Zsidómentes magyar irodalom

CHOLNOKY címlap

Cholnoky László: Búzakalász. Zsidó tárgyú novellák zsidó kulturális térben, Múlt és Jövő Kiadó, 2016, 519. o., 3800.- Ft

A tradicionális „politikai nemzet” képviselőiből származó írók, akik a modernitás korával konfrontálódva hirtelen „csúsztak le”, s akik egzisztenciális hanyatlásuk oknyomozása során sámáni erővel ragadták meg maguk és osztályuk bukásának narratíváját. Ennek során megkerülhetetlen a zsidókkal való viszony (a „Korrobori” tánc) eredőinek föltárása. Ritka az Auschwitzba torkolló elbeszélés forrásainak és lelki dinamikájának megérzékítése fikciós prózánkban. Cholnoky László, a kánonba még be nem került magyar ködlovag, a keresztény oldalról páratlan módon, Ady Endre-i éleslátással kísérelte meg ezt az élveboncolást. Ezért ábrázolhatta öngyilkos kegyetlenséggel, félretolhatatlan hitellel e viszony kibékíthetetlen idegenségét, de egyúttal létfeltétel-szükségességét is. Az itt összegyűjtött novellák és újságcikkek a „zsidó kulturális térben” jelentek meg, amelyeket a hagyatékban talált kéziratokkal is kiegészítettünk. Ha megbocsáthatatlanul későn is, de eljött az idő, hogy bekerüljenek a „kulturális” és „kollektív” emlékezetbe – akárcsak írójuk a kánonba. Itt egy részletet olvashatsz a könyvből:

Zsidómentes magyar irodalom

Emlékszel a Denikóra?

Egy ifjú szűkölködőnek gyanúja támadt, hogy hátha még sincsen egészen fenékig kimerítve az emberi butaság? − Azon nyomban vizet forralt és meglevő két drámacigarettáinak egyikét serényen a forró vízgőz fölé tartotta, amíg az barna és nyúlós lett, mint a lumpolások hajnalán a kidöntött pezsgőben töprengő testvérei. Akkor lenyírta hamar nadrágjának rojtozatát és felsietett a pénzügyminiszterhez. − Kegyelmes uram, − mondta, − ez egy nagy ügy, ez a Denikó, a nikotinmentes cigaretta! Ez megmenti a tüdőt és az emberek által nem köpetik tőle!… Vegye ön meg szabadalmamat! − Veszem! − Mondta a miniszter és így lett a Denikó.

És emlékszel a szovjet fröccsre?

Valamelyik álomlátó zsidó szovjet-apostol beálomlátta, hogy a munkások semmi szín alatt sem hajlandók tovább is beérni a vízzel. − Csináljunk hát számukra üdítő cseppeket! − mondta − és egy titán-termetű szódásüvegnek lesrófolván a fejét, belécseppentett kilenc csepp enyhe paksi sillert és azt színig felhígította üdítő szódavízzel. Elméne akkor a munkásokhoz, és monda nékiek: én vagyok a Schlésinger apostol és csináltam néktek italt kilenc csepp borból, bár a szovjet tizenegyet engedélyezett, de én a két cseppnyi különbözeteket ellopám, részint mert szeretlek és óvlak benneteket, részint meg, mert milliószor két csepp az két hektót teszen és képzelhetitek becsületes, egyszeri agyvelőtökkel is, hogy mi az ára ma két hektoliter bornak!… Jó ital ez, amelytől és amelyre az emberek által ugyan köpetik, de amelytől be nem rugatik, sem nem hányatik, sem egymást fejbe nem üttetik!… És így lett az alkoholmentes szeszesital.

És most, hogy négyhetes kisfiam, Teofil, szakadatlanul ordít és arra kénytet engem, hogy munkaidőmet a spájzba visszavonulva töltsem, én, az ősz altruista, elvégezém magamban, hogy eljövendő írótársaimat megmentem a hasonló megalázó helyzetektől és kitalálom számukra a csak derékon felül érvényes feleség intézményét, amelytől aztán kisgyermek nem ordíttatik, pelenkavászon sárgászöldre nem festetik, háznép szoptatós dajka által fel nem pofoztatik és ifjú atya által orvosoknak, madámoknak és másoknak tízmillió maravédi nem fizettetik. − És így lesz majd a szerelemmentes házasság.

És mindezek után, íme, hallom, hogy a közelmúltban egy igen tehetséges fiatalabb magyar író feltalálta a zsidómentes magyar irodalmat. Feltalálta jogos felháborodásában, mert egy öreg zsidó az egész faluját elsodorta, még pedig oly alaposan, hogy néhány Ady-szerűséget óhajtó komplikált új szón kívül alig maradt meg belőle valami, ezek a szavak is csak azért, mert-kötőjellel-voltak-egymáshoz-erősítve. Így.

Ezt a legutóbbi találmányt óhajtom bővebben ismertetni, mivel azonban ma minden olyan szerkezet, amelyben zsidói alkatrészek vannak, könnyen explodál és orron üti a boncolgatóját, sietek megmondani, hogy alulírott régi magyar dzsentri famíliából sarjadtam, római katolikus vagyok, testvéreimmel együtt már kora gyerekkoromban különös gyönyörűséggel ütögettem kupán az arácsi és csopaki apró zsidmannokat és az izraelitát úgy általában véve ma sem szeretem, csak nélkülözhetetlenül szükségem van rá, tehát olyanformán vagyok vele, − bocsánat a hasonlatért, de annak csak a tárgyi része gilt, − mint voltam a szovjettel, amelyre szintén nem árasztottam szeretetem melegét, de amelyhez mégis hozzá kellett igazodnom, mert különben általam és családom által semminemű étel nem etethetett volna és így mind-nyájunk által éhenhalattatott volna.

A zsidómentes magyar irodalom lényege az, hogy a magyar irodalmat zsidó, aktíve lehetőleg ne, kizárólag csak passzíve nevelhesse, írni a keresztények fognak, a zsidók csupán emez írásművek megvételére és kiadására szoríttatván. Ez a részleges engedmény is csak szükségszerűleg teendő egyelőre a zsidóknak, mivel a zsidómentés lap- és könyvkiadó-vállalat intézménye, sajnálatos módon, még mind ez ideig kitálalva nincs, az egyetlen, automatikusan ilyenné alakult Stefáneum pedig túl lévén terhelve imakönyvek, vitairatok és a katolikus tankönyvek kiadásával és különben is oly keveset és megfontoltan fizetvén, hogy abból legfeljebb korai századok gyökérevő remetéi megélhetének.

Röviden: mi keresztények írunk, műveinket elvisszük Ranschburg Viktorhoz, Wiesner bácsihoz, Farkas Lászlóhoz, − azaz ez nem is jó példa, mert Farkas már nem zsidó, − hanem hát Révai Mórhoz, Gárdos Alfrédhoz, ők írnak nekünk egy utalványt és már kenik is nyomdagépeiket. Ideális állapot, mert így útja van szegve annak, hogy mindenféle zsidó irkafirka kerüljön a piacra. Szinte tökéletes megoldás, és mint a legtöbb tökéletes dolog, oly egyszerű ez is. Ezt már régebben is kitalálhattuk volna. Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért és a többi főzsidó munkáit úgyis kiadják, a színdarabjait úgyis előadják külföldön is, ők menjenek oda, az alzsidók meg már úgyis írtak eleget.

A zsidómentes magyar irodalom kialakulása már nem ily egyszerű, az már fázisokra oszlik.

Első fázis. Erőstehetségű fiatalabb magyar író egy üres papírlapra felírja néhány illusztris keresztény írónak, mondjuk: Ambrus Zoltánnak, Rákosi Jenőnek. Herc[z]eg Ferencnek, Móric[z] Zsigmondnak, Prohászka Ottokárnak, Kozma Andornak, mint az egyesület díszelnökeinek a nevét, a névsort közlés végett elviszi a reggeli lap szerkesztőségébe és azután vagy kétszáz törekvő ifjú magyar írnoknak, mint az egyesület közrendű tagjainak élén elmegy tisztelegni a sajtófőnökhöz. − A tett lépések komolyak, markánsak; zsidmannok dermedt tremolóban összesúgnak.

Második fázis. A közlemény megjelenik a reggeli lapban. Illusztris magyar írók elolvassák a névsort és mondják: ajha, ajha, nem is tudtam, hogy díszelnök vagyok! Azután ugyanezt sorra valamennyi megmondja nyilvánosan is, egyik szelídebben, másik némi szigorral, csak Móricz Zsiga nem szól semmit, mert ő le van tartóztatva Leányfalun, sőt már akkor is le volt, amikor díszelnök lett. Ezzel díszelnöki kar többé nem létez. Léteznek csupán: ügyvezető elnök, azután a kiváló alanyi költő, akit az előbb azért nem említettem, mert már nem emlékszem határozottan, vajon ő is díszelnöki minőségben fungálódott volna-e vagy másban? Végül maradnak kétszáz ifjú magyar írnokok.

Harmadik fázis. Ranschburg Viktor, Révai Mór, Gárdos Alfréd és Wiesner bácsi egyidejűleg felvillantanak egy-egy szép, sötétkék százkoronást és mondják: engedjétek hozzánk az ifjú magyar írnokokat, mi szeretjük őket és valami munkánk volna a számukra! − Erre ifjú magyar írnokok kara szerteszáguld a villantók felé és a Magyar Írók Egyesülete már nem létez. Léteznek csupán ügyvezető elnök és kiváló alanyi. Az előbbi szívós létezésének titkát már ismerjük és méltányoljuk és az utóbbiét is nyomban méltányolni fogjuk. Kiváló alanyi ugyanis, amint ő maga férfias nyíltsággal oly szépen elpanaszolta, mintha a Kisgyermek Panaszainak szép sorai csendülnének felénk, − a zsidók teljesen tönkretették, valósággal poszkává éheztették, hiába próbált dolgozni nekik, akár mint szabadkőműveseknek, akár mint cukorgyárosoknak, akár mint szovjetosoknak, érthető tehát, ha most, végső elkeseredésében a keresztényekhez csatlakozik.

Negyedik fázis. Lajos visszatér Hatvanból és szól: Íme, itt vagyok, és ismét lapot fogok vásárolni! … Hol vagy, Dede?… Alanyi el… Fuccs.

*

Nehogy pedig bárki is azzal gyanúsíthasson meg, hogy ezekben a mélységes elmésségekben titkos filoszemitizmus bujkál, itt, ezen a helyen, tehát magának a zsidó sajtónak közvetítésével konkrét, antiszemita-irányú javaslatot teszek keresztény hitsorsosaimnak.

Olvasom, hogy az egyetemi hallgatók, ezek a drága, színtiszta rajongással telt lelkű, örökifjú jóhiszeműek ma is, mint voltak a Szeless Adorján-féle tüntetések idején, − gyűjtést indítottak a Magyar Írók Egyesülete részére és össze is szedtek már csinos pár ezer koronát.

Mármost azt indítványoznám, hogy ezt az összeget ne fordítsák se Páduai szent Antal szobor talapzatának költségére, se pedig propaganda céljaira, mert a propagandához mi keresztények nem értünk és végül ne fordítsák zsidóölő gépek beszerzésére, mert azok felmondják a szolgálatot, ha valamelyik gazdag zsidó egy százezerkoronás bankjegyet dug a kerekeik közé. Hanem várjanak addig, amíg a kellő mennyiségű pénz összejön, akkor vegyék meg Miklós Andoréktól az Athenaeumot minden vállalatával együtt, vegyék meg Singerék minden üzletágát a Farkas Palival együtt, vegyék meg a Franklint a Pallast, a napilapokat, azután ne dolgoztassanak zsidóval, de sőt ellenkezően: fizessenek meg bennünket, keresztény írókat, úgyse hogy ne kelljen a zsidóhoz mennünk munkáért.

Azt hiszem, ez lenne a legegyszerűbb megoldása a zsidómentes magyar irodalomnak.

Pesti Futár, 1919. szeptember 4.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!