+ Irodalom

Az öngyógyító naplója

Gyerek voltam és azt reméltem, olyan, mint a tubus mustár: egyszer majd a végére érek. Tudni akartam, hogy fáj-e a félelem hiánya, mert legjobban attól féltem, ami nem volt. Az üres kenyértartótól és az elkeseredett szülőktől – Borszéki Boglárka írása.

Még a kötelességemet sem tudtam kötelességből végezni.

Takarítottam, mostam, főztem olyan szenvedéllyel, mintha egy új Dávidot faragnék jóféle, fehér márványból.

Ha ez volna az életművem, kellene hozzá humorérzék.

Lehettem volna rosszabb feleség, akkor nem hagyott volna elmenni. A rosszabb feleségével harminc évig élt és bánja, hogy lelépett tőle. Na, ja, a ház, meg a hamis nyugalom miatt. Azt a nőt nem érdekelte, hogy mennyit dolgozik, hiszen egyáltalán nem akart vele lenni. A fizetésére inkább tartott igényt, mint rá. De az én idétlen férjemnek jobb volt úgy, mert ő meg szarik a pénzre, neki az a fontos, hogy ne kelljen gondolni semmire, csak dolgozzon látástól vakulásig, az élet vagy az idő majd megold mindent helyette. Hát nem oldotta meg.

Én persze magamtól mentem vissza hozzá, hívnia sem kellett. Azóta nem ugrálok annyira, mert tudom, hogy elenged, és annál még az is jobb, ha mellette megyek tönkre.

Ezt sem bírja, velem csak a baj van. Azt mondja, hogy beteg vagyok, mert szerinte létezik olyan betegség, hogy mániás depresszió, és fogalma sincs róla, hogy ezt azokra mondják, akik nem tudnak elhagyni egy olyan embert, mint ő, aki csak szeszélyből szeret, ha éppen kedve és ideje van, mint ahogy beül egy jó kis vígjátékra a moziba, frissen mosott hajjal és vasalt pólóingben, neki ez a szerelem, ami rögtön elmúlik, ha kiejtem a számon azt a szót, hogy nem. Észrevétlenül szoktam le a beszélgetésről mellette, mert neki az ellenkezés, sőt veszekedés. Hagyjam őt nem gondolni semmire, legyek szíves.

Aztán megkért, hogy utaltassam be magamat ebbe a szépen berendezett szanatóriumba, ahol a doktorszőnyianna az igazgató, akihez terápiára jártam. Még a doktorszőnyianna is megmondta, hogy csak az a baj velem, hogy nem válok el, mert ha el tudnék válni, az azt jelentené, hogy képes vagyok anélkül élni, hogy valaki naponta tudassa velem, hogy egy nagy senkinek tart mellesleg. Dehát erről én még nem tudtam leszokni, pedig három éve járok a terápiás csoportba, ahol mindenki le akar szokni valamiről vagy valakiről.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hány kilométert tenne meg gyalog, hogy szeretkezzen velem. Azt mondta, sokat.

És tovább kérdeztem.

Hány kilométert tenne meg autóval.

Azt mondta ezret.

Akkor eldöntöttem, hogy bejövök ide, a doktorszőnyiannához, és megkérem, hogy szoktasson le arról, hogy ennyire tudjak szeretni. Ő persze nem hajlandó rá, és csupa olyasmit mond, ami az ellenkezője annak, amit a férjem mond, aki viszont azt mondja, amit az apám szokott mondani. Kinek higgyek.

A doktorszőnyianna nem ad gyógyszert sem, csak beszélget velem, amitől egykedvűbb leszek, ahogy rendre elhiszek neki mindent magamról. Ilyen szépen velem még senki sem beszélt, úgy meg tud hatni ez a nő, és ki tudja, talán igaza van.

Ne mi semlékszem.

Ne mi semlékszem.

Ne mi sakaro kemlékezni.

Ami nagyon kínos, mert folyton kérdez.

Válaszul kitalálok ezt-azt, mondjuk elmesélem, hogy szerintem praktikus kertes házban lakni és kutyát tartani, mert akkor nem kell kidobni semmiféle ételmaradékot, vagyis alig van szemét, csak a műanyag, de az ember nem csomagol ki minden nap valamit. Ilyenkor a doktorszőnyianna hallgat én meg elkezdek sírni.

Eszembe jut.

Hogy a félelem sosem fogy el, akár van kertes ház kutyával, akár nincs.

Gyerek voltam és azt reméltem, olyan, mint a tubus mustár: egyszer majd a végére érek. Tudni akartam, hogy fáj-e a félelem hiánya, mert legjobban attól féltem, ami nem volt. Az üres kenyértartótól és az elkeseredett szülőktől.

Kiraboltnak éreztem magunkat, amikor hazaértem, ha az anyám átküldött egy kis tejfölért vagy cukorért a szomszédba. Azokhoz, akiknek volt. 
Vártam, és csendben szívtam be a kávéillatot, figyeltem a lambériaropogás hangjait, a körkötőtűn lógó félkész sálat a széken.
A radiátor alatt rezgett egy kupac porcica, így hívták, már a szó is kedves volt, bájos elnevezés a koszra. Nálunk mocsok volt, nehéz, szemétszerű és szénnel fűtöttünk.

Lambéria.

Körkötőtű.

Radiátor.

A polgári jólét kegytárgyai. Meg a család.

Azt a sálat kötik valakinek.

A doktorszőnyianna elém tolja a papírzsebkendőt, ezt is biztos tanítják az egyetemen, hogy a páciens ilyenkor eltakarja az arcát, lehajtja a fejét és zokog, neki meg hozzá kell érinteni a dobozt a térdéhez, hogy tudja, ott a zsebkendő, csak bele kell nyúlni és máris beletömheti a saját arcába az, aki bőg.

Nyomom a szemeimet a kezemmel, fekete és kicsi minden, összezsugorodott a világ, egy pontban sötétlik az, ami annyira fáj. De mi. Bárcsak tudnám.

Bezzeg az idétlen férjemnek az apja szerelte az iskolaigazgató autóját. Mégis félt. És teli szájjal mondta nekem a múltkor, hogy hát nem ő volt az, akinek a mustároskenyér volt a kedvence és nem lehetett óvodába vinni, mert annyira utált minden gyereket. Én meg álltam mellette és arra gondoltam, hogy a világ összes gyerekét, akinek sálat kötött az anyja, nem utáltam annyira, mint amennyire most őt.

És mit csinált, mondott valamit, kérdezi a doktorszőnyianna.

Igen. Azt, hogy sajnos nem vagyok képes arra, hogy olyat mondjak, ami ennyire fájna neki. Pedig lenne mit, doktornő, de azt a doktornőnek sem mondhatom el.

Jó férj. Minden nap felhív, hogy hogy vagy drágám, mondjuk neki az összes barátja drágám, meg a családtagjai, mindet így szólítja, még arra sem vette a fáradtságot, hogy becenevet találjon ki nekem. Szóval jó férj. Így drágám, úgy drágám. Annyira hiányzol, ha majd itthon leszel, akkor ezt meg azt csinálunk és ide meg oda megyünk, amiből persze soha nem lett semmi, pedig már harmadszor fekszem itt.

A szeretete fordítottan arányos a jelenlétemmel.

Ha egyedül van, hirtelen szerelmes lesz belém. Korlátlanul hívhat, ott vagyok a telefonjában, még a vécére is magával vihet és rátehet a papírtartóra, csak arra kell vigyázni, nehogy lessen a mobilja, mert akkor megszakad a kapcsolat.

Nekem van itt időm, csak amikor vele beszélek, nem tudok azon gondolkodni, amit a doktorszőnyianna mondott. Viszont amíg dolgozik, én elmegyek szomszédolni ahhoz a sebészprofesszorhoz, aki két napja jött, és aki tegnap mesélte, hogy tavaly leesett a létráról a kertjében, és beütötte a fejét, de annyira, hogy az intenzívre került, úgyhogy nem tudott dolgozni, és minden éjjel álmában visszament azokat a betegeket vizsgálni, akiket a balesete előtt műtött, végül pedig saját magát is megoperálta.

Az én férjem is akármeddig dolgozhat, amikor nem vagyok otthon. Nincs, aki zavarja olyan hülyeségekkel, hogy még mindig ott köröznek a darazsak a postaláda körül, pedig tegnap kipiszkáltam a fészket, mert attól féltem, hogy a postás allergiás a csípésükre és ha tennék is bele kalcium injekciót, akkor sem tudna hozzájutni, mert nálam van a kulcs, vagyis egy postás legyen minden szempontból egészséges, mint egy repülőgép pilóta, mielőtt felveszik vizsgálják ki, és bizonyosodjanak meg róla, hogy nem árthat neki semmiféle darázsmarás, mert én nem akarok állatokat ölni.

Egyensúlyba kellene hozni bennem a gyilkolási és a túlélési ösztönt, vagy megváltoztatni az irányát, nem tudom, majd beszélek erről a doktorszőnyiannának, csak nehogy elfelejtsem.

Ma megkért, hogy képzeljem el, hogy egyedül élek, ami persze csak egy fantázia, leszögezte, nehogy felháborodjak vagy megijedjek, vagy mindkettő.

De mindkettő megtörtént.

Úgyhogy csak annyit mondtam, hogy ma még nem tudom elképzelni, hogy elköltözzek, mert így is több mint harminc évet kellett várnom arra, hogy  végre olyan lakásban lakjak, ahol van egy halom kibaszott porcica!

A doktorszőnyianna meg odatolta megint a zsebkendősdobozt a térdemhez.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top