A virtuális valóság nem egy másik valóság, hanem a valóság kiterjesztése? – interjú Bánki Gergellyel

Bánki Gergely

Jake Smiles egy írói álnév. Az 1 link a Magvető és az Origó közös írói pályázatának győzteseként jelent meg 2001-ben. Amellett, hogy homályban maradt a szerző kiléte, még egy lényeges szempont, hogy a neten fejezetenként megjelenő regény menete a kommentelők hozzászólásait figyelembe véve alakult. Bánki Gergely ebből rendezett színdarabot, amit a Trafóban láthattok 4.-én és 5.-én 19 órától.

A Krétakör 2008-as átalakulása óta szabadúszó vagy. Milyen így, társulat nélkül? Hozzá lehet szokni a bizonytalansághoz?

Ez nem feltétlenül a bizonytalanságról szól. Persze van egy ilyen vetülete, hiszen az ember mindig ki van szolgáltatva annak, hogy csöng-e a telefon, vagy sem. De ez mellékes. A lényeges az, hogy az ember önmaga sorsának irányítója. Nyilván a Krétakör sem volt egy olyan üzem, ahol mindenki azt csinálja, amit a vezetőség mond. Az nyilván egy szabadabb légkör volt, sőt arra épült, hogy kölcsönösen hassunk egymásra és inspiráljuk egymást. A szabadúszás még ehhez képeset is szabadabb, és az én személyiségemhez ez nagyon illik. Azóta sem tudnám elképzelni magamat egy társulatban. Bár sokszor eszembe jut, amikor úgy érzem, na most a kutya nem fog engem keresni, hogy mennyivel jobb lenne egy társulatnál.

Nem szereted az intézményi kereteket?

Nem arról van szó, hogy nem szeretem. Nem tudok benne létezni. Ez inkább egyéni kudarc, hogy intézményeknek csak rettenetesen nehezen tudok megfelelni. De ettől függetlenül elismerem a szükségességüket, ezek nélkül nem nagyon lehetne semmit sem létrehozni. De sajnos nekem ez nem erősségem.

A Proton Színházzal való együttműködés azért még belefér.

Az egy elég szabad légkör. Már csak azért is, mert a Kornél [Mundruczó Kornél – szerk.] egy-két évente szól, hogy csináljunk egy előadást. Tehát ez olyan kevés időnket köti le, hogy nem érzem azt, hogy minden e köré szerveződne, mert nem köt le annyi energiát. De ha csinálunk egy produkciót, akkor azokban a hónapokban az van, és mellette más nem nagyon tud lenni.

A függetlenekre az elmúlt években meglehetősen rájár a rúd. Ez mennyire befolyásolja munkátokat?

Alapvetően két probléma van: az egyik az anyagi források szűkülése, ennek a különböző alkotócsoportokra gyakorolt hatását nyilván nem kell ecsetlenem. A másik pedig a folyamatos ideológiai beavatkozás, vagy az arra irányuló kísérlet, hogy valamilyen ideológia alá betereljenek minket. Ha pedig nem terelődünk be, egyszerűen a margóra szorítanak bennünket. Ennek a hatása ambivalens, mert egyrészt megnehezíti az ideális alkotómunkát, ami ideológia mentes közeget kívánna. Másrészt viszont inspirálóan is hat, mert az ilyen társadalmi környezet egyre inkább arra kényszeríti az embert, hogy reflektáljon arra, ami körülveszi. Ez érzelmileg felfokozott állapot, így könnyebben jön a reakció is, ösztönzi az alkotói folyamatokat.

Meg is lehet figyelni, nem csak a függetleneknél, de az erre érzékenyebb kőszínházaknál is, hogy mennyire tolódik el a műsor politikai irányba. Egyre több olyan előadás születik, ami egész konkrétan az aktuális közéleti állapotokkal foglalkozik.

A Proton Színházzal a Trafóban most mutatjátok be május 4-én és 5-én Jake Smiles 1 link című regényének színpadi változatát. Ez első az rendezésed.

Nagyon félek ettől a szótól, hogy rendezés. Nem merném kijelenti magamról, hogy rendezek, vagy hogy rendező vagyok. De nem lehet elmenekülni a szó elől. A darab hangoskönyvszerű színpadi adaptáció. Ebből először rádiójátékot akartam csinálni, mert annyira megragadott a könyv nyelvezete. Nem is gondoltam arra, hogy át kéne írni színpadra, mert ebből a regényből számomra, ami izgalmas, az nem a helyzetek, amik dramatizálhatóak, hanem a regény nyelvezete.

1link_kep

Jake Smiles egy írói álnév. Az 1 link a Magvető és az Origó közös írói pályázatának győzteseként jelent meg 2001-ben. Amellett, hogy homályban maradt a szerző kiléte, még egy lényeges szempont, hogy a neten fejezetenként megjelenő regény menete a kommentelők hozzászólásait figyelembe véve alakult. Vagyis nem csak online, de interaktív regényről is beszélünk. A szerzői autoritás feloldásával és az interaktív jelleggel mit tud kezdeni a színdarab, illetve akar ezzel bármit is kezdeni?

Ez a könyv tulajdonképp egyetlen nagy monológ volt. Egy ember monológja, akit furcsa módon ugyanúgy Jake Smilesnak hívnak, mint a regény szerzőjét. Az ő fejében vagyunk végig, és az ő szemén keresztül érzékeljük a valóságot. Teljes mértékben bele tudunk helyezkedni a mindennapjaiba. Egy ilyen monológfolyam nem feltétlenül alkalmas arra, hogy interaktívvá tegyük. Egyszerűen az történt, hogy Vili [a Jake Smilest alakító Vajdai Vilmos – szerk.] egyre inkább és egyre nyitottabban mondja a monológját a nézők szemébe. Ebben az értelemben van folyamatos kapcsolat a nézők és a szereplők között. Tehát nem a messzeségbe néző színészt figyelek passzívan, hanem ő folyamatosan nekem beszél.

Ahogy mondtad is, ódzkodsz a rendező megnevezéstől. Ez éppúgy kapcsolódik az interakció kérdéséhez: mennyire engedtél szabad utat a főszereplőnek vagy a stáb többi tagjának?

Az egészet azzal kezdtem, hogy hívtam egy zenész kollégát, Vranik Krisztiánt, hogy ő írja meg az előadás zenéjét. Aztán hívtam egy media designert, Karcis Gábort, hogy a képi világot megtervezze. Mindkettőjük elé úgy álltam oda, hogy olvasgassák a szöveget, és habár nekem vannak bizonyos elképzeléseim, de én azért hívtam őket, mert róluk gondolom azt, hogy van bennük annyi kreativitás, hogy közösen létrehozzunk valamit. Egy alkotói csapat volt. A Vilivel pedig, amikor először leültem, mondta, hogy ő is nagyon szerette a regényt, így egyértelmű volt, hogy ő is gondol erről egy csomó dolgot. Meg egyébként is, azért őt hívtam, mert jól ismerem a személyiségét, a stílusát, és azt gondoltam, erre a szerepre a Vilinél jobb választás nem lehet. És hát sokat harcoltunk: ő is egy makacs ember, nem egy egyszerű eset. Mindezt azért mondom, mert ha masszív rendezőként lépek fel, akkor a dolgok nem így alakultak volna. Annak ellenére, hogy az valósult meg, amit én gondoltam el, ez mégiscsak csapatmunka volt.

Eredendően rádiójátékként képzelted el, az elkészült darabban pedig folyamatos zenei kíséret szól. Ennyire fontos lenne a regényben is a zeneiség?

Bennem az fogalmazódott meg, hogy ez a regény egy nagy trip. Egy szürreális utazás. Amikor az ember olvassa, iszonyatosan be tudja rántani. Egy kicsit rémálomszerű, de közben folyamatosan visszaránt a valóságba is. Már ettől is teljesen kibillen az ember a hétköznapi biztonságból. A képi eszközök, a folyamatos zenei aláfestés azt segíti, hogy minél erősebben magával ragadja a nézőt. Ezzel egyfajta szürreális burkot szerettünk volna teremteni.

Egy interjújában Jake Smiles azt állítja, hogy a virtuális valóság nem egy másik valóság, hanem egyszerűen a valóság kiterjesztése.

Ez egy iszonyú provokatív gondolat. Én nem akarom így gondolni, mert ez szörnyű. De nem az az érdekes, hogy én mennyire értek ezzel egyet, hanem az, hogy ezt a regény milyen meggyőzően fogalmazza meg. A regény pedig olyan meggyőzően adja elő, hogy muszáj erre reagálni. És ebben van a könyv igazi ereje. Nem gondolom, hogy új dolgokat közölne, de olyan érvényesen és meggyőzően tálalja, hogy az ember kénytelen utánakapirgálni: akkor hogy is van ez?

A könyv megjelenése óta, az elmúlt 15 évben jelentősen átalakultak a felhasználói szokások, technikailag is sokat fejlődött az internet-hozzáférés és -használat egyaránt. A „virtuális valóság” már nem korlátozódik egy sötét szobában PC előtt ücsörgő ember világára. Folyamatosan ott van velünk, részt veszünk benne a metrón utazva, miközben csetelünk, megosztunk, letöltünk. Ebben az értelemben igaznak tűnik, hogy a való világ kiterjesztésévé válik a virtuális.

Ez így van. Nagyon sokat változott azóta az internet. A regényben még olyan szavak fordulnak elő, mint például a modem. Most már százszorosan a mindennapjaink kihagyhatatlan részévé vált az internet, és a virtuális kapcsolatok. De önmagában én ezt nem tartom károsnak.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!