+ Irodalom

Ezzel a regénnyel indult Michel Houllebecq a világhírnév felé

A regény hőse igazi Houellebecq-figura: antihős, akinek ezúttal a nevét se tudjuk. Magányos kívülálló, aki okosan és kegyetlenül lát rá a társadalom és az emberi érintkezések visszáságaira, hazugságaira. A regény izgalmas kérdése, hogy miképpen lehet kivonulni a világból, rádöbbenve, hogy nem a társadalom, hanem önmagunk foglyai vagyunk.

A regény hőse igazi Houellebecq-figura: antihős, akinek ezúttal a nevét se tudjuk. Magányos kívülálló, aki okosan és kegyetlenül lát rá a társadalom és az emberi érintkezések visszáságaira, hazugságaira. Informatikusként tisztában van a nyilvánosság és a média működésével. Egy új szoftver eladása miatt tanfolyamokat kell tartania vidéken. Utazásai során még mélyebb lesz a depressziója; életét nem tudja a korábbi rutin mentén tovább folytatni. A regény izgalmas kérdése, hogy miképpen lehet kivonulni a világból, rádöbbenve, hogy nem a társadalom, hanem önmagunk foglyai vagyunk.

Michel Houllebecq-nek ez a regénye hozta meg az országos ismertséget. A Magvetőnél megjelent, A harcmező kiterjesztése című könyvről …hogy lehetne elfeledkezni egy hüvely tátongó ürességéről 18+ címmel írtunk kritikát. Itt most két részletet is olvashatsz a könyvből, és ha régi (vagy új) Houllebecq-rajongó vagy, itt megrendelheted.

II.

Mindennap új nap virrad

Ma az orrom előtt halt meg egy pasas a Nouvelles Galeries-
ben. Nagyon egyszerű halállal, à la Patricia Highsmith
(úgy értem, az igazi életre jellemző egyszerű és
brutális halállal, ahogy Patricia Highsmith regényeiben
szoktak meghalni az emberek).
De nézzük csak, hogy történt a dolog, Amikor beléptem
az áruház önkiszolgáló élelmiszerrészlegére, egy földön
fekvő férfit pillantottam meg, akinek nem tudtam
kivenni a vonásait (de később két pénztárosnő beszélgetéséből
megtudtam, hogy negyven körüli lehetett). Többen
is sürgölődtek körülötte. Amikor bementem, igyekeztem
nem megtorpanni mellette, mert nem akartam morbid
kíváncsiságot mutatni. Körülbelül este hat óra volt.
Csak néhány dolgot vásároltam: sajtot és toastkenyeret,
mert a szobámban akartam vacsorázni (úgy döntöttem,
aznap este kerülöm Tisserand társaságát, pihenni is
kell néha). A borrészlegen hosszan tétováztam, túl sokféle
bor volt felkínálva a sóvár vásárlóközönségnek. Az a
gond, hogy nem volt nálam dugóhúzó. Ja, és nem is sze-
retem a bort; ez az utóbbi érv végül eldöntötte a kérdést:
megelégedtem egy hatos csomag Tuborggal.
A pénztárnál aztán az egyik pénztárosnő és egy házaspár
beszélgetéséből megtudtam, hogy a férfi meghalt; a
házaspár követte az újraélesztési kísérletet, vagy legalábbis
annak végső szakaszát. A feleség ápolónő volt. Szerinte
szívmasszázst kellett volna alkalmazni a férfin, az talán
megmentette volna. Nem tudom, nekem fogalmam
sincs róla, de ha ez igaz, ő miért nem próbálta meg? Képtelen
vagyok megérteni az efféle hozzáállást.
Mindenesetre azt a következtetést vonom le a dologból,
hogy bizonyos körülmények között nagyon könnyen ki
lehet múlni az árnyékvilágból – vagy akár életben is lehet
maradni. Nem mondhatnám, hogy ez nagyon méltóságteljes
halál lett volna, a sok emberrel, aki fel-alá járkált
a bevásárlókocsiját tologatva (éppen csúcsidő volt),
a cirkuszi hangulatban, ami annyira jellemző a szupermarketekre.
Jól emlékszem, még a Nouvelles Galeries
reklámnótája is felcsendült (lehet, hogy azóta már lecserélték);
a refrén a következőképpen szólt: „Nouvelles Galeries,
mennyi íz, mennyi illaaaaat… Nouevelles Galeries,
mindennap új nap virraaaaad…”
Amikor kifelé indultam, a férfi még mindig ott feküdt.
Szőnyegekbe tekerték a testét, vagy talán inkább vastag
takarókba, és jó szorosan összekötözték. Már nem ember
volt, csak egy csomag, nehéz és tehetetlen, már az elszállítását
szervezték.
Ez lesz ám a munka. Fél hét volt.

III.

A Régi Piactér játéka

Némileg értelmetlenül úgy döntöttem, hogy Rouenban
maradok hétvégére. Tisserand csodálkozott rajta; elmagyaráztam,
hogy körül szeretnék nézni a városban, és
amúgy sincs Párizsban semmi dolgom. De igazából nem
volt kedvem a városnézéshez.
Pedig Rouenban igazán szép középkori műemlékek
vannak, és bűbájos régi házak is. Öt-hatszáz éve Rouen
valószínűleg Franciaország egyik legszebb városa volt; de
ennek mostanra már lőttek. Mindent elborít a kosz, az
egész város szutykos és lepusztult a rengeteg autó, a légszennyezés
és a zaj miatt. Nem tudom, ki a fene a polgármestere,
de miután tíz percig sétáltam az óvárosban,
megállapítottam, hogy vagy nem ért a dolgához, vagy
korrupt alak.
Az sem sokat javít a helyzeten, hogy egy tucatnyi huligán
lefűrészelt kipufogójú motoron vagy robogón száguldozik
fel-alá az utcákon. A külvárosból érkeznek,
amely jó úton van a teljes ipari pusztulás felé. Az a céljuk,
hogy fülsiketítő zajt bocsássanak ki, olyan kellemet-
len hangokat, amilyet csak lehet, amivel igazi kínszenvedést
okozhatnak a környék lakóinak. És tökéletesen meg
is valósítják céljukat.
Két óra körül sétára indulok. Határozott léptekkel a
Régi Piactér felé veszem az irányt. Elég nagy tér, kávéházak,
éttermek és luxusüzletek szegélyezik. Itt égették
meg Jeanne d’Arcot több mint ötszáz éve már. Az esemény
emlékére furcsán hajlított betonlapokat támasztottak
egymásnak, majd földbe süllyesztették őket; a
betonkupac hosszasabb vizsgálódás után templomnak
bizonyul. Aztán vannak a téren parányi pázsitszigetek,
virágágyások és lejtős ösvények, talán gördeszkások vagy
tolószékesek számára kialakítva – nehéz lenne eldönteni.
Ám ezzel még nem értünk a végére a teret színesítő elemek
felsorolásának: egy betonkupola alatt üzletek húzódnak
meg, valamint egy buszmegállószerű épület.
Letelepszem az egyik betonlapra, és szilárdan elhatározom,
hogy tisztába jövök a dolgokkal. Jó nagy esély van
rá, hogy ez a tér a város szíve, a központi magja. Milyen
játék is zajlik itt pontosan?
Először azt állapítom meg, hogy az emberek csapatosan
vagy kisebb csoportokban, esetleg párban változtatják
a helyüket. Úgy nézem, egyik csoport sem pontosan
olyan, mint a másik. Természetesen hasonlítanak
egymásra, sőt borzalmasan hasonlítanak, de ezt a hasonlóságot
még nem nevezném azonosságnak. Mintha
úgy döntöttek volna, hogy egymástól enyhén különböző
öltözékeket, helyváltoztatási stílust és csoportosulási
módozatot választva konkretizálják azt az önellentmondást,
ami szükségszerűen együtt jár mindenfajta individuációval.
Utána azt állapítom meg, hogy ezek az emberek látszólag
teljesen elégedettek önmagukkal és a világegyetemmel;
ez meglepő, sőt egy kicsit ijesztő. Szép kényelmesen
sétafikálnak, ki csúfondárosan mosolyogva, ki
bamba képet vágva. Némelyik fiatal a legvadabb hard
rockból kölcsönzött szövegekkel dekorált bőrdzsekit visel;
olyan mondatokat láthat az ember, mint „Kill them
all!” vagy „Fuck and destroy!”; de mind osztoznak abban
a bizonyosságban, hogy csodálatos délutánban van
részük, amelyet lényegében a fogyasztásnak szentelnek,
és ezáltal hozzájárulnak énjük megszilárdulásához.
Végül pedig azt állapítom meg, hogy úgy érzem, különbözöm
tőlük, bár nem tudnám pontosan meghatározni,
miben is.
Azután elunom ezt a terméketlen szemlélődést, és egy
kávéházban keresek menedéket. Újabb hiba. Az asztalok
között hatalmas német dog kóricál, még rémisztőbb,
mint általában a fajtársai. Minden vendég előtt megáll,
mintha azon merengene, beléharapjon-e.
Tőlem két méterre fiatal lány ül egy csésze habos csokoládé
mellett. Az állat előtte is megáll, megszaglássza
a csészét, mintha egyetlen nyelvcsapással készülne behabzsolni
a tartalmát. Érzem, hogy a lány egyre jobban
megrémül. Felállok, legszívesebben közbeavatkoznék,
utálom az ilyen állatokat. De a kutya végül elballag.
Utána a szűk utcácskákban kóboroltam. Teljesen véletlenül
ráakadtam a Saint-Maclou temetőre: csodálatos,
hatalmas, szögletes udvar, sötét fából faragott gótikus
szobrok veszik körül.
Valamivel odébb egy esküvőt láttam, éppen akkor jött
ki a násznép a templomból. Nagyon régi vágású esküvő
volt: palaszürke öltöny, fehér menyasszonyi ruha, narancsvirágok,
kis koszorúslányok… Leültem egy padra,
nem túl messze a templom bejáratától.
A friss házasok elég öregecskék voltak. A férj, egy vörös
képű, kövér alak leginkább gazdag parasztnak látszott.
A szögletes arcú, szemüveges feleség valamivel magasabb
volt nála. Fájdalom, de kénytelen vagyok közölni,
hogy némi nevetségesség lengte be a jelenetet. Néhány
arra vetődő fiatal gyerek a friss házasok pofáján élcelődött.
Hát persze.
Pár percig képes voltam szigorúan objektív szemmel
nézni ezt az egészet. Ám azután kellemetlen érzés kezdett
úrrá lenni rajtam. Felálltam, és gyorsan elkotródtam.
Két órával később, amikor már beesteledett, újra elhagytam
a szállót. Állva, egyedül, bekaptam egy pizzát
egy kihalt létesítményben – ami bőven rászolgált, hogy
kihalt is maradjon. A pizza tésztája undorító volt. Fehér
csempe borította a helyiséget, és acélos fényű lámpák világították
be, egy műtőben érezte magát az ember.
Ezután megnéztem egy pornófilmet egy erre szakosodott
roueni moziban. A terem félig tele volt, ami már va-
lami. Főleg nyugdíjasokat és bevándorlókat láttam – naná
–, de azért volt néhány párocska is.
Kis idő elteltével csodálkozva vettem észre, hogy a férfiak
állandóan változtatják a helyüket, látható ok nélkül.
Mivel nem találtam magyarázatot a jelenségre, az egyik
férfi mozgását követve én is áttelepedtem egy másik székre.
Igazából nem volt túl bonyolult a dolog: amint egy
pár érkezik a terembe, azonnal köréjük telepszik két-három
férfi, néhány széknyi távolságra, és maszturbálni
kezdenek. Gondolom, abban reménykednek, hogy a pár
női tagja legalább futó pillantást vet a szerszámukra.
Körülbelül egy órát maradtam a moziban, majd újra
átvágtam Rouenon, a pályaudvar felé. Az előcsarnokban
néhány koldus kóválygott, némileg fenyegetően; ügyet
sem vetettem rájuk, feljegyeztem a párizsi vonatok indulási
idejét.
Másnap reggel korán felkeltem, és elértem a legelső vonatot.
Vettem egy jegyet, vártam, és végül nem szálltam
fel a vonatra; és képtelen vagyok megérteni, miért. Szörnyen
bosszantó az egész.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top