Mind ugyanannak a minket létrehozó energiának az egyszeri kifejeződései vagyunk

boglarevang

Itt egy rendkívül intenzív és inspiratív kiállításmegnyitót olvashatsz.

A balatonboglári Evangélkius templomban június utolsó napján nyílt kiállításon látható alkotások többsége olyan művészetterápiás csoportokon készültek, ahol fiatal képzőművészek és otthontalan emberek alkottak közösséget egymással. A tárlatot Ferber Eszter nyitotta meg, az anyag július 30- ig látogatható H-P:13-16, Szombaton: 13-15 óra között. A kiállítás kurátorai: Ekker Nikoletta és Visnyei Emőke.

Kedves Vendéglátók, kedves Vendég-társak, kedves Alkotók.

Ferber Eszter vagyok, művészetterapeuta, Visnyei Emőke egykori iskolatársa abban a művészetterápiás mozgalomban, melynek szellemiségében ez a kiállítás is létrejött. Ebben a mozgalomban Emőke a hajléktalan- és outsider alkotók kiállítás-sorozatát elindító személy; így pár szóban kifejteném, mit jelent művészetterápiás értelemben az „outsider”, a kívülálló kifejezés.

Ennek megértéséhez a Null kilométerkőhöz kell visszamennünk, és a paradicsomi kérdést kell feltennünk magunknak: „Hol vagy Ádám?!” Vagyis, ember, határozd meg a helyzetedet, és felelj érte. Térben és időben helyezd el magadat. 2016-ban abban a kultúrában, amiben élünk – az orvos Máté Gábor szavaival – a normalitás mítosza uralkodik. Vannak a „normálisok”, a „mi”, az „átlagemberek”, és vannak az „ők”, a „mások”, „akikkel baj van”, akik egészségügyi, szellemi vagy szociális helyzetük miatt lettek annyira „mások”, hogy a normalitáson kívül állnak, outsiderek. Ők azok, akiket már elnevezésekkel is távol tartanak maguktól a „normálisok” (nehogy gyanúba keveredjenek és véletlenül maguk is kívülre kerüljenek). Ez a mítosz, hogy van „normalitás”, a gazdasági berendezkedésünk eredménye. A fogyasztói társadalomban a minősítés alapja, vagyis az méri az ember értékét, hogy mennyit fogyaszt, és mennyit termel. Mennyit állít elő mások által értéknek minősített produktumokat, és azokból mennyit használ. Ehhez az kell, hogy folyamatosan mások értékelő minősítéséhez igazodj, és azoknak minél inkább megfelelj. A megfelelésre való rászoktatást oktatásnak hívják. Ha megfelelsz, az a siker.

boglarevang2

Úgy is lehet mondani, hogy van a „normális”, és van „nem normális” elidegenedés. A „társadalmi hasznot előállító” elidegenedés a normalitás. Ha valaki szenved az elidegenedettsége miatt, az „beteg”, „őrült”, „lecsúszott”, vagy egyéb címkékkel lesz „más”. Akinek a személyisége zavar másokat, nem énjéhez beszélnek, hanem azt mondják: személyiségzavara van.

Alapjaiban ez a materialista társadalom az, ami generálja és fenntartja a „normális ember” mítoszát, hogy rendes fogyasztók, és rendes termelők legyenek. Létrehozta az anyag uralmát az anyagtalan fölött; így diktálja, generálja és jutalmazza az én-vesztés, felejtés, álomba merültség (a valósággal való kapcsolat elvesztésének) állapotát, az önnön természetünkből való kizuhanást. A materialista társadalom az életnek (mint anyagon túlinak) önmagában, pusztán önmagáért értéket nem tulajdonít, és a kérdést, hogy milyen egyedi, megismételhetetlen minőségeket hordozol, nem teszi fel. A normalitás mítosza uniformizál.

boglarevang3

Az a fajta megfontolás, ami mindezt megkérdőjelezi, hogy valóban ennek így kell-e lennie: művészetterápiás. A művészetterápia az önmagunkban, minden egyes emberben és természetes lényben jelen lévő magasabb intelligenciához való kapcsolódás művészete. Ehhez a magasabb intelligenciához a személyesen keresztül vezet az út – hiszen mind ugyanannak a minket létrehozó energiának az egyszeri kifejeződései vagyunk. Magunkon keresztül ismerhetjük meg azt, ami kifejez. Mint a hangadás: amihez kell a levegő mozgása – ami mindannyiunkban közös, azonos; és kellenek a hangszalagok, az egyéni alkat – amitől minden addigitól különbözően egyéni lesz az a hang. Művészetterápiában mindkettőhöz kapcsolódunk (tudva, hogy nincs kettő, mert ez a kettő: egy), szüntelenül feltéve a kérdést: mi az, amit a másik a világban utánozhatatlanul, a saját hangján, saját színeivel megjelenít, és a mindannyiunkat élő életről mit árul ez el? Ahogyan Herman Hesse írja a fákról:

Egy fa beszél: egyszeri a kísérlet, a dobás, amit az örök anya megkockáztatott velem, egyszeri az alakzatom és a bőröm erezete, egyszeri a koronám legkisebb levelének játéka és a kérgem legkisebb sebhelye. Az a hivatásom, hogy ezzel a kimunkált egyediséggel megformázzam és megmutassam azt, ami örök.

Hamvas Béla erre mondja, hogy

Ez az az állapot, amikor az ember tudatos és éber kommunikációban áll – nem az emberfölötti, hanem az emberinél nagyobb világ erőivel.

Művészetterápiában nem gyógyítunk; bár rendszerint e kapcsolatban állás mellékterméke a gyógyulás. A valódiság kérdését ezért mindig, mindenkivel szemben firtatni kell.

Ez a fajta megközelítés nem új, sőt, talán épp a legrégebbi – mert természetes. A gyermekeknél és a természet-közeli népeknél látjuk (pl. Indiában, vagy Dél-Amerika, Afrika törzseinél), hogy ott betegnek, öregnek, nincstelennek lenni jó – mert ott ilyenek nincsenek. Ha valaki szenved, mindenek előtt egy biztonságos közegben találja magát. Biztonságos attól, hogy közösségvállalás, együttérzés és elfogadó, éber figyelem veszi őt körül. Van, ahol egész közösségek énekelnek és imádkoznak azzal, aki nehéz helyzetben érzi magát. Mindeközben az egyén feltétel nélkül megélheti és kifejezheti érzelmileg az állapotát. Nem lesz szüksége szellemi, lelki vagy tárgyi protézisekre, hogy kiegészítse magát, mert nem fog felmerülni benne, hogy ne lenne így, ahogy van: egész. Szenvedésén is átfénylő egész-sége pedig előbb-utóbb bevilágítja és felülírja a diszharmóniát… és talán még olyan értelmet is talál az így átélt „őrületében”; ami mindenki számára a kifejezhetetlen ajándéka lehet.

boglarevang5

Ha sietségünkben elnyomjuk önmagunkban ezt a fajta magasabb intelligenciát, ami a félelmeken, előítéleteken és ellenérzéseken felülemelkedve nyitottságával mindig, minden körülmények között embertársainkban az autentikushoz kapcsolódni tud, újra meg újra szenvedést fogunk generálni. (Bennem erős a gyanú, hogy maga a szenvedés tulajdonképpen nem más, mint kapcsolati szakadás.) Sokan sokféleképpen nevezik ezt a magasabb intelligenciát, Természet, Teremtő… talán mindegy, ameddig az ember kapcsolatban van vele, és ameddig hagyja, hogy rajta keresztül az életet táplálja a világban ez az erő.

Hogyan lehet művészetterápiásan megközelíteni egy alkotást? Ajánlatokat tehetek, de a lényeg, hogy bátran játsszanak, kísérletezzenek. Az ajánlat arról szól, mi az, amire a szokásos kategóriák hűlt helye rányithatja a figyelmünket. Szintén Hamvassal szólva:

Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik.

Nekem így gondolkodás nélkül 3 szó jutott eszembe: összjáték, öröm, öntudat.

boglarevang4Összjáték: Minden itt kiállított képben, mint titkos összetevő jelen van 3 intézmény szociális munkásainak, hajléktalan és képzőművész alkotóknak, a csoportokat szervező és vezető művészetterapeutáknak, a kiállítást befogadó egyház minden tagjának, a képek szemlélőinek, és talán a Teremtőnek a partneri együttműködése. Megtapasztalható tehát, milyen az, amikor az integráció, és nem a szeparáció működik. Látjuk-e a képeken ezt az integrációt, az integráció minden elemét, és talán még valamit, ami az összetevők összegénél több és nagyobb. Látjuk-e a képeken ezt a nagy, közös jóindulatot, s észleljük-e, amint az magunkban mélyen, egzisztenciálisan működik.

Öröm. Még valamit megérezhet a szemlélő az intellektualitás és ösztönösség határán a képben, amit néz: azt, hogy ez az ember szeret rajzolni, festeni. Szeretném nyomatékossá tenni, hogy minden itt kiállított alkotó szeret alkotni. Sok alkotás van, de ritkán érezni ezt az elragadtatást, hogy én, mint néző látom rajta, hogy ő milyen gyönyörűséggel alkotta. Még akkor is, ha minden fájdalma, kudarca és magánya abban a képben benne van. Ritka adomány. Kevés emberrel találkoztam, sajnos, akinek a tekintetében ennyi csillogást láttam, amikor a munkájáról beszélt, mint a művészetterápia-csoportok bármelyikének résztvevői. Szerintem ez nagyon nagy dolog, hogy ő egy boldog alkotó, úgy is mondhatnám, alkotóként egy boldog ember. És ezt az örömöt ugyanolyan komolyan vállalja, mint a szenvedést.

Öntudat. Megfigyelhetjük önmagunkat is: a képekkel találkozva legbelül mit működtetünk. Vagy inkább: mi működtet minket? Keressük, vagy nem keressük az esztétikai szabályokat? Éltetjük-e belső, mély szokásként a normalitás mítoszát? Ki tudunk-e lépni anyagi énünkből? Milyen erőket szabadít fel bennünk a kép? A művészetté emelt természetben milyen emberi lénnyel találkozunk? Mit néz rajtunk a kép? Mit sugall, milyen irányban változtassak az életemen? Ilyen módon egy önismereti utazás is kínálkozik; és az éberségtechnika gyakorolható.

Végezetül Karinthy Frigyes Nem mondhatom el senkinek c. kötetéből egy versrészlettel szeretném zárni beszédemet. (A vers címe Recitatív.)

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.

Végleg elbúcsúztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Ennek szellemében. Figyeljünk jól egymásra. Érezzék jól magukat.

Balatonboglár, 2016.06.30.-án.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!