Velem szemben van most is az a festményed, melyen egy buddhista ima szövegében elfele megy a szerzetes tőlünk. Csaknem másfél évtizede hurcoljuk magunkkal, bárhol is élünk, s mindig azt várom, hogy a szerzetes megfordul, s nekünk is mond valamit.
Elmondhatná, hogy nálatok mindig ott állt a teáskanna az asztalon, gyerekkoromban ott ittam először kínai teát. A saját családodban is mindig ott állt az asztalon a teáskanna, s hála a gyerekeidnek, sokkal több vendég járt nálatok, mint amikor mi voltunk gyerekek. A fekete vagy épp fehér puli szorgalmasan terelgette a vendégeket befele és kifele. Nálatok éreztem magam először otthon.
Évtizedekig tartott, amíg a benned formálódó világ egyszer csak a vászonra került. Aztán fára, megdolgozott sublótfiókra, mindenre, ami visszaadhatta nekünk kelet-ázsiai elvágyódásodat, talán oda, ahol születtél.
Sokáig nem tudtunk találkozni, elvesztettük egymást szem elől, de ez az én távollétem miatt történt. S aztán két évtizeddel később újra találkoztunk. Ha nem lenne groteszk kifejezés, faltuk a festményeid látványát, hisz minden oly ismerős volt mindegyiken. Nem pusztán amiatt, mert mi abban a világban éltünk, hanem mert a mi nyelvünkön szóltál hozzánk. A láthatóvá tett láthatatlanról szóltál, a hiábavaló várakozásról, a szerelemről, ami fájdalmasan gyönyörű és sokunknak elérhetetlen. Az arcokról, melyek belevesznek a titokzatosságba, az égbeszökkenő hegyekről, melyek oly távoliak, hogy nem tudhatjuk, valójában milyen hatalmasak.
Egyetlen más nyelvet sem beszéltél, úgy, ahogy ezt. Mindenki értett. Évezredes szemlélet a kínai festészetben, hogy az írás kép, s a kép írás. Nincs különbség a kétféle nyelv között, s te ezt ösztönösen érezted, ezért volt rengeteg képeden szöveg is, vagy mindössze egy jel, mely a neved volt, kínai írásjelekkel.
A képeiddel élünk, s számunkra áldás mindaz, amit meg tudtál festeni.
Betegséged hogyan is jöhetett volna másként, mint váratlanul, de gyógyulásodban mindannyian biztosak voltunk.
Mintha végleg elmenne a buddhista szerzetes, holott velünk marad, hiszen nekünk adtad. Nagyon hiányzol, s erre mentségünk sincs.
Az utolsó kiállításodon nemrég találkoztam veled. Sokan voltunk, örömben s derűs szeretettel vettek körül bennünket a képeid.
A mosolyod pedig nekem erőt adott. Velem marad.
Ferber Katalin, Berlin, 2016 április
A képek a 2013 decemberi, nagykörűi kiállításon készültek
