Európában forogtak, a kis szerepekre nem hoztak magukkal amerikai színészeket. Az volt az én Amerikám. Ráadásul kint ezt hatalmas dolog: az ottani ügynököm el volt ájulva, hogy a showreelemben Robert Redford-kaliberű színészek szerepelnek.

(…)

Ha mégis kint maradtál volna Hollywoodban, szerinted mi lenne veled most?

Szerintem boldogtalan lennék, vagy áltatnám és hitegetném magam, hogy holnap végre majd történik valami, és végre megkapom azt a szerepet, amire vágyom – mert Hollywood ezt az érzést ülteti el benned azzal, hogy egyik nap Kevin Bacon, másnap meg Jim Carrey ül melletted a Starbucksban. Azt hiszed, ott vagy a tűz közelében, de valójában mindig csak vársz valaki másra, hogy kiemeljen, hogy téged válasszon. Pedig az embernek saját magáért kell felelősséget vállalnia, nem pedig rábíznia az életét valaki másra.

Úgyhogy mára talán már gyógyszerekhez vagy drogokhoz nyúltam volna. Vagy luxusprosti lennék.

Alkut kötöttem volna az ördöggel, mert meg is kell élni valamiből. Lehetettem volna valakinek a kitartottja, úgy tehettem volna, mintha nem tudnám, hogy csal a férjem, és közben áltathattam volna magam, hogy sikeres színésznő vagyok.

Amíg kint voltam, nagyjából heti egy meghallgatásra tudtam elmenni – a hét többi napján nem volt mit csinálnom, legfeljebb tornázni, kávézni, vagy várni, hogy csörögjön a telefon. És közben kimaradtam az itthoni fontos eseményekből, a családi dolgokból. Azt éreztem, ennél én sokkal aktívabb vagyok, úgyhogy az egyik várós periódusban elkezdtem forgatókönyvet írni, amit befejezni már nem sikerült, mert nem vagyok író, de akkor kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy saját magam generáljak projekteket.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top