Egy alkotónak, ha mindig törekszik a legmagasabb szint megcélzására, s ha megpróbálja megtanulni azt, amit a mesterek tudtak, akkor talán nem kell utólag aggódnia. Nekem az volt az egyik szerencsém, hogy a Hamburgi Operaháznál egy évet korrepetitorként töltöttem el, abban az időben, amikor ez volt Európa legjobb operaháza. Akkoriban Rolf Liebermann(1910-1999) volt az igazgató és ő az összes Sztravinszkij balettet bemutattatta, így ezeket a műveket mélyrehatóan megismertem. Persze legalább ennyit tanultam Bartók műveiből is, hiszen ezen a területen a Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin szintén a műfaj kiemelkedő teljesítményei. Ilyen alapokról indulva fogtam hozzá a mű komponálásához és most nem láttam szükségesnek bármilyen változtatást.
Pedig a világ, a zenei gondolkodás is változik közben…
Többször előfordult, hogy régi darabjaimat elővettem. Például egy ’71-ben írott dodekafon technikájú darabom kapcsán két évtizeddel később arra jutottam, hogy a darab ma is megállja a helyét. Talán ehhez az is kellett, hogy a technikánál és a hangkombinációs lehetőségeknél nekem mindig fontosabb volt, hogy milyen emberi tartalmakat közvetít a mű. Bennem erre már akkoriban is igény volt, ezért a mai napig vállalni tudom minden hangját, és semmit nem tudok javítani rajta.
Úgy sem, hogy azóta egészen más technikákat használ a művek írásakor?
Természetes, hogy a zenei gondolkodásom sokat változott, de a zenében a muzikalitás a legfontosabb. Minden kompozíciómban arra törekedtem, hogy „élő organizmust” hozzak létre. Ilyen szempontból a hangkombináció és a stilisztikai elemek tárháza csak kulissza.
A muzikalitást úgy kell értenünk, mint (zenei) érzékenységet?
Nem tudom szavakkal egészen pontosan megfogalmazni. Az élet történéseit mindenki másként érzékeli, a művészek különlegesen érzékeny emberek, akik talán mélyebben és a lényeget jobban megragadóan tudják megélni az élet bizonyos jelenségeit. Ez az érzékenység fontos szerepet játszik a jelenségek felfogásában és a művészi eszközökkel történő visszaadásban is. Ez az, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi egy-egy alkotás értékét kortól függetlenül.
Sokan kongatják a vészharangot a komolyzene és általában a magas művészetek körül, mintha tompulna az emberi/befogadói érzékenység…
Az oktatásban sajnos hátrányos helyzetbe kerültek a művészetek, és ennek következtében tényleg zsugorodik a művészet mélységeit felfogni képes réteg. Persze az is lehet, hogy csak később érik be a közönség. A vészharang kongatása ennyiben jogos, de ennél fontosabb, hogy az oktatásba visszahozzuk – különösen Bartók és Kodály országában – a mindenki számára elérhető zenei képzést. Ugyanez igaz a képzőművészetekre, az irodalomra, építészetre, a népművészetekre is…
Olyan, mintha a szórakoz(tat)ás előbbre való volna, mint a művészetek által közvetített értékek.
Az elmúlt évtizedekben a könnyű műfajok szerintem túlzottan nagy teret és aránytalanul nagy támogatást kapnak. Emiatt a giccs, a dilettantizmus és az amatőrizmus térhódítása sajnálatos. Ez azért baj, mert ezek azok a rendezvények, amelyek kiszorítják a komoly értéket hordozó művészeteket. Másrészt azt hiszem, a közízlésre is olyan romboló hatással van, hogy ez valódi veszélyt jelent. Fontos lenne ezeken a trendeket változtatni.
Ez panasz, vagy inkább látlelet?
Ez nem panasz, ezek olyan dolgok, amiken kell és lehet is változtatni. Ezek – bár nyilván sokféle érdekütközésen keresztül, de – megoldható kérdések.
Mit tehet saját hatáskörében egy zeneszerző?
A legfontosabb, hogy olyan műveket írjon, amelyek a közönség számára befogadhatóak, és közben a lehető legmagasabb színvonalat képviselje a művészetben. Mindezeken túl azt gondolom, hogy a zeneszerzőnek van társadalmi feladata is. Én, amit lehet, azt igyekszem megtenni a magyar zenészekért és a magyar zenéért. Úgy vélem, ide tartozik az is, hogy nagyon sok magyar témájú művet is írtam. Legutóbb a Szózatból készítettem egy új verziót, ami sokak visszajelzése szerint is mindenki számára könnyen énekelhető. Magyar népdalszerkezetre épül, harmonizálásában felhasználja a középkori modális-, a későbbi klasszikus harmóniakapcsolatokat és a XXI. századi hangfürt -(cluster) technikát.
Szinte hallom, ahogy szentségtörést kiáltanak egyesek!
Persze, ez azonnal megtörtént! Elsősorban azok részéről, akik nem értik, hogy ez nem Egressy Béni műve ellen van, ez egy másik, XXI. századi verzió. Az elmúlt időben már több helyen bemutatták, volt ahol szimfonikus zenekarral, máshol fúvószenekarral, vagy zongorával… Létezik ez a Szózat verzió is, a jövőben, aki akarja, választhatja:
