Kohán Ferenc: Megérintett a műalkotásból áradó brutalitás

Szilárdnak Kohán Tusfával

Egy egzaltált és fegyelmezett művész portréja: Kohán Ferenc

Tanulmányait az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskola rajz – és vizuális kommunikáció szakán folytatta. Oktatóival akadtak nézeteltérései, a szakdolgozatát nem fogadták el, de egyik művésztanára védelmébe vette, így kaphatott diplomát 2000-ben. Talán a rövid terjedelem szúrt szemet, holott finom költői szöveget, prózaverset írt az alkotási folyamatról. Hogyan indult az alkotói pályája, kik hatottak önre, voltak e mesterei, példaképei?

Ebben a szakdolgozatban a rövid felvezető szöveg után számos munkámat mellékeltem reprodukcióban. Ezeken a képeken jól látszik, hogy a francia és a hazai plein air festészet hagyományait követve indultam el. De ez csak részben igaz. A művészethez fűződő kapcsolatom a gyerekoromra nyúlik vissza. Négyévesen megtaláltam édesapám egyik könyvét, „A rajzművészet mesterei” címűt. Ez volt az első találkozásom a képzőművészettel, amely rabul ejtett, mágikus hatást tett rám, és azóta sem ereszt. Ebben a könyvben volt egy „Jézus a kereszten” témájú rajz, alatta katonák, körülötte tehetetlen emberekkel. Nem tudom, ki festette, nem értettem, miről van szó, de mélyen megérintett a műalkotásból áradó brutalitás. Kisgyerekként nem értettem, hogy kerülhet egy ember fejére egy szúrós bokor. Délutánonként órákig nézegettem ezt a képet. Mindig azért nyitottam ki a könyvet, hogy újra és újra érezhessem a képből áradó intenzív, brutális erőt, mert ilyen erős impulzusokat a közvetlen környezetemben nem tapasztaltam. Azt hiszem, ezt hívják a művészet mágikus erejének. Az iskolában rajzból mindig kettest kaptam, ezért eleve eltemettem magamban a rajzolási kedvet, hiszen tanítóim nem értékeltek, senki nem figyelt fel a képességeimre. A kilencvenes években a Magyar Nemzeti Galériában elmentem egy kiállításra, és amikor megláttam az akkor 17 éves orosz művész, Alekszandr Golovin erőteljes képeit, egy pillanat alatt világossá vált számomra, hogy festenem kell, hogy művész vagyok. Minden nap visszatértem megnézni a kiállítást, majd hamarosan felkerestem Tardos Zoltán festőművészt, aki segített az indulásban. Rajzot tanultam, önképzőkörbe jártam, csatlakoztam a NEMO-csoporthoz, majd a már említett egri főiskolán diplomát szereztem. Nem mondhatnám, hogy voltak mestereim, de sokan hatottak rám. Mindig a kortárs festők érdekeltek. Csodáltam Váli Dezsőt, felnéztem a tanáraim: Nádor Tibor és Mohácsi András munkáira.

kohán ferenc

„Ahogy a felületet kezelem, ahogy a szenet vagy a pasztellt eloszlatom ujjammal a papír rostjaiba simogatva, ahogy a munkám felett meditálok és a képet javítom, olyan jeleket hagyok a felületen, melyek többet árulnak el rólam, mint maga a témaválasztás.” – idézem abból a bizonyos réges-régi szakdolgozatból. Változott-e azóta ez a művészi hitvallás?

Természetesen változott. Az alapérzület ugyanaz, de sok új alkotót ismertem meg azóta, akik hatottak rám. Ami változott az az, hogy a képet egyre kevésbé szeretem javítgatni, míg régen sokat radíroztam. Ma inkább eldobom, ha nem sikerül valami.

Régen nem láttuk a képeit, legutóbb nyolc éve, 2008-ban az Artus Studióban, a budaörsi kopárokon rajzolt fenyőket és köveket állította ki. Mivel magyarázható ez a hosszú szünet?

Voltak közöttük szép rajzok, de nem tudtam tovább fejlődni. Elvesztettem az érdeklődésemet, nem volt ihletem. De az utóbbi két évben nagy erővel ismét munkához láttam, új inspirációk értek, főleg Arles-ban, ott kezdtem el újra rajzolni. Azért szögezzünk le valamit: a művésznek vizuális inspirációra van szüksége. E rövid két év alatt mintegy 200 kép született, amelyek némelyikéből most egy kis kamarakiállítás nyílt a napokban az Óbudai Társaskör Galériában. Szeretném megköszönni Berhidi Mária galériavezetőnek, a kiállítás rendezőjének, hogy ebben az intenzív művészi közegben léphettem ismét a nyilvánosság elé.

kohán ferenc

Röhrig Eszter, Kohán Ferenc, Berhidi Mária. Ezt a képet és a címlapfotót Varga László készítette.

Mit ért az alatt, hogy „intenzív művészi közegben” állíthatott ki? Ezek szerint minden művésznek meg kell találnia a kiállítási közegét?

Szerintem igen. Az arles-i antik színházról készült rajzaim szorosan kapcsolódnak az ókori római romokon épült kiállítási helyszínhez, Aquincum közelségéhez. Természetesen ez véletlen egybeesés, de valamiféle rejtett törvényszerűséget érzek érvényesülni ebben a véletlenben.

Sokan, különösen művészkollégái szeretik emlegetni, hogy Hollán Sándor festőművész hatása érződik a fák ihlette képein. Mi ebből az igazság?

Először is leszögezem, hogy mindenkinek igaza van, mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani a képeimről. Én viszont nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ha megtetszik egy tölgyfa, akkor ne rajzoljam le, és vagyok olyan szemtelen, hogy azt beteszem a képeim közé. Ha egy értő szemlélő megnéz, aki túl tud menni a felületes megközelítésen, azt fogja látni, hogy teljesen másról van szó. Hollán Sándor, akit nagyon nagyra becsülök, a fák energetikáját, erővonalait keresi, borzasztó fegyelmezetten és koncentráltan, ami találkozhat az én szénrajzaim világával, de az én rajzaim nem fák, hanem „fa-szerűek”, ahogy Berhidi Mária találóan mondta…

kohán ferencTudom, a művész képes legkevésbé a maga világáról egzaktan beszélni. Hadd idézzem ismét a hajdani szakdolgozatot: „Bár jelentős festőket ihletett meg a fák látványa, én mégis jó ürügynek érzem, hogy képet alkossak. Látványból kiinduló, képi világom úgyis egészen más részleteket emel ki és megoldásaim is egészen mások lesznek.”

A Hollánnal való hasonlóság egy bizonyos értelemben nagyon is fennáll, mert azt tanultam tőle, hogy abba kell hagynom a NEMO iskolában tanult „maszatolást”, bár nagyon szépek ezek a tónusos szénrajzok, akár Seurat, Nagy István, Rembrandt is eszébe juthat a nézőnek, de a tiszta figyelem kikényszeríti az emberből a múlt értékeitől való eltávolodást.

A képeim egzaltált fegyelmezettsége egyelőre egyensúlyban van, de érzem, ennél tovább fogok lépni.

Miért dolgozik pasztellel és szénnel? A fény miért fekete?

Először is teljesen egyértelmű számomra: nem érdekel az olajtechnika, nekem azonnal el kell hogy készüljön a kép, nincs időm, főleg türelmem hónapokig pepecselni, lazúrozni, hogy egy 19. századi olajfestményt létrehozzak. Azonnal akarom rögzíteni, és készre azt, ami leköti a figyelmemet. Természetesen a fény nem fekete, minthogy a fény semmilyen, viszont a szénnel, mint anyaggal lehet azonnal a legnagyobb tónuskülönbségeket föltenni, illetve, hogyha a fehér papírt fehérnek hagyjuk, és a legteljesebb erővel szénrúddal ráhúzunk egy csíkot, annál erősebb hatást nem tudunk elérni.

Ki az, aki véleménye szerint a legértőbben írt az alkotásairól?

Rögtön kiemelném Balázs Sándor írót. Az Artportálon alaposan és értőn összefoglalta a kezdeti munkásságomat. Balázs Sándor rendkívül érzékenyen írt a képeim metafizikai megalapozottságáról, végső letisztultságáról.

Hol és mikor látható ez a mostani Temetők, fák, kövek, ívek című kiállítása? Mik a további tervei?

A kiállítás az Óbudai Társaskör Galériában látható, április 17-ig. Nyitva hétfő kivételével minden nap 15-19 óra között. A kiállítás rendezése közben jöttem rá, hogy mennyi anyagom van, és nagyon jó lenne egy nagyobb kiállítás a közeljövőben. Nem tudtam kitenni többek között a mourrièsi olajfákat, sem az arles-i langlois-hídról, sem a Rhône rakparti házakról, sem a Saint-Trophime-ról készült képeket. Szeretném, ha egy tágas kiállítótér megnyílna a számomra. Van is egy titkos vágyam, de ezt inkább nem árulom el, legyen itt a vége a beszélgetésnek. Köszönöm.

E. R.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!