+ Interjú

Balázs Attila: A Balkán vadul burjánzó multikulturális színesség

– Valamiféle romlást, rothadást, újbóli primitivizálódást, visszavedlést igyekszik jelenteni, és gyakorta olyanok szájából röppen ki, akik maguk sincsenek távol ettől – mondja Balázs Attila a balkanizálódásról.

Június 2-án a Balkán életérzés költözik a Fesztivál Színházba, olyan alkotók bevonásával, mint Boris Kovač és kamarazenekara, a New Ritual Group, a Sebő Együttes és vendége, Bognár Szilvia, Tolnai Ottó Kossuth-díjas költő és író, valamint a Duna Művészegyüttes táncosai. (Az esemény facebook-oldala.) Az est házigazdája és moderátora az újvidéki származású Balázs Attila József Attila-díjas író.

– Magyarországról, hajlandók vagyunk a Balkánt valamiféle egységnek tekinteni. Te, aki egyszerre láthatod ezt kívülről és belülről, mennyire gondolod létezőnek ezt a balkáni összetartozást?

Bevallom, nekem problémám van a Balkán térségét valami egységes dologként megélni. Ugye, értjük ezen azt a területet, amit – ha ránézünk a térképre – lent az Égei-tenger, nekünk jobbról a Márvány- és a Fekete-tenger, balról az Adria, fent pedig a Száva és a Duna határol. Ha egymástól távol eső olyan pontjaira gondolok, amilyen például az Isztriai-félsziget vagy Törökország balkáni része, perspektívámból aligha találok sok közös vonást. Szóval, ez Agatha Christie vagy más nyugati utas számára könnyebben megy, gondolom. Engem inkább a színes sokfélesége nyűgöz le. Varietas delectat, így van. Ugyanakkor érdekes, hogy a nyelvészek több hasonlóságot fedeztek fel a különféle balkáni népek nyelvhasználatában. Ha jól értem, ezt egyelőre nehéz mire vélni. A zene területén könnyebben jönnek a magyarázatok.

– A „balkániság” a magyar gondolkodásban valamiféle nyers erőt, őszinteséget, barbárságot is takar. Egyszerre van benne a negatív értékítélet és az irigység. Te milyen értelemben mondod azt valamire, hogy „balkáni”?

A balkániság, balkanizálódás fogalmát megjegyezte immár boldog és boldogtalan, s használja is olyan társadalmi folyamat megjelölésére, amelyben nem csupán a gazdasági hanyatlás érzékelhető erősen, hanem az emberek közötti viszonyok eldurvulása úgyszintén. Valamiféle romlást, rothadást, újbóli primitivizálódást, visszavedlést igyekszik jelenteni, és gyakorta olyanok szájából röppen ki, akik maguk sincsenek távol ettől, ugyanakkor halvány fogalmuk sincs, mi rejlik mögötte: igazából hol kezdődik, hol ér véget, s honnan ered az ajkukra szitokként tolult kifejezés. Ezt sokszor megfogalmaztam. Számomra a kereszténység meg az iszlám találkozásának és keveredésének, hangsúlyozom: nem a vegyülésének(!) izgalmas, jórészt szláv terepe, tégelye a Balkán. S balkáni az, ami ebből származik. Ugyanakkor látható, hogy ez hallatlan veszélyekkel jár. Elég ránézni a történelemre. És nem való ebből éppen minden kifinomult európai szalonokba.

A Müpában színpadra kerülő műsor – a te nézőpontodból – valamiféle keresztmetszet, „Balkán-apológia”? A fellépők többségéhez nyilván van valami személyes kötődésed…

Ha az apológiát védőbeszédként értelmezzük, a Balkánt meg tényleg puskaporos hordóként, úgy sincs helye az apológiának. Viszont az értő magyarázatnak igen, mi több: a kölcsönös empátiának. Nos, itt ez a puskaporos hordó közhelye, hazugsága és igazsága. Ivo Andrićtól, a térség Nobel-díjas, a legutóbbi eseményekben erősen megrongált szobrú, horvát gyökérszálú szerb írójától származik a keserű megállapítás, amely szerint senki se tudja, aki nem tapasztalta meg: mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz. És mégse szabad feladni a reményt. Teszem hozzá én az utóbbit, amit Andrić egész életével és munkásságával példázott minden látszólagos pesszimizmusa ellenére. Egyébként keresztmetszetnek semmiképp se tudom megpillantani, inkább szerencsés alkalmi találkozásnak a fent elmondottak keretében/szellemében fellépő társaságot. Ami a kérdésnek az első fertályához illeszkedő másik felét illeti: Sebő Ferencet a Fotográfia c. film óta ismerem és tartom nagyra, becsülöm a táncházas tevékenységéért ugyancsak, Boris Kovač-csal egy gimnáziumba jártunk, ez már egy minőségi szavatosság, ugye. (Hi!) Tolnai Ottót akár Mesteremnek is tarthatom, így kevés lenne itt a hely, hogy ezt bővebben kifejtsem. Ugyanakkor örülök, hogy legalább egy ismeretlen van az egyenletben. Illetve hát: számomra kevésbé ismert a Duna Táncegyüttes. De láttam már őket. Így izgalmas.

Szerinted a közelségen – vagy esetenként átfedéseken – túl miért kellene, hogy fontosabb legyen a tőlünk délre eső régió kultúrájának ismerete?

Hogy fontosabb lenne a délre eső (minél is?), nem tudom. Viszont fontos. Úgy is, hogy tudjuk, kivel élünk szomszédságban, mert néha a saját jól felfogott érdekünkben nem árt megérteni, mi zajlik a kerítés mögött. A másik pedig az, hogy a különféle e földi kultúráknak a mi művészetünket is színárnyalatában, technikájában-hangzásában termékenyen segítő kölcsönhatásából, szomorúságra, ne maradjunk ki. A Balkán „vadul burjánzó” multikulturális színessége márpedig, kéz a szívre, egyedi kiapadhatatlan forrás. Itt van kéznyújtásra. Kérdezzük meg akár Csontváry Kosztka Tivadart.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top