A SÖTÉTSÉG MINT ZÁPORESŐ
A kézirat vaskos volt, és nehéz, akárcsak Gordon többi könyve. Stephanie a legtöbbet olvasta, és néhány apró kifogást leszámítva szórakoztatónak találta őket. Gordon történetei általában olyan emberekről szóltak, akik lélegzetelállító és bámulatos dolgokra voltak képesek, és furcsa, hátborzongató eseményekbe keveredtek, amelyek végül bizarr és rettenetes módokon a halálukat okozták. Stephanie figyelmét nem kerülte el, hogy Gordon a könyvei elején mindig erős és nemes főhőssel indított, majd szisztematikusan brutális büntetéseket mért rá, hogy minden magabiztosságától és arroganciájától megfossza a cselekmény végére, ahol immár meghunyászkodó, bár rengeteg tapasztalatot szerző szereplővé vált. És ekkor Gordon megölte, általában a lehető legmegalázóbb módszerrel. Stephanie olvasás közben szinte hallotta bácsikája kárörvendőn vidám nevetését.
Fogta a címlapot és óvatosan, arccal lefelé a kézirat mellé helyezte. Olvasni kezdett. Eleinte úgy gondolta, hogy csak belenéz az első néhány oldalba, de hamarosan már falta a betűket. Megszűnt a külvilág, az ódon ház recsegő-ropogó neszeivel és az eső surrogásával.
A mobiltelefon csörgése olyan váratlanul érte, hogy önkéntelenül felugrott. Két óráig olvasott egyfolytában. Megnyomta a gombot és a füléhez kapta a telefont.
– Szia, kicsim – hallotta az édesanyját –, minden rendben?
– Igen – felelte Stephanie. – Csak olvastam.
– De nem Gordon valamelyik könyvét, ugye? Steph, a bácsikád állandóan rettenetes szörnyekről vagy hátborzongató dolgokról ír, meg rossz emberekről, akik még rosszabb dolgokat művelnek. Rémálmaid lesznek tőle.
– Nem, anyu, ez egy… szótár.
A telefonban még a kurta csend is szkeptikus volt.
– Egy szótárt olvasol? – kérdezte végül az édesanyja. – Tényleg?
– Aha – mondta Stephanie. – Tudtad például, hogy a procc egy létező szó?
– Néha még az apádnál is furcsább vagy.
– Az lehet… Szóval sikerült megjavítani az autót?
– Nem, és éppen ezért hívtalak. Nem boldogulnak vele, a házhoz vezető utat viszont elöntötte a víz. Ameddig lehet, elmegyek taxival, aztán kitalálom, hogyan jutok tovább gyalog. Ez még legalább két óra.
Stephanie váratlan lehetőséget szimatolt. Kisgyerekkora óta sokkal jobban szeretett egyedül lenni, mint mások társaságában, és ha jobban belegondolt, még egyszer sem töltött egy egész éjszakát a szüleitől távol. A szabadságból már ez a kis kóstoló is szinte csiklandozta a nyelvét.
– Anyu, nem muszáj. Jól elvagyok itt.
– Nem létezik, hogy egyedül hagyjalak éjszakára egy idegen házban.
– Ez nem egy idegen ház, hanem Gordoné, és semmi bajom nem eshet. Nincs értelme elcaplatnod idáig éjjel, ebben a szakadó esőben.
– Kicsim, nem tartana sokáig.
– Ezer évig tartana. Hol öntötte el a víz az utat?
Az édesanyja egy pillanatig hallgatott.
– A hídnál.
–A hídnál? És te onnan akarsz idáig gyalogolni?
– Ha sietek…
– Anyu, ne butáskodj. Hívd fel apát, hogy menjen el érted.
– Kicsim, biztos vagy ebben?
–Tényleg jól érzem magam itt. Oké?
– Oké, jól van – mondta végül az édesanyja kelletlenül. – Reggel az első dolgom lesz elmenni érted, rendben? És láttam ennivalót a konyhaszekrényben, szóval, ha meg- éheznél, készíts magadnak valamit.
– Oké. Akkor holnap találkozunk.
–Hívjál, ha szükséged van bármire, vagy ha nagyon egyedül érzed magad.
– Úgy lesz. Jó éjt, anyu.
– Szeretlek.
–Tudom.
Stephanie kinyomta a telefont, és elvigyorodott. A mobilt visszacsúsztatta a kabátja zsebébe, feltette a lábát az asztalra, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és tovább olvasott.
Amikor újra felpillantott a könyvből, meglepetten tudatosult benne, hogy éjfélre jár, és elállt az eső. Otthon már ágyban lenne ilyenkor. Nagyokat pislogott, már fájt a szeme, aztán felállt az asztaltól, és lement a lépcsőn a konyhába. Gordon a vagyona, sikerei és extravagáns hóbortjai ellenére meglehetősen átlagos ízléssel bírt, ha ennivalóról volt szó, és Stephanie ezt sem bánta különösebben. A kenyér szikkadt volt, a gyümölcsök szottyosak, de talált kekszet, és a hűtőben maradt tej is, még fogyasztható volt holnapig. Készített magának ennivalót, majd átballagott a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Letelepedett a heverőre és már majdnem kényelembe helyezkedett, amikor megszólalt a házi telefon.
A készülék a könyökénél állt, egy asztalkán. Ki lehet az ilyenkor? Aki tudta, hogy Gordon meghalt, az nyilván nem fog telefonálni, Stephanie-nak pedig nem sok kedve volt közölni a hírt azzal, aki esetleg nem tudott róla. Talán a szülei azok, de miért nem a mobilján keresik?
Végül arra gondolt, hogy a ház új tulajdonosaként az ő felelőssége felvenni a saját telefonját, ezért felkapta a kagylót.
– Halló?
Csend.
– Halló? – próbálkozott újra Stephanie.
– Ki beszél? – szólalt meg egy férfihang.
– Elnézést, kit keres? – kérdezte Stephanie.
– Ki beszél? – ismételte meg a férfihang, ezúttal jóval bosszúsabban.
– Ha Gordon Edgley-t keresi – mondta Stephanie –, attól tartok…
–Tudom, hogy Edgley meghalt – csattant fel a férfi. – Te ki vagy? Mi a neved?
Stephanie nem válaszolt.
– Miért érdekli? – kérdezte végül.
– Mit keresel abban a házban? Miért vagy a házában?
– Ha esetleg holnap idetelefonál…
– Nem fogok telefonálni, rendben? Jól figyelj most rám, kislány. Ha belekavarsz a mesterem terveibe, akkor nagyon bosszús lesz, és hidd el nekem, hogy ezt biztosan nem akarhatod. Most pedig azonnal mondd meg, ki vagy!
Stephanie észrevette, hogy remeg a keze. Nyugalmat kényszerített magára, és a következő pillanatban az idegességét elmosta a harag.
– Semmi köze hozzá – jelentette ki. – Ha mondanivaló- ja van, telefonáljon holnap, emberi időben.
–Ne merészelj így beszélni velem! – sziszegte a férfi.
– Jó éjszakát – mondta Stephanie eltökélten.
– Ne merészelj így be…
De be sem fejezhette, mert Stephanie letette a telefont. Hirtelen nem is tűnt olyan vonzónak az ötlet, hogy itt töltse az egész éjszakát. Eszébe jutott, hogy felhívhatná a szüleit, de rögtön el is hessegette a gondolatot, mert gyerekesnek tűnt. Csak feleslegesen megrémisztené őket, és miért aggódjanak egy ilyen…
Valaki erőszakosan megzörgette a bejárati ajtót.
– Nyisd ki! – hallatszott a férfi hangja a folyamatos dörömbölésen át. Stephanie felállt, és a nappali túlsó sarkából nyíló előcsarnok felé bámult. Az ajtó tejüveg ablakára egy alak sötét körvonalai rajzolódtak ki. – Nyisd ki ezt az átkozott ajtót!
Stephanie vadul dobogó szívvel a kandallóhoz hátrált. A férfi tudta, hogy itt van, felesleges úgy tenni, mintha üres lenne a ház, de ha esetleg síri csendben marad, az idegen feladja és elmegy. Hallotta az átkozódását, és a dörömbölés olyan erőszakossá vált, hogy az ajtó egész keretében megremegett a csapások erejétől.
– Hagyjon békén! – kiabálta Stephanie.
– Nyisd ki az ajtót!
– Nem! – kiáltotta vissza Stephanie. Olyan jólesett kiabálni, legalább nem hallatszott, mennyire fél. – Hívom a rendőrséget! Már hívom is őket!
A dörömbölés azonnal elhallgatott, és az alak elhátrált az ajtótól. Sikerült volna? Elijesztette? Eszébe jutott a hátsó ajtó – vajon be van zárva? Természetesen be van zárva, miért ne lenne. De Stephanie mégsem volt teljesen biztos benne. Felkapta az egyik piszkavasat a kandalló elől, és már nyúlt a telefon után, amikor valaki megkocogtatta az ablaküveget mellette.
Stephanie nagyot kiáltva hátraugrott. A függöny nem volt behúzva és odakint mindent elborított a szurokfekete sötétség. Az égvilágon semmit sem látott.
– Egyedül vagy, kislány? – kérdezte a hang incselkedve. Hallhatóan csak szórakozott vele.
– Menjen el! – mondta Stephanie hangosan, és jól láthatóan megemelte a piszkavasat. Hallotta a férfi nevetését.
– Mit akarsz azzal? – kérdezte a hang kintről.
– Betöröm a fejét! – sikoltotta vissza Stephanie, akiből most tört ki a fortyogó félelem és düh. A férfi ismét nevetett.
– Csak be akarok menni – mondta. – Nyisd ki az ajtót, kislány. Engedj be.
– A rendőrség már úton van – mondta Stephanie.
– Hazudsz.
Stephanie még mindig semmit sem látott az ablak túloldalán. A telefonhoz lépett és felkapta a kagylót.
– Ne tedd – javasolta a hang.
– Hívom a rendőrséget.
– Az út járhatatlan, kislány. Ha felhívod őket, én betö- röm az ablakot és megöllek. Itt még órákig nem várhatsz segítséget.
A félelem fagyos rettegéssé változott, és Stephanie hirtelen mozdulni sem bírt. Tudta, hogy mindjárt elsírja magát. Érezte, miként gyűlnek benne a könnyek. Évek óta nem sírt.
– Mit akar? – kérdezte a sötétségtől. – Miért akar bejönni?
– Én semmit, kislány, egyszerűen ideküldtek valamiért. Engedj be, körülnézek, és amint megtalálom, amit keresek, már itt sem vagyok. Egyetlen hajszál sem görbül a csinos kis fejecskéden, ígérem. Most pedig nyisd ki szépen azt az ajtót, de azonnal.
Stephanie két kézzel megmarkolta a piszkavasat, és nemet intett. Most már tényleg sírt. Könnyek csorogtak az arcán.
– Nem – mondta.
A következő pillanatban ökölcsapás zúzta be az ablakot és üvegcserepekkel szórta tele a szőnyeget. Stephanie felsikoltott. Bizonytalanul hátrálni kezdett. A férfi elkezdett bemászni az ablakon, átható tekintettel bámulta a lányt, és ügyet sem vetett a kezébe hasító szilánkokra. Szinte át sem lépte még az ablak párkányát, Stephanie máris lélekszakadva rohant ki a szobából. A bejárati ajtóhoz szaladt, és reszkető kézzel próbálta kinyitni a zárat.
Erős karok ragadták meg hátulról. Stephanie ismét felsikoltott, amikor a férfi felkapta a földről és megindult vele visszafelé. Rúgott egy nagyot és a sarkával egyenesen támadója sípcsontjába talált. A férfi felmordult és elengedte egy pillanatra, mire Stephanie egész testében kitekeredve megpróbált az arcába sújtani a piszkavassal. Az idegen azonban könnyedén elkapta a fémrudat, és kitépte a markából. Egyik kezével megszorította Stephanie torkát, aki fuldokolva hagyta, hogy visszavigyék a nappaliba.
A férfi egy karosszékbe hajította a lányt, föléje hajolt, és Stephanie összes erőfeszítése sem volt elegendő ahhoz, hogy kiszabaduljon a markából.
– Nohát akkor – mondta a férfi, és gonosz vigyorra húzta az ajkát. – Add ide szépen a kulcsot, kislány, jó?
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó lerepült a zsanérokról, és Skrupulus Fondor rontott be a házba.
A férfi szitkozódva eleresztette a lányt és meglendítette a piszkavasat, de Skrupulus már ott termett előttük, és akkora erővel ütötte meg az idegent, hogy Stephanie azt hitte, annak lerepül a feje. A padlónak vágódott és hátra is bucskázott valamennyit, de mire Skrupulus ismét mozgásba lendült, már újra talpon volt.
Az idegen rugóként pattant előre. A két férfit egymásnak csapta a lendület, és mindketten átzuhantak a heverőn. Skrupulus esés közben elveszítette a kalapját. A sál fölött fehéren derengett a feje.
Felkászálódtak, de egy pillanatra sem hagyták abba a dulakodást. Az idegen egy ökölcsapással a szoba túlsó sarkába repítette Skrupulus szemüvegét. Skrupulus erre lehajolt, derékmagasságban vetődve kapta el a férfit, és elrántotta. Az idegen hangos csattanással landolt a padlón.
Újabb cifra káromkodás hallatszott a földről, majd az idegennek eszébe jutott Stephanie, és villámgyorsan feléje vetődött. Stephanie kiugrott a fotelból, de mire támadója elérhette volna, Skrupulus is ott termett, és kirúgta a férfi alól mindkét lábát, aki állal kapta telibe a kisméretű dohányzóasztalt és hatalmasat üvöltött a fájdalomtól.
– Azt hiszed, megállíthatsz? – harsogta, miközben megpróbált feltápászkodni. – Tudod te, ki vagyok én?
– Sejtelmem sincs – mondta Skrupulus.
A férfi véreset köpött, és dacosan elvigyorodott.
– Én viszont ismerlek jól – mondta. – A Mesterem mindent elmesélt rólad, detektív, és ennél erősebbnek kéne lenned ahhoz, hogy megállíts.
Skrupulus vállat vont, és Stephanie döbbenten látta, hogy a kezében felparázslik egy tűzgolyó, amit könnyedén elhajított. Az idegent hirtelen elborították a lángok. Nem jajveszékelt – sőt hátravetette a fejét és harsányan felkacagott. Hiába nyaldosta tűz az egész testét, meg sem perzselte.
– Még! – röhögött. – Kérek még!
– Ha ragaszkodsz hozzá.
Ezzel Skrupulus ódivatú pisztolyt rántott elő a kabátja alól, és lőtt. A lövés ereje enyhén visszarúgta a fegyvert. A lövedék a vállán találta el a férfit, aki felüvöltött, majd menekülni próbált, de felbukott. Az ajtó felé rohant, lebukva és félredőlve, hogy elkerülje az esetleges újabb golyókat, de a lángoktól semmit sem látott, ezért kifelé menet egyszer nekiszaladt a falnak.
Aztán eltűnt. Stephanie az ajtót bámulta, és próbálta felfogni a felfoghatatlant.
– Nos – szólalt meg a háta mögött Skrupulus hangja –, ilyesmit nem mindennap lát az ember.
Stephanie megfordult. Amikor megmentőjéről leesett a kalap, azzal együtt eltűnt a haja is. Az összevisszaságban csak a krétafehér fejbőrét látta, ezért most igazából egy kopasz albínóra számított. De nem az volt. Napszemüveg nélkül a nyakából lelógó sál sem leplezhette többé, hogy nem volt húsa, nem volt bőre, nem volt szeme, és nem volt igazi arca sem.
Ahol a fejének kellett volna lennie, onnan mindössze egy koponya nézett vissza.
