Megmutatjuk Izland múltjának legérdekesebb történeteit

fontes boreales

A kötet az “Északi források / Fontes Boreales” könyvsorozat második kiadványa, így hát nem kell megismételnünk azt, ami már az előző kötetben is olvasható volt. Most is egy – mai fogalommal élve: “regényméretű” – ezeréves prózai elbeszélésnek eredetiből készült magyar fordítását közöljük. Ennek a műfajnak világszerte ismert és éppen a régi izlandi nyelvből vett elnevezése: saga (ejtsd: “szága”). A sagák ékesen bizonyítják, hogy az i. sz. 10-14. század között Izlandon, a skandináv telepesek körében már nagyszabású és sokrétű irodalom alakult ki, mégpedig az emberek mindennap használt, saját nyelvén. Páratlan jelenség volt ez az akkori Európában. Maga a műfaj megnevezése a segja (ejtsd: “szeija”), “mondani, elbeszélni, beszámolni” igéből származik, és ez is jelzi, hogy előbb szóban emlegették az érdekes történeteket a családban, nemzetségben, településen, majd le is írták őket, a szövegekből azután gyakran további másolatok készültek, és így Izland szinte egész szigetén ismertté válhattak.

A Corvina kiadónál megjelent 264 oldalas könyvből itt egy részletet olvashatsz, és ha tetszett, ide kattintva 4500 Ft helyett 3600 magyar forintért megrendelheted.

Részlet:

Aðalstein király elhagyta a csatateret, de harcosai tovább üldözték
a menekülőket. A király visszaindult a falu felé, és éjszaka
már a faluban tért nyugovóra. Egil azonban sokáig kergette
a megfutamodó skótokat, és akit utolért, mindenkit megölt.
Majd megfordult, csapatával együtt visszatért a csatamezőre,
és megkereste Th órólf bátyja holttestét. Fölkarolta a holttestet,
megmosdatta, és elvégzett mindent, ami a szokások szerint
a temetéshez kellett. Ástak aztán egy sírgödröt, és belehelyezték
Th órólfot teljes ruházatban és fegyvereivel együtt. Egil, mielőtt
búcsút vett volna bátyjától, egy-egy arany karperecet húzott
annak karjaira, majd köveket hordtak a halottra, és sírdombot
emeltek föléje.
Ekkor Egil a következő verset mondta:

Soha a jarl-ölő
senkitől nem rettent,
megvívta csatáit,
most mégis elesett.
Fű sarjad Vín-mezőn
fi vérem sírdombján,
legyőzni próbálom
gyászomat e verssel.

Majd mondott egy másik verset is:

Tengereken túlnan
tapostam a vérben,
Vipera-kardommal
vágtam agyon Aðilst.
Döfte angol acél
dacos Óláf királyt,
vége lett Hringnek is.
Varjak nem koplaltak.

Ezek után Egil embereivel együtt elindult a királyhoz, majd be
is állított hozzá. A királynál lármás, nagy ivászat folyt. Ahogy
a király megpillantotta a belépő Egilt, rögtön szólt, hogy az asztal
túloldalán lévő padot tegyék szabaddá a számukra, és hogy
Egil ott foglaljon helyet vele szemben.
Egil leült, pajzsát lerakta lába elé a padlóra, sisakját a fején
hagyta, kardját pedig a térdére fektette, és hol félig kihúzta hüvelyéből,
hol visszadugta. Egyenes háttal ült, de leszegett fejjel.
Egilnek igen furcsa külseje volt: a homloka széles, a szemöldöke
bozontos, az orra rövid és tömzsi, a szakálla tömött és
hosszú, az állkapcsa és az arccsontja szörnyű nagy. A nyaka
vastag volt, a vállánál szélesebbet pedig el sem lehetett képzelni.
Ha méregbe jött, rémesen eltorzult az arca. Igen nagy termetű
volt, mindenkinél magasabb. A haja sűrű volt, színe szürke, mint
a farkas szőre, de már fi atalon kopaszodott. A szeme fekete
volt, a szemöldöke összenőtt. És ahogy ott ült a helyén, az egyik
szemöldökét levonta a szája felé, a másikat meg felhúzta a hajáig.
Inni nem ivott egy kortyot sem, bárhogy kínálták is, csak
ült ott, és föl- meg levonta a két szemöldökét.
Aðalstein király üldögélt az asztalfőn, ő is a térdén nyugtatta
kardját. Egyszer csak kivonta a kardot hüvelyéből, a karjáról
lehúzott egy szép, vastag arany karperecet, és a kard hegyére
tűzte. Majd fölállt, tett néhány lépést a padlón, és a tűz fölött
odanyújtotta Egilnek. Erre az is fölállt, elővonta kardját, és odament
a király elé, majd kardja hegyével átvette a gyűrűt, és odavonta
magához. Ezek után ő is meg a király is visszaült helyére.
Miután leült, Egil fölhúzta karjára a karperecet, és a két szemöldöke
visszaállt a helyére. Lefektette kardját, levetette sisakját,
megragadott egy ivókürtöt, melyet eléje tartottak, és ivott egyet.
Majd a következő verset mondta:

Karomra a harcos
karperecet húzott,
sólyom szokott ülni
máskor annak helyén.
Hegyével kardomnak
húztam át magamhoz,
így válik a király
igazi dicsére.

Innentől fogva Egil iszogatott és beszélgetett a körülötte lévőkkel.
Később a király behozatott két ládát, ketten cipelték mindegyiket.
Tömve voltak ezüsttel.
– Ez a két láda, Egil, legyen a tiéd – mondta a király. – Ha
visszamégy Izlandra, add át ezt a kincset apádnak, fi áért váltságul
küldöm neki. Egy részét azonban oszd szét a magad és
Th órólf legkedvesebb rokonai közt. Ami meg a bátyád után
neked járó váltságot illeti, azt is megkapod tőlem, birtokot vagy
ingóságot, ahogy kedved tartja. Ha meg netán itt akarnál maradni
nálam, megkapsz minden rangot és méltóságot, egy szavadba
kerül csak.
Egil átvette az ezüstöt, és megköszönte a királynak az ajándékot
és a baráti szavakat. Majd hogy most már ő is jókedvre
derült, a következő verset mondta:

Szemöldököm ugrált
szaporán a kíntól,
módját nyugalomnak
megtalálta végre.
Győztes király urunk
gyöngéden csitítja
arcát a költőnek
arany ajándékkal.

Lassanként ellátták a harcban megsérülteket is, az életben
maradókat.
Egil a Th órólf eleste utáni telet Aðalstein királynál töltötte,
nagy megbecsülésben. Vele voltak mindazok az emberek is, akik
Thórólf és az ő csapatának tagjai voltak, és élve kerültek ki
a csatából. Egil utóbb költött egy dicsverset is Aðalstein királyra,
ebből való ez a strófa:

Ősök dicső sarja,
őrzi most a király,
három jarlt lebírva,
hatalmas országát.
Nagyobb tette mégis:
neki hódol minden
őszinte hálával,
összes harcosai.

A dicsvers refrénje így hangzott:

Szarvas-lakta Skótföld
szolgád lett, Aðalstein.

A király ekkor költői díjként két aranygyűrűt nyújtott át Egilnek,
egy-egy márka* súlyút, és neki adta még díszes köpenyét is, amit
maga hordott.
Kitavaszodván, Egil közölte a királlyal, hogy szeretne a nyáron
elhajózni Norvégiába, kíváncsi rá, hogy megy sora Ásgerðnek…
– … Th órólf bátyám özvegyének. Nagy vagyonuk van nekik,
és nem tudom, született-e gyerekük vagy sem. Ha igen, akkor
gondoskodnom kell neveltetéséről, ha pedig Th órólf gyermektelenül
halt volna meg, akkor egész hagyatéka az enyém.
– Azt teszed, Egil, amit akarsz – felelte a király. – Eredj utadra,
ha intézkedned kell. Én ugyan szívesebben venném, ha itt maradnál
nálam, itt úgy élhetsz, ahogy kedved tartja.
Egil megköszönte a király baráti szavait…
– … most azonban el kell mennem, szólít a kötelesség –
mondta. – De szinte bizonyos, hogy élni fogok ígéreteddel, és
még visszajövök.
A király azt felelte erre, hogy így legyen.
Egil aztán csapatával együtt elkezdett útra készülődni, jó
néhány embere viszont ott maradt a királynál. Volt Egilnek egy
nagy harcihajója, és száz néhány embere. Ahogy mindennel
megvoltak, és jó szél kerekedett, nekivágtak a tengernek. Egil
és Aðalstein jó barátokként búcsúztak el egymástól, a király
kérte, hogy mihamarább térjen majd vissza, Egil pedig mondta,
hogy jó.
Egil Norvégia felé vitorlázott, és ahogy partközelbe ért, egyenesen
a Fjord-vidék felé folytatta útját. Ott vette hírét, hogy
Th órir hersir meghalt, Arinbjörn pedig átvette apai örökségét,
és hűbérbirtokosává lett a királynak. Egil fölkereste Arinbjörnt,
az nagy barátsággal fogadta, és meghívta Egilt magához, Egil
meg köszönettel elfogadta a meghívást. A hajóját utóbb kihúzatta
a partra, embereit meg elszállásolta a közeli tanyákon.
Ő maga aztán tizenkettedmagával beköltözött Arinbjörn házába,
és nála töltötte a telet.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!