+ Interjú

Párbeszéd egy kétezer-ötszáz éve élt emberrel – Goda Gábor-interjú

Most van egy látszat-szabadság és egy alattomosan ható, pusztító erő a háttérben. Az a nagy kérdés, hogy ezzel a helyzettel miként tudnak élni az alkotók – állítja a Lábán-díjas Goda Gábor.

Goda Gábor koreográfus, az Artus Kortárs Művészeti Központ alapítója kapta idén a Lábán-díjat a Cseppkánon –Hogy vagy Hérakleitosz? című darabért, amit legközelebb május 21-én láthatunk a Müpa színpadán.

Jól értem, hogy a Lábán-díj egy olyan elismerés, melynek nincsenek politikai vetületei?

Szerintem ez az egyetlen olyan díj, amely mögött nincsen érdek. Nem csak politikai, de szakmán belüli „egyéb” szempontok sem érvényesülnek. A díjról olyan emberek döntenek, akik nem tartoznak egyik társulathoz sem. Nem olyan, mint az állam által adományozott szakmai kitüntetések, amelyekről lehet tudni, hogy egyik művész adja a másiknak, és a háttérben sejthetők a baráti- vagy érdekkapcsolatok. A Lábán-díjnál ilyesmi nincsen, ami itt szempont lehet, az a szakmaiság és az emberség, s így én nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem ezt a díjat.

Mivel jár a Lábán-díj?

Azzal, hogy egy olyan díjat vehetsz át, ami tiszta. Régebben járt hozzá pénz is, de most már az sincs, ami szerintem egyáltalán nem baj. Még csak az sem merülhet fel, hogy a díj odaítélése valamifajta anyagi támogatás lenne annak, aki kapja.

Ez a díj idén a te nevedre szól, de hogyan kell ezt érteni?

Az oklevélre az van írva, hogy „Goda Gábor kapja a Cseppkánon című produkcióért”, vagyis nekem adják oda, viszont egy olyan produkcióért, amit nem egyedül hoztam létre, hanem a társulattal közösen.

A Cseppkánon című darabért kaptad/kaptátok a díjat, de, hátha nem mindenkinek egyértelmű a szóösszetétel: mit jelent az, hogy „cseppkánon”?

A kánon itt nem a mérce értelmében vett „elfogadott szabályrendszert” jelenti, hanem a zenei formát, és a hozzá kapcsolható filozófiai hátteret. A ritmusosan ismétlődő variációkról, és az ebből felépülő egészről szól ebben az esetben a kánon. A cseppkánon maga az eső, amiben maguk a cseppek ismétlődnek – ugyanaz a motívum kicsit elcsúsztatva, átfedve, bővülve… Másrészt a csepp az individuum, az egyedi ember analógiája, s ahogy ebből kánon lesz, úgy kibontakoztatható az emberiség. Főleg ha a csepegés leérkezik, s tóvá terebélyesedik, mert akkor abban fel is oldódik az egyéniség.

Hogyan kerül Hérakleitosz a történetbe?

Mindig is benne volt, amióta az eszemet tudom, azóta Hérakleitosszal foglakozom, beszélgetek vele, újra és újra előkerülnek az általa leírt mondatok, amiket Hamvas Béla fordításában megismertem. Az elmúlt három évtizedben számos olyan előadást hoztunk létre, aminek az alapját egy-egy felrebbenő hérakleitoszi mondat és az arra adott válasz/értelmezés adta. Nem ez az első darab, amikor Hérakleitosszal foglalkozom, de ez az első, amikor arra eszmélek, hogy egy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt élt emberrel folyamatosan párbeszédben vagyok.

A darabról olvasott ismertetőben, az interneten azt olvastam, hogy a Cseppkánon az elmúlt harminc évnek egyfajta összefoglalása…

Az összefoglalás szándéka valóban kiindulópont volt, amikor tavaly elkezdtünk dolgozni a darabon. Aztán úgy alakult, hogy nem nagyon foglalkoztunk az elmúlt három évtizeddel, hanem csináltunk egy darabot abból, ami most jár a fejünkben. Persze, az, amit most csinálunk, óhatatlanul is integrálja mindazt, amit korábban létrehoztunk. Mindig jön valami újabb információ, ami ráépül a korábbira, s egészen újrarajzolja azt, amit addig tudtunk. Ez nem arról szól, hogy egy régvolt alapelképzeléshez mindig hozzátákolunk valamit, hanem mindig lebontjuk, és egy újat építünk fel. Ennek az az eredménye, hogy nem egy régi rendszert bizonygatunk, hanem mindig egy újabb rendszert építünk fel.

Ha már a darab kapcsán felmerült az „összefoglalás”, te magad, mint az Artus alapítója, hogyan foglalod össze az elmúlt harminc évet?

Sehogy. Majd összefoglalja valaki, akinek ez a dolga.

Harminc évvel ezelőtt felmerült benned, hogy az Artusban benne lehet a több évtizedes távlat?

Persze, nekem huszonöt évesen is eszembe jutott, hogy leszek majd ötven éves. Amikor elkezdek egy darabot, akkor eszembe jut, hogy egyszer be fogom fejezni. Szóval felröppennek gondolatok arról, hogy el fog következni egy jövőbeli pillanat, de aztán ezzel nem foglalkozom, és ugyanez van visszafelé is: pontosan tudom, hogy valahonnan jöttünk, de nem megyek oda vissza, inkább csak próbálom integrálni azt, amint onnan hoztam.

Nem gondolom, hogy az én feladatom lenne az elmúlt harminc évet korszakokra és generációkra osztva értékelni. Ezt a munkát végezze el egy művészettörténész, egy esztéta, vagy akár egy újságíró…

Az hogy létezik az Artus, mint társulat, és mint hely, nyilván egyrészt lehetőség az alkotónak, de – gyanítom – piszok sok munka is, ami az alkotás elől veszi el az időt. Össze lehet ezt hangolni?

Kellő figyelemmel igen, hiszen a társulat és a hely működésben tartása, a lehetőségek feltárása az alkotómunka feltétele. Igyekszem odafigyelni arra, hogy ne ragadjon el a szervezés, de így is vannak időszakok – pályázás, elszámolás, vagy a rendszer újdonságaiból adódó követelmények – amikor muszáj ezzel foglakozni. Tartom magam ahhoz, hogy legyen idő az alkotómunkára, legyen időm önmagamra, és legyen időm arra, hogy ne csináljak semmit. Mások ezt meditációnak hívják, én meg láblógatásnak: kell olyan idő, amikor csak a fákat vagy a felhőket nézem, vagyis megteremtem a terét annak, hogy az ihlet meg tudjon érkezni úgy, hogy az nem kényszer és nem munka.

A láblógatásról nem tereli el a figyelmedet az, ami a művészeti közéletben manapság (is) zajlik?

Nem biztos, hogy ebben a témában én mondhatok igazán érdekes dolgokat. Rá lehet nézni erre a világra úgy is, hogy azt figyelem, hogy mitől szenved, mitől zötyög, mik a nehézségek… beleértve ebbe a kultúrpolitikai és társadalmi folyamatokat is. Nézhetem én a bajokat, de helyette megnézhetem azt is, hogy mennyi jó dolog történik! Ámulhatok, hogy milyen egyéniségek, milyen alkotók vannak és milyen csodálatos dolgokat hoznak létre… annak ellenére, hogy nem nagyon támogató és ölelő az a kultúrpolitikai környezet, ami mostanában adatott nekünk. Most másképp nehéz, mint régen volt. A nyolcvanas években úgy éreztük, hogy pokoli nehéz a dolgunk, mert egyfajta beszorított állapotban voltunk. De ez a beszorítottság egészen sajátos alkotásokat eredményezett. Most viszont van egy látszat-szabadság és van egy sokkal alattomosabban ható, pusztító erő a háttérben. Az a nagy kérdés, hogy ezzel a helyzettel miként tudnak élni az alkotók. A szellem szabadsága mindig megvan, mert nem függ a környezettől, a rendszerektől, csak az egyéntől. Illetve, hogy pontos legyek: függhet még egy olyan szellemi közösségtől, amiben egymást táplálva mozoghatunk. Bármilyen akadályokat gördítenek elénk, az alkotó energia, a szellem mindig működik! Amíg lehet, addig javítani kell a körülményeken, de nem kell, nem érdemes panaszkodni és keseregni. Tenni, küzdeni, harcolni lehet, de közösen keseregni nincs értelme.

***

A címlapkép gyanánt használt fénykép – mely vágás nélkül megtekinthető a lapozás után – Schiller Kata munkája.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top