Tegnap 83 éves korában elhunyt Keszthelyi Rezső, költő, író szerkesztő.
Keszthelyi Rezső Szolnokon született 1933. február 5.-én. Középiskoláit Nagyváradon, Kecskeméten és Budapesten végezte, majd újságíró lett. 1962-ben az ELTE-n magyar–történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1962-1974 között a Corvina Könyvkiadó, 1974-től 1993-ig a Magvető Könyvkiadó szerkesztője. Többek között Apollinaire, Jacques Audiberti, Sartre fordítója.
(…) Keszthelyi Rezső a Tandorival föllépő költőnemzedék egyik kiváló képviselője. Ritkán megszólaló, rendkívül igényes lírikus. Finom, intellektuális hangoltságú költészete egyben erős érzelmi motiváltságú is. Új, válogatott verseinek gyűjteménye bizonyítja, hogy kortárs líra egyik legjelentősebb, titkos mestere.
(…) A legtisztább, önmagáról kérdező nyelv. A legmélyebb csönd, melyben nemcsak a lélegzetet hallani, hanem a lélekszünetet is. A legidőtlenebb magyar költői nyelv, mely körül múlt és jelen: egy. Keszthelyi Rezső költészet-esszenciát ír, s ez a kötet a lényeg eszenciája.
Széky János
Keszthelyi Rezső: Emlék Kert, Kalligram, 2015, 104 oldal,
Litera, 2015. június
A viszatérés az emlékek kertjébe című költeményében így ír Keszthelyi Rezső:
nagy volt az éjszaka
és elvitte szívét a szív
emlékéig – a csillagok kifelé
ragyognak a levegőből
most láthatná meg árnyalak-
pillanatát a halál,
ha létezhetné a nemlét
lét nélkül önmagát
de a kék terhe a kék terhe
a csiga megtámaszthatatlan
lelke – az egyszerű mászás
virágai haladna a tengeren
mikor beszívja
a szárnyak suhanásait
a tüdő – és velük
a levegő sorsát
ő lesz a nagylelkű
szomorúság – emelgeti
erejét a hullám – repül a mozdulat
mindenben az égen
*
győzi-e homokkal
a sivatag hogy mutasson
még valami pusztulást
akár a földben akár a semmiben
nem az örökkévalóban
porlad a szív
hanem önmaga bíborában
és izomzatában
egyetlen szál virágban
jelenik meg a hatalom
szépsége és közönye
hogy ragyogjon
ami élet nélkül is
kikerülhetetlen
és letöri a végtelen
alakzatait az anyag
történetét
a minden-nélkülire született
valóságot ki
szüntelen elhagyja az egeken túlit
mégis: hangozzék el ami van
érezze ezáltal
áll fenn csillag
és rengedez alul a tenger
legyen az elfelejtett
tények éjszakája és világossága
a mászás mindenkor
legelső ezüstje
*
kiviszi vakságát
a tapogatódzásba
és hogy lát vele az oly
anyagszép szánalom
színtelen érintések
érnek a szívébe
és majdnem érzi a felhők
követhetetlen súlyát
lélegzése addig tart
amíg akkora lesz
amekkora a levegő helye
a csillagok mennyezetén
és mozgása mindig
kihal a virágok megszólíthatatlan
alakjában és a nagy alkonyi
gólyák lassú hazaszállásában
csak az a vonzás önti el
amelyen halad
és elhagyhatatlan lüktetésében
égeti el vérének tömegét
*
a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá
sose juthat eszébe
a lélek de kigyullad
homloka mögött a levegő
szíve és megszületik
a halál fénye
a vér megmagyarázhatatlan
szárnyain és az árnyék
hosszabbodó álmán
az égboltot sose várhatja meg
életében hiszen sok idő
lesz sok fű sok
csiga – csigák
számtalan széltemploma
bennük a halványuló mész
dallama és a teljesség
egyetlen visszhangja
a lassúság szépsége már
a tenger és kicseréli
lénye az isten alakját amikor
kileheli a lehelet gyermekét
*
üregháza
az ezer évvel későbbi
éjszaka benne a szív
mai tűzporával
a levegőbe tart vele
amikor mászik
és vízkék szarvával
keresi azt amit cipel
hófényű múmiák jönnek
elé a hold piramisából
az árnyék innenső
oldalán is a másikon
és csak párolog
párolog a kövek vére
amíg hasára tapasztja
a tengerek súlyát
mindig a saját méretébe
fogadva a hullámokat
és az emelkedő horizont
kivehetetlen hátterét
mert olyan ő aki el nem jut
odáig amiben van
és amiben nem lesz
hatalmas rög a homloka
mely töredezik és morzsolódik
ám egyre csak akkora marad
mint a testben a test
mint a semmiben a semmi
és ami előtte volt a mögötte
