Akira Kurosawa: Augusztusi rapszódia (1991)
Japánul: Hachigatsu no kyoshikoku (vagy: Hachigatsu no Rapusodí), Angolul: Rhapsody in August
Írta: Ferber Katalin
1991 első hónapjaiban forgatta Kurosawa utolsó előtti filmjét. Ez a film korábbi alkotásaihoz képest meglepő helyszínen játszódik, Nagaszakiban. Japán hagyományos kapuja a külvilágra (még a két és fél évszázados zártság idején is) fontos kereskedelmi és ipari központja volt a szigetországnak.
1945 augusztus 9-én, három nappal a hirosimai atombomba ledobása után Nagaszaki volt a következő amerikai célpont. A plutóniumból készült bomba (beceneve az alakja miatt Duci Pasi volt) iszonyú pusztítást végzett.
Csaknem negyvenezer halálos áldozat, további nyolcvanezer sérült.
Könnyű nyári történetként indul Kurosawa filmje. Négy gyerek a Nagaszakiban élő nagymamánál nyaral, mert az unokák szülei Hawain meglátogatják a nagymama évtizedekkel korábban emigrált testvérét s annak családját. Kane, a nagymama sugárfertőzött, s nemcsak külsején látszik ez, de lelkében is gyógyíthatatlan nyomokat hagyott az atombomba. Japánban a sugárfertőzöttek gyakran kirekesztettek, különösen, ha látható jelei vannak sérülésüknek.
Vesd össze a fenti képpel!
A gyerekek figyelmesen hallgatják a nagymama történeteit arról a szörnyű napról, amikor megnyílt az ég, s mintha egyetlen szem nézett volna le mindannyiukra. A nagymama egyik testvére attól a naptól csak szemeket rajzolt. Ez a szem olyan, mintha fentről valamiféle (megérdemelt?) büntetés érkezne, s egy európai nézőnek a templomokban gyakran látható “Isten szeme mindent lát” jelkép jut eszébe róla.
A nagymama 1945 augusztus kilencedikén az atombomba ledobásakor vesztette el férjét, s maradt magára két kicsi gyerekével.
A négy unoka, hallván a nagymama történeteit a rettenetes napról, felkerekedik, s elmennek arra az iskolaudvarra, ahol néhai nagypapájuk áldozatává vált a bombának. Az udvaron egy márványtábla és egy görcsbe dermedt vasmászóka jelzi, mi történt ott negyvenöt évvel korábban.
Levél érkezik Hawaiból. A nagymama idős és beteg testvére ír, arra kérve őt, hogy látogassa meg. Az unokák persze kitörő üdvrivalgással fogadják a meghívást, hiszen akkor ők is vele utazhatnak.
Semmi sem úgy alakul persze, ahogy szeretnék. A nagymamának meg kell várnia a megemlékezés napját, augusztus kilencedikét, de azután, mondja, szívesen elmegy meglátogatni a testvérét. A legidősebb unokája azért megkérdezi tőle, nem kellemetlen-e neki, hogy azokhoz megy látogatóba, akik megölték a férjét. A nagymama lakonikusan csak azt feleli erre: ő már nem haragszik, nem gyűlöl senkit, ez volt a háború….
Visszajönnek a szülők Hawaiból, együtt a család a nagymama házában.
A vacsora és iszogatás közben már szinte látja a két apa magát Hawaiban, az ott élő rokonok üzemében. Tervezgetnek, az egyikőjük arról álmodozik, hogy majd ott fognak mindketten dolgozni. A halk szavú nagymama először és utoljára kiabálni kezd. Neki Hawai a testvére lakhelye, s nem valamiféle pénzforrás, mondja.
Végül megérkezik az idős és beteg testvér fia Hawaiból, akit Richard Gere alakít, (ez Kurosawa egyetlen filmje, melyben külföldi színész kapott szerepet). A fiatal férfi bocsánatot kér a nagymamától, aztán elmegy az iskolaudvarra, s lerója kegyeletét a halottak emléke előtt. Japánul beszél a család minden tagjával és láthatóan megrendül mindattól, amit Nagaszakiban lát.
A nagymama már indulna testvéréhez, de akkor távirat jön. Testvére eltávozott az élők sorából. Aznap éjjel hatalmas vihar van, s az idős néni a szörnyű felhőszakadás és villámlás hatására újraéli azt a rettenetes napot, 1945 augusztus kilencedikét.
A filmet nagyon rosszul fogadták mindenütt. A kritikusok egyik része nacionalizmussal vádolta a filmrendezőt, a másik része pedig egyenesen Amerika-ellenességgel. A japán filmkritikusok egyike a film Cannes-i bemutatója után megkérdezte Kurosawát, miért hiányzik a filmjéből mindaz, amit Japán 1945 augusztusa előtt tett. A kritikus kérdése némileg érthető, hiszen 1990-ben Japán a hivatalos álláspont szerint a második világháború áldozata volt, a két atombomba áldozata, s az iskolai történelemoktatás is ezt hangsúlyozta a felnövő ifjúságnak.
A kilencvenes évek közepéig a fiatal generációk tagjainak többsége nem hallott a japán gyarmatbirodalomról, nem ismerte a kémiai fegyvereket előállító és embereken kísérletező titkos laboratóriumokat (Unit 731 volt a nevük), sohasem hallott a kényszerprostitúciós hálózatokról, melyek feladata a japán hadsereg kiszolgálása volt, és a sor folytatható. Kurosawa a kritikára mindössze azt felelte: a háborút mindig kormányok csinálják, s az egyén ennek kiszolgáltatottja. Kurosawa e filmjében a megbékélést keresi mindazzal, ami az egyénnel történt. Nem az amerikaiakkal kíván megbékélni, hanem mindazzal, ami saját hazájukat a szörnyűségek végtelennek tűnő sorozatába hajszolta.
A film utolsó percében a nagymama rohan a szakadó esőben. Talán az iskolaudvarra, hogy megvédje férjét. Az unokák és szülők futnak utána, hogy megvédjék őt saját démonaitól.
A film nem kérdőjel, még csak nem is felkiáltójel, mindössze egy halk mondat:
Nem akarunk háborút.
A film megbukott, az amerikai Filmakadémia még csak nem is jelölte díjra.
