Durica Katarina: Egy pokrócon aludtam napokig Tunéziában az Atlasz hegység lábánál

Durica Katarina

Amikor először utaztam Egyiptomba, elég zűrös volt az ottani helyzet. Megerősödtek a szélsőségek, és több terrortámadás is történt Kairóban. A turistákat célozták meg. Szüleim tanácsolták, kérték, hogy ne menjek ki, mert veszélyes. Ma anyaként már teljesen másképp látom ezt a kérdést.

Áprilisban jelent meg Durica Katarina második kötete a Libri könyvkiadónál. A Szlovákul szeretni című regény – melyről bővebben itt írtunk – arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit is jelent valójában az otthon, teszi mindezt egy Afrikából induló szerelemmel és krimivel átszőtt történeten keresztül. A felvidéken született Durica Katarina 19 évesen kezdett el utazni: kibuszozott Angliába, majd dolgozott számos arab országban: volt bébiszitter, idegenvezető és miniszteri szóvivő is. Jelenleg újságíróként dolgozik, mellette két gyermek édesanyja. De vajon jelent mit a számára az otthon? Legyőzhető-e a honvágy? Durica Katarinával beszélgettünk naplóiról, utazásairól és a Szlovákul szeretni kötetről. Interjú.

Éltél Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában, Törökországban. Voltál éjszakai mozitakarító az Egyesült Államokban, és a szlovákiai magyar miniszter szóvivőjeként is dolgoztál. Bejártad a világot, jelenleg két gyermeket nevelsz. Ezek után vannak még be nem teljesült álmaid?

Most azt élvezem, ami van. Budapesten élek, így a nagyváros előnyeit próbálom kihasználni. A bakancslistámon sok olyan hely szerepel, amiket még évekkel ezelőtt írtam fel, azóta sok minden megváltozott a világban. Tönkretették Palmirát, Szíriában háború van, és Afganisztán sem veszélytelen. Ezeket kihúztam a listáról. Bánom, mert amikor Törökországban dolgoztam, pár barátommal terveztük, hogy elmegyünk arra kirándulni. Bérelünk autót és megyünk amerre tetszik – ez volt a terv. Akkor ez nem jött össze, és sajnos úgy néz ki, egy ideig nem is fog. Számos olyan része van a világnak, ahol még nem jártam, és szeretném látni. Most mégsem az utazáson van a hangsúly. Inkább élvezem azt, amit a „letelepedés” ad. Megírtam az utazásaim történetét, két könyvem jelent meg, író – olvasó találkozókon veszek részt, miközben a gyerekeim nevelem. Másfajta izgalmakkal és kihívásokkal teli ez az élet. Visszatérve a bakancslistához, szeretnék sokat túrázni, gyerekekkel sátorozni egy hegytetőn, forrásvizet inni és konzervből enni. És szeretnék segíteni… Bármennyire elcsépelten hangzik, tudom, minden amerikai színésznő ezt a dumát nyomja. Azt tervezem, hogy egy gyermekotthonban fogok önkénteskedni.

Durica Katarina 3

– Szerinted mitől lehet sikeres a történeted? Mitől függ, hogy egy írásból sikerkönyv lesz, vagy a fiókban porosodik?

Ezzel a kérdéssel valószínűleg minden kiadó marketingese rengeteget foglalkozik. Nehéz megmondani, hogy eladott példányszámok tekintetében mitől lesz sikeres egy kötet. Tudjuk, hogy nem elég a jó történet. Azt is tudjuk, hogy nagyon rossz könyvek is lehetnek sikeresek, jó könyvek pedig néha képesek eltűnni a süllyesztőben. És számos példa van arra is, hogy a kiadó és az író maga is elcsodálkozik a könyv sikerén. Amikor Egyiptomban dolgoztam, megdöbbenve láttam, hogy Umberto Eco regényét, a Rózsa nevét olvasták a strandon. Férfiak és nők egyaránt. Turisták százai azt pakolták a napolaj és szalmakalap mellé. Nem egy tipikus strand könyv, mégis imádta a nagyközönség.

– Rengeteget utaztál életed során. Mennyire tudtad legyőzni a honvágyadat? Lehet-e egyáltalán honvágya annak, aki ennyifelé járt?

A honvágynak komoly pszichológiai mechanizmusa van. Utánanéztem, amikor Egyiptomban borzasztóan rámtört. Az első fázis a rácsodálkozás, aztán pár hét, pár hónap után úgy érzi az ember, hogy otthon minden sokkal jobb volt. Ezután elkezdi bírálni az adott országot, mondván, mi magyarok ezt is sokkal jobban csinálnánk. Kemény mélypontokat éltem át külföldön. 19 évesen voltam kint először Angliában. Akkor a repülőgép még igazi luxusnak számított, úgyhogy busszal utaztam ki. 36 óra volt Pozsonyból Manchesterig, két átszállással. Tele volt a busz bébiszitterekkel, mindenkinek kint álltak a hozzátartozói a pályaudvaron és zokogtak. Ezek a lányok úgy mentek ki, hogy tudták, 2 évig nem jönnek haza, és hetente egyszer tudnak majd telefonálni a szerelmükkel. Akkor még nem volt okostelefon. Emlékszem, a londoni pályaudvaron láttam először egy csadorba öltözött női csoportot. 4-5-en lehettek, és ők is a buszra vártak. Le sem bírtam venni róluk a szemem, annyira „másnak” és „érdekesnek” találtam őket.

– Szüleid mit szóltak hozzá, hogy egyedül, fiatalon kimentél Tunéziába, vagy épp Törökországba?

Amikor először utaztam Egyiptomba, elég zűrös volt az ottani helyzet. Megerősödtek a szélsőségesek és több terrortámadás is történt Kairóban. A turistákat célozták meg. Szüleim tanácsolták, kérték, hogy ne menjek ki, mert veszélyes. Ma anyaként már teljesen másképp látom ezt a kérdést. Akkor még azt mondtam anyukámnak: „csalánba nem üt a mennykő.” Úgy gondoltam, velem nem történhet semmi rossz, ami persze hülyeség, mert a terrorizmus nem válogat. 20 éves voltam akkor  és elindultam egy hátizsákkal egy teljesen más világba. A munkamegbeszéléseken én voltam az egyedüli nő, a az arab férfi kollégáim nem tudták hogyan viszonyuljanak hozzám. Hiába öltöztem fel „rendesen” és takartam el a hajam, akkor is látszott, hogy fehér nő vagyok. Azt kiabálták utánam, hogy „we hate America”. Az első szezonom elég kemény volt.

– Ennek fényében szülőként mit szólsz majd ahhoz, ha a gyerekeid is utazgatni akarnak?

Ha menni szeretnének, úgyis menni fognak. A férjemmel szoktunk erről beszélgetni, és azon az állásponton vagyunk, hogy örülnénk, ha utazgatnának, amikor felnőnek. Ha egy hátizsákkal, minimális pénzzel kiutazol valahova pár évre, az iszonyatosan sokat ad. Megváltoztatja az egész világképed. Néha többet ad mindenféle önismereti csoportos foglalkozásnál és pszichológiai könyvnél. Én mindig az utazás jolly jokert használtam. Ha nem mentek elég jól a dolgaim egy helyen, nem bonyolítottam túl a dolgokat, fogtam magam és kerestem egy másik helyet. Egyedülállóként ezt megtehettem. Élveztem, hogy nem köt semmi. Sok tengerparti városba jutottam így el, egy pokrócon aludtam napokig Tunéziában az Atlasz hegység lábánál úgy, hogy a fejem alá a hátizsákom tettem. A helyiek csak néztek, hogy ki ez a fura szerzet, ha fehér, akkor miért nem megy egy resortba, ahogyan azt a többi turista is teszi.

– Szlovákul szeretni című újonnan megjelent kötetedet nemrég Pozsonyban is bemutattad. Hogyan fogadták a könyved?

Teljesen másképp fogadták Pozsonyban, mint Budapesten. A kötet más és más részeire kérdeznek rá. A magyarországi olvasók a könyv afrikai eseményeit emelik ki, Szlovákiában pedig a sokan saját élettörténetüknek érzik a könyvben leírtakat. Sok olvasói levelet kapok Felvidékről, amiben azt írják, hogy örülnek, hogy végre valami „otthoni”.  A budapesti könyvbemutatóm előtt megkeresett pár nyugdíjas hölgy. Békéscsabáról utaztak fel. Kérték, hogy dedikáljam a regényt és közben elmesélték, hogy őket kicsi gyerekként telepítették ki. Nagyon megrázó volt a beszámolójuk. A csehszlovákiai magyarok háború utáni kitelepítése kibeszéletlen trauma a mai napig. Nincs benne az otthoni köztudatban, a nagyszülők nagy része elásta magában. Ezeket a dolgokat akarom megírni, az asszimilációt, a magyar – szlovák viszonyt, az identitásválságot.

Durica Katarina 2

– Úgy tudom, egy fekete jegyzetfüzetben örökíted meg történeteidet. Tartod még ezt a szokásodat?

A férjemtől és a húgomtól minden évben egy kis fekete naplót kérek karácsonyra. Most voltunk nyaralni Portugáliában, és ott is készítettem feljegyzéseket. Amíg csak a napló volt, akkor sokat írtam, aztán átszoktam a facebookra. Vezetek blogot is és több magazinnak, hírportálnak dolgozom.

Ha egy történetet elmesélsz a blogodon, azt könyvben már nem sütöd el? Mennyire zárja ki egymást a blog és a könyv?

Amit megírtam a naplómban, abból lehet, hogy felhasználok egy részletet a könyvemben is. Ugyanakkor amit a Facebookon tettem közzé, azt már biztos nem fogom tollal beleírni a jegyzetfüzetbe.

– Csallóközben nőttél fel, bejártad a világot, most pedig Budapesten élsz. A Szlovákul szeretni egyik fontos alapkérdése, hogy hol is található az a bizonyos otthon. Te mit tekintesz otthonnak?

Somorjáról származom, ahova rendszeresen visszajárunk a családdal, ugyanakkor a férjemmel Budapesten neveljük a gyerekeinket. Úgy érzem, egyelőre nem kell döntenem a két otthon között. Az út 2,5 óra az autópályán, ez nem nagy távolság, sok időt töltünk itthon is – otthon is.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!