+ Film

Érzelmes akasztófa-humor és infantilis híres emberek a Miskolci Cinefesten

Lesz még egy csomó fesztiválkedvenc, meg abban sem hülyeség reménykedni, hogy az ismeretlenebb nevek is szolgálnak pár meglepetéssel.

A Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nemcsak szupersztárok Magyarországra csábításában erős – idén Juliette Binoche bűvölt el egy egész város mellett személyesen bennünket is –, de abban is, hogy bemutassa a magyar közönségnek azokat a csodálatos filmeket, amelyeket valamilyen érthetetlen okból itthon nem tervez forgalmazni senki. Az idei, tíznapos fesztiválnak már az első másfél napján három olyan filmet láttunk, amikért máris megérte Miskolcra utazni.

Amennyire imádta minden nézője az elképesztően vicces Hétköznapi vámpírokat, annyira érthetetlen, miért is nem állnak sorba a forgalmazók az új-zélandi Taika Waititi új filmjéért, a Vademberek hajszájáért, ami ha humorában nem is tudja (vagy akarja) felülmúlni a banális problémákkal bénázó vámpírokat, bizonyos szempontból mégis jobb film annál. Mert Waititi most már nemcsak a minél sötétebb és morbidabb humorra koncentrál, hanem közben még komoly dolgokról is beszél – egy akasztófa-humorú, mégis szívmelengetően megható filmnél meg kevés jobb dolog történhet a moziban.

Eleinte úgy tűnik, a Vademberek hajszája arról szól, hogyan találja meg végre a szeretetet egy problémás, senkinek sem kellő intézeti árva fiú egy új nevelőcsaládnál.

Csakhogy az aranyszívű, mindenki másnál megértőbb befogadóanya kábé öt perc után szörnyet hal, a kisfiú pedig kettesben marad a mogorva, magának való, megözvegyült vénemberrel,
meg az ígérettel, hogy rövid úton vissza is viszik a gyerekotthonba, ahonnan a hozzá hasonlók számára már nem nagyon vezet máshová az út, mint a javítóintézetbe.

Ennél meg még az is jobb, ha a srác is meg a bácsi is elmenekülnek az új-zélandi bozótosba. Amiből aztán rövid időn belül kommandósokkal és elszánt gyerekvédelmisekkel felturbózott embervadászat kerekedik az egyik oldalon, a másikon meg közben szépen összecsiszolódik a két fura szerzet, az öreg meg a gyerek.

Ez persze sokszor látott sablon a filmiparban, a blockbusterektől a művészfilmeken át az animációig, de Waititi mégis tud újat mutatni. Persze elsősorban az egészen sajátos humora miatt – de ez nem is igaz teljesen, mert az új-zélandi író-rendezőnek igazából nem is a humora különleges, hanem a világlátása. Az ő irigylésre méltó világában nem büntetés jár azért, ha egy gyerek megszökik az új családjától, hanem megértés és empátia. Nála a kedvességbe igenis belefér pár gúnyos poén a másik kárára, és akkor sem dől össze a világ, ha két ember nem rejti véka alá a másikkal kapcsolatos ellenérzéseit sem.

Waititi nem akarja úgy ábrázolni az emberi kapcsolatokat, ahogyan sok giccses film: mintha a másik egy teáscsésze lenne az angolkisasszonyok között, amit csak eltartott kisujjal és illemtankönyvvel a hónunk alatt lehetne megfogni.

Sokkal meglepőbb volt a Vademberek hajszája lenyűgözőségénél az, hogy még az itthon teljesen ismeretlen, nem túl tapasztalt Liza Johnson igazából tök érdektelennek tűnő Elvis & Nixon-ja is milyen jól sikerült. 1970-ben Elvis Presley találkozott Richard Nixonnal, Amerika akkori elnökével. A találkozónak igazából semmilyen hatása nem volt semmire az ég adta világon, legfeljebb egy jópofa lábjegyzetnek elég egy történelemkönyvbe – minek erről másfél órás filmet forgatni?

 

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top