+ Képzőművészet

A plasztikai sebészet világában Gaál József művei provokációk

Egy napon két kiállítás nyílt Szolnokon, két jóbaráté. Szurcsik József szürreális világa és Gaál expresszív, ősködökbe vesző emberi lelket megidéző fejszobrai valahol közös gyökerekből táplálkoznak, a groteszkből, a mindent eluraló közöny és hazugság világából – Deák Csillag és Kölüs Lajos írásai.

Gaál József PERSONA UMBRA című kiállítása, 2016.05.07. – 2016.06.19., Szolnoki Művésztelep – KERT Galéria, Szolnok, Gutenberg tér 12/12.

Deák Csillag

Persona (non) grata

Egy napon két kiállítás nyílt Szolnokon, két jóbaráté. Szurcsik József szürreális világa és Gaál expresszív, ősködökbe vesző emberi lelket megidéző fejszobrai valahol közös gyökerekből táplálkoznak, a groteszkből, a mindent eluraló közöny és hazugság világából, miközben a közösségi létről és annak lehetetlenségéről, a tisztaság és erkölcs kettős igényéről és kormozódásáról, változásáról szólnak, a művészi állásfoglalásuk szellemes kifejezéseként.

Maschera-Fragmenta-részlet

Maschera Fragmenta, részlet

Gaál művei kapcsán is felvethető a kérdés, miért most és miért így merül fel az ember belső világa egy művész lelkében? Picasso, miként számos társa, a totemtárgyak felé fordult, bennük ismerte fel a művészet csíráját, kezdetét. Gaál is ezt teszi, az emberré válás kezdetére megy vissza az arc ábrázolásában, egybemosódik ismeret, tudás az ismeretlennel. A képzelt és elképzelt válik a művészet által megismerhetővé, láthatóvá. Gaál sajátságosan látnokká is válik, nem a jövőbe lát, hanem a múltba, az időbe (a jelenbe?). Az ember lelkébe vésett jeleket jeleníti meg, azokra figyel. Tömörít és összefoglal, összevon időt és teret, a változás, ami százezer éveket vett igénybe, nála egyetlen gesztusba, fejbe és arcba rögzül, materializálódik. Szoborrá válik.

Gaál rajzai és szobrai az ember valódi jellemét, karakterét leplezik le. Elképzeli és megvalósítja a lélek-formákat, kifordítja a kezdetleges ember lelkét, akár egy kesztyűt.  Vegyük fel a kesztyűt. A belső vonásokat láttatja, azaz az érzelmeket és gondolatokat, amelyeket nem lehet jóra és rosszra osztani. Osztani osztjuk, de Gaál művei jelzik, hogy nem lehet egymástól elválasztani őket. Gaál a deformitást próbálja megragadni, s ezzel leleplezni a személyiség igaz lényegét nyomot követ, egyben a korai barlangrajzokig megy vissza, sematizál, lényegít, hogy már-már unalmassá is válnak a fejszobrok. De unalmasak-e a Húsvét-szigeti faragott szobrok? Egysíkúaknak látszanak, de ez tévedés, nem unalmasak. Teljesítmények, törekvések, érzelmek, sőt gondolatok, a jelen idő kőbe, fába vésése. Az elmúlás megszüntetve való megőrzése. Emlékek, relikviák. A mai korból próbáljuk elődeinket megérteni és nem az ő agyukkal kell megérteni saját magukat. Nem a primitívség felől, hanem önmagunkból kiindulva, annak jegyében és tudatában, hogy mi ők is vagyunk, és bármennyi idő is telt el azóta, az ősiséget, a primitívséget magunkban hordozzuk, lelkünk mélyén, mozdulatainkban, nevetésünkben, mosolyunkban.

Erős, bár ismétlődő kontrasztokat látunk, izolációt, karantént, és úgy hatnak a rajzok és a szobrok, mintha szimmetriák lennének, de eredeti nézőpontjuk révén az ismétlésük ritmussá lesz és renddé. Beáll egyfajta egyensúly, észlelünk valamit, ami nem hétköznapi, miközben naponta látjuk, egy arcot, egy gesztust, egy mozdulatot, legyen az ellenszenves vagy barátságos. A falakon diptichonként két Persona Umbra  halad egymás felé. Kommunikálnak? Van valami megható esetlenség ezekben a mozdulatokban, mackószerűség is, a nélkül hogy a művész bagatellizálná a látványt. A rizspapír archaikus hordozóként ezt tovább erősíti. Gaál művei metaforák is, egy az egyben nem visszavezethetők a mindennapokban látott arcokra. Nem csak agresszív vonásokat, a félelem arcait is látjuk, ott bujkál a félelem fénye is, mondhatnám, hogy sötétsége, inkább a fény hiánya. Nem véletlen, hogy a rajzok és a szobrok is a szurok színéhez állnak közelebb, mintha valami tűz járta volna át, feketeségük a tűzből ered, kiégetett arcok, nem múmiák, gondosan szerkesztettek, szíjazottak, védőráccsal szétbonthatatlanná téve.

Az Árnyékember – Persona Umbra – nem bennünk kuporgó homunculus, hanem szétválaszthatatlan részünk, legsűrűbb lényegünk. Személyes és személytelen, része a zsigeri és a tanult, az ősközös tudattalan és az idomított társadalmasítás, belsőből kibomló kreativitás és szennyező aberráció… kettősségbe vetített végtelen hipotézisek

– írja Gaál József, aki esszéin keresztül is megmutatta, hogy művészetfilozófiai kérdésekben is jártas. Szobraival nem szívesen szemeznénk nappalinkban, hálószobánkban, de még a lépcsőfeljáró fordulójában sem. Emlékezetünkben ott vannak a görög-római fejszobrok, a maguk hófehérségével, az emberi tökéletesség és bölcsesség jegyeivel, sőt, a hatalom és nagyság primátusát hordozóan. Gaál szobrai közelebb állnak a cirkuszi arénákhoz, az indusok földjéhez, a dzsungel Mauglijához, Swift utazásain látott arcokhoz, a törpékhez és az óriásokhoz. Eltúloz és torzít, felerősít valamit, ami számunkra ellenszenves lehet, nem elfogadható. Az Árnyékember, a Persona umbra így lesz persona non grata. De nem menekülhetünk el önmagunk elől, csak ideig-óráig. Az árnyékvilágba lépünk vissza, születésünk előtti világba, és túl azon, a halálunk utáni létbe, mert mindkettő valamilyen módon ismeretlen számunkra, ha arra is törekszünk, hogy az ismeretlent ismerőssé tegyük.

Koponya

Koponya

Gaál a mítoszok földjére is elvezet bennünket, a kentaurok világába, sőt, az isteni Olümposzra is. Erósz, a szépséges ifjú a görög mitológiában a halál utáni élet szimbóluma is volt, így sok szarkofág oldalán megtalálható képe. Mivel a legszebb férfi volt, ezért szobrai gyakran díszítették az atléták edzőtermeit és a versenyek helyszíneit. Gaál szobrai nem Erósz arcait ábrázolják, ha a vágy, az érzelem, a düh és keserűség jegyeit fel is fedezzük a szobrokon. Azt is tudjuk, hogy Zeusz a legcsúnyább istenhez adta feleségül a legszebb istennőt, Aphrodité férje Hephaisztosz, a sánta kovács lett.

A szobrokon mosolyokat is látni, pillantást, a nézés örömét, hogy létezünk, vagyunk. Nevessünk is Gaál szobrain, nevessük ki önmagunkat, félelmeinket, erőszakosságainkat, sőt, embertelenségünket, mert az is hozzánk tartozik, léte nem ér váratlanul bennünket, bizonyosságunk van már arról, hogy mi emberi és mi nem az. Összetartoznak. A nem emberi is emberivé lett, talán mindig is az volt. Szeretnénk leválasztani ezeket a vonásokat önmagunkról, kikérni, hogy nem vagyunk ilyenek. Azok is vagyunk. Ne hervadjon le arcunkról a mosoly. Gaál szobrai, rajzai programok is, annak programja, hogy az emberi lélek kiismerhetetlen, és mindig is lesz olyan vonása, amit nem fogunk és nem is szerethetünk, sőt, nem is kell elviselnünk. Küzdeni kell ellenük, felismerni őket. Így leszünk persona grata?

Kölüs Lajos

Atomórát állítunk

Atomórát állítunk, év milliók alatt késik egy másodpercet, pontosabbnál pontosabb órák jönnek, az idő meg telik, múlik, és észre sem vesszük, életünk rendje alig változik, mintha megállna az idő. Megállt, az élet már ilyen, folyik, személyes létünktől függetlenül is halad valamilyen irányba. Sokan ismerni vélik, hogy milyen irányba halad az életünk, sokan az ellenkezőjét állítják. Személyes voltunk horizontját keressük, belátjuk, nem látjuk be, a jövőnk sokszor így merül fel, egzisztenciaként. Függünk a jövőnktől, és talán a múltunktól még jobban.

Részlet-a-kiállításról

Gaál nem a jövőbe lát, az emberi fejben létező világot kutatja, az érzelmeket, az ismert és ismeretlen világot. A torzat és a szépet, miként tartoznak össze. Afrikában a lapított orr, a csonttal átszúrt ajkak, fülbe akasztott csingilingik számunkra idegenek. Mint az is, hogy fogainkat feketére fessük. A feketére festett fogsor évszázadokon át hozzátartozott a japán nőideálhoz. A fizikai jellegek és az arckifejezés torzítása olyan régi, mint a művészet.  Történetelőtti időkből ismert; egyiptomi és mezopotámiai civilizációkban már megjelent az eltúlzó ábrázolás.

A festők és a szobrászok nyelvén ez egy olyanfajta portrékészítést jelöl, amely a modell lehető legnagyobb hasonlatosságára törekszik ugyan – legalábbis nagy egészében, de közben tréfából vagy néha gúnyolódásból aránytalanul eltúlozza és túlhangsúlyozza az arcvonások hiányosságait, úgyhogy a portré olyan lesz ugyan, mint a modell maga, de összetevőik megváltoznak.

(Filippo Baldinucci, 1681, id.: E.H. Gombrich, 1972: 310)

A portrékarikatúra lényege az egyéni megkülönböztető jegyek eltúlzása, eltúlzott defektusok, humor és szimplifikálás. A művész számára a hasonlóság a fontos, a pszichológia számára pedig a homogenitás probléma megértése.

Gaál József olyannyira megfordítja a fenti elvet, hogy egyáltalán nem törekszik hasonlóságra, számára a homogenitás megtalálása és megformálás általi megőrzés, felmutatás lesz fontos. Szellemalak néz vissza ránk, felfedezünk valamiféle hasonlóságot, de ez pszichológiai hatás, bevésődés eredménye, megszoktuk az arcvonások látványát, sűrítünk, osztályozunk, hasonlóként ismerjük fel az idegen, sosem látott arcot. Emberi és állati vonások mosódnak össze, ilyen figurákat álmainkban látunk, vagy mesékben, filmekben. A torzvonások harmóniát is sugallhatnak, és Gaál mestere a torznak, mint harmóniával rendelkező tárgynak a megformálásának. A rostélyok a lovagkorból maradtak ránk, sőt a rögbi és hokimeccsekre utalnak, a küzdelem hevére, a sérülés elkerülésére. Katona arcát látjuk, kigúvadt szemet, halál előtti pillanat, haláltusa, a volt és már nincs élet gesztusát látjuk.

Figurái átmenetek, köztesek, emberi és állati vonásokat hordoznak. Ott a gorilla vonása, erőszakossága, kegyetlensége, vadsága. Itt nincs mimika, illetve van, de elnagyolt, az arcizmok még nem úgy működnek, ahogy mai arcunkban. Nincs finomság, csak durvaság, semmi szépség, semmi eszmény. Az eszmény a túlélés, az életben maradás, és az öröklődés, mások halála, élete árán is. Ez az alvilági mozzanat, a rettenet, a félelem jegyeit látjuk, valamit nem ismerünk, valamitől félünk. Hogy ez az ismeretlen arc, torz vonás bennünk lakozik, mi vagyunk a hordozói? – ez az, amivel nehezen barátkozunk meg.

A plasztikai sebészet világában Gaál művei provokációk is, mert szembe mennek ideáljainkkal, a modellek vonásaival, szépségével. Gaál másfajta szépséget fogalmaz meg, a valamikori szépséget, ami mára torzzá változott. Semmi sem változott, csak másként ítéljük meg, másként látjuk. Nem nézhetünk így ki, távol esik tőlünk ez a kinézet. Hogy a lelki világunkban mégis ott van? Szembe merünk nézni tébolyainkkal, állatiasságunkkal? A megkínzottak arcát is látjuk, a szenvedést, ahogy az arcra merevül, ahogy megszilárdul. Rácsként, fémszalagokkal tapadnak az arcra a rettenet kellékei, szögelve, ahonnan nincs menekvés. Ez nem béke, ez az örökös harc és küzdelem arca, egyfajta késztetés a gyilkolásra, az ölésre, másképpen a túlélésre, a kitörés vágyára és lehetetlenségére. Van ebben az is, hogy elrettentetjük a másikat magunktól, megfélemlítjük, vagyis ezek az arcok egyben álarcok is. Felveszik őket, a Velencei Karnevál így köszön vissza, emberivé válik valami, ami egykor embertelen volt.

A tárgyfelismerésnek igen sok tevékenységben van fontos szerepe: élelem keresése, ragadozók elkerülése, tájékozódási pontok használata, emberek megtalálása tömegben, összetett szociális interakciókhoz, stb. A szemben leképeződő világosságmintát stabil, ismerős, jelentéssel rendelkező reprezentációvá kell átalakítani. A tárgyfelismerés két probléma megoldását jelenti: a tárgy felismerése különböző nézetekből (tárgykonstancia probléma), és a rendkívül hasonló tárgyak — mint pl. az arcok – elkülönítése. Nehéz feladat, miként számunkra a kínaiak arcának felismerése, elkülönítése,

…ha például a két szemed az orcádnak ugyanazon az oldalán volna, mondjuk … vagy a szád lenne fölül – az már segítene valamit.

(Alice tükörországban)

Gaál szobrai az arcvonások kódolása is, ami paradox módon jobban hasonlít az archoz, mint az arc maga. Felerősíti az észlelésben jelentős információt, amíg csökkenti a kevésbé lényeges részleteket. Az eredményül kapott torzítás kielégíti az észlelő mentális modelljét, hogy mi a különös az adott arcon. Az eltúlzott jegyek kevésbé zavarnak, mint a megkülönböztető információ csökkentése. Az arc-tér egy többdimenziós pszichológiai tér, amelynek dimenzióit “az arcok kódolásra használt fiziognómia vonásai”(Valentine, 2001: 166) adják, és ebben a térben elhelyezkedő pontok képviselik az egyedi arcokat.

Gaál szobrai többek, mint a valóság, túlzott valóság, vagyis az élethűséget hordozzák, mert az emberi természetet leplezik le. Extrém ingerekre késztetik a látogatót, aki úgy lehet vele, mintha az evolúció kezdetén lenne, és arra érez késztetést, hogy növelje a kritikus ingerre adott választ, és felismerjen valamit, ne keverjen össze semmit, és senkit. Az atomórát sem a karórájával, amelyik lehet, hogy előre van állítva néhány perccel, nehogy lekéssen valahonnan. Az életről.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top