+ Irodalom

Winston Churchill gyermekrablásban nyomoz

winston

Egy nap szokásunkhoz híven elégedetten heverésztünk a nappaliban: hagytam, hadd simogassa Kira a bundámat, én pedig cserébe doromboltam neki egy kicsit. Felőlem akár örökké így maradhatott volna minden. De nem így történt!

A nevem Winston. Winston Churchill. Kira pedig a legjobb barátom. Együtt élünk az Árnyas fasorban egy szép nagy házban.

Egy nap szokásunkhoz híven elégedetten heverésztünk a nappaliban: hagytam, hadd simogassa Kira a bundámat, én pedig cserébe doromboltam neki egy kicsit. Felőlem akár örökké így maradhatott volna minden. De nem így történt!

Ugyanis valaki elrabolta Kira osztálytársnőjét, Emíliát, váltságdíjat követelt a szülőktől, a rendőrség pedig sötétben tapogatózott. Így aztán Szuper-Winston sem heverészhetett ölbe tett manccsal, hanem félelmet nem ismerve kénytelen volt a bűnöző nyomába eredni.

Megjelenik a Winston 2., Szimatol a macskabanda címmel a Manó Könyvek kiadásában március 21.-én, itt most egy részletet olvashatsz Frauke Scheumann könyvéből, és ha tetszett, előrendelheted.

A világ összes nagymamájának.
Mi lenne velünk nélkületek?

Prológus
Hős vagyok. Vagy talán mégsem?

– Most aztán elkaplak, te buta dög! – A férfi Odette
felé nyújtja hatalmas mancsát. A macskalány reszketve
hátrál a sarok felé, ameddig bír. De semmi értelme, a férfi
mindjárt megragadja a bundáját. Legalábbis azt hiszi! Mert
velem természetesen nem számolt! Winston Churchill, a
rettenthetetlen és nemes lelkű kandúr menten ott terem.
Gyorsan felmérem a távolságot, és ugrom. Rettenthetetlenül
és halált megvető bátorsággal! A másodperc töredékrésze
alatt a bűnöző hátán landolok. Cigiszaga van meg…
He?! Fenyő? Werner karácsonykor szokta hazacipelni azt
az izét, a karácsonyfát a lakásba. Pont ilyen ez a szag is.
Hát ez bámulatos! A karácsonynak több gondolatot sajnos
nem szentelhetek, mert a fickó veszettül rázza magát, hogy
megszabaduljon tőlem. Egy határozott mozdulattal végigszántok
az arcán.
– Aúúú! Hát ez meg mi? – Azonnal elereszti a mancsából
Odette-et, és helyette nekem próbál odasózni egyet. Engem
ugyan nem fog meg, ahhoz én túl ügyes vagyok. Odette,
a világ leggyönyörűbb fehér cicalánya gyorsan iszkol a sarokból.
– Fuss, Odette, fuss! – kiáltok utána. – Én addig elterelem
a figyelmét!
– Ó, Winston, nélküled nem megyek sehová!
– Szaladj, Odette! Jobb lesz így! – kiáltok utána, de kis
macskaszívem nagyot dobban a boldogságtól. Odette nem
akar itthagyni. Mielőtt a férfi lerázna magáról, kiosztok
neki egy utolsó mancscsapást. Mire ő felordít, és újfent felém
sújt.
– Ó, Winston! – sóhajt Odette. – Te olyan bá…
…úgy meghíztál! Tedd már arrébb magad!
Meghíztam? Odette! Mi ez itt? Kipattan a szemem, és értetlenül
bámulok. Hogy volt képes ilyen bántó dolgot
mondani nekem Odette? Hisz a megmentője vagyok!
A lovagja!

Bemutatkozom: Winston vagyok,
a kandúr. Jelenlegi szerepemben
leginkább személyi tanácsadó egy
lányszobában. Legkevésbé: szobatigris!

Nem Odette az, aki ilyen álnok módon megbántott,
hanem két lábon járó lakótársam, Werner
Hagedorn professzor, aki szemmel láthatóan le akar ülni.
Méghozzá pont a díványra, ahol heverészem, és épp arról
álmodozom, hogy megmentem Odette-et egy bűnözőtől.
Ajjaj, de bosszantó! Pompás álom volt, és szívesen megtudtam
volna, mit akart mondani Odette. A valós életben
eddig ugyanis nem adódott túl sok alkalmunk beszélgetni
egymással, mivel én a második emeleten lakom az Árnyas
fasor 106/a-ban, Odette pedig ugyanezen ház hátsó udvarában
szokott lófrálni. És most ahelyett, hogy megtudnám,
mit akart Odette a fülecskémbe lehelni, Werner szépen arrébb
tol. Aztán meg lezuttyan mellém a heverőre. Ekkora
arcátlanságot! Sértődötten ugrom le a padlóra. Nagyon
téved, ha most azt hiszi, hogy nyugodtan simogathat. Egyáltalán
nem szorulok Werner szolgálataira, ha a cirógatás-
adagomra van szükségem. Piha, még mit nem! Azoknak
az időknek bizony vége, főleg amióta már nem csak
Bemutatkozom: Winston vagyok,
a kandúr. Jelenlegi szerepemben
leginkább személyi tanácsadó egy
lányszobában. Legkevésbé: szobatigris!
kettesben lakunk ebben a szép polgári házban Hamburg
egyik előkelő negyedében. Ugyanis lett két nagyon kedves
lakótársunk: egy kislány és az anyukája – Kira és Anna.
Kezdetben csak Annát ismertük, bejárónőként dolgozott
nálunk, de amióta otthagyta a volt barátját (sőt elmenekült
tőle), a lánya, Kira is nálunk lakik.
Kirával nemrég egy hihetetlenül izgalmas kalandban volt
részünk, és bár mindig azt gondoltam, hogy ki nem állhatom
a gyerekeket, vele mégis nagyon jó barátok lettünk.
Egy okkal több, hogy hagyjam ezt a buta Wernert leülni a
heverőre, és Kira keresésére induljak!
Elfutok hát a hosszú-hosszú előszobai folyosó másik végéig.
Ott található a valamikori vendégszobánk, ahol most
Kira lakik. Az ajtó épp csak be van hajtva. Az orrommal
tolok rajta egy kicsit, hogy résnyire kinyíljon, és besurranok
a szobába. Kira egy kis íróasztalnál ül az ablak mellett.
Valószínűleg épp a házi feladatát készíti. Elegendő két
ugrás, először az ágyra, onnan pedig tovább, és máris ott
termek az íróasztalán. Úgy van, ahogy sejtettem: Kira az
iskolai füzetébe körmöl valamit.
– Szia, Winston! – köszönt vidáman, és megvakarja a fülem
tövét.
Miaúúú! Ezt nevezem én illő fogadtatásnak. Óvatosan
Kira ölébe mászom, és dorombolni kezdek. Ha már azt a
csodás álmot nem élvezhettem a végéig, akkor igazán rászolgáltam
egy kiadós simizésre. Tehát még hangosabban
dorombolok.
– Igen, igen! Te kis édes! Ugye, ez tetszik neked? – kérdezi
mosolyogva Kira. – Erről jut eszembe, Pauli és Tom
érdeklődtek utánad. Tudni akarták, hogy vagy.
Pauli, akit igazából Paulának hívnak, és Tom Kira osztálytársai
és egyben legjobb barátai. Együtt járnak a Wilhelmina
Gimnázium 7. b osztályába, és mindketten nagyon
rendben vannak, erről már személyesen meggyőződhettem.
Hogy kandúrként ez miképp sikerülhetett nekem? Nos,
igen egyszerű: annyi történt, hogy testet cseréltem Kirával,
és egy kicsit én nyomtam az iskolapadot helyette, mint tizenkét
éves kislány. Hogy ez LEHETETLEN? Már miért
lenne az?! Tényleg így történt! Együtt még egy bűnözőt is
elfogtunk, bilincs csattant a csuklóján, azután meg Kira
anyukájának segítettünk, nehogy gondja legyen a rendőrséggel.
Mindez azelőtt történt, hogy visszacserélődtünk. Jószagú
szardínia, az volt ám az izgalmas kaland!
De nézzünk mindent szép sorjában: néhány héttel ezelőtt
egy építkezési területen nagy viharba kerültünk, Kira meg
én. És belénk csapott a villám. Méghozzá pont abban a
pillanatban, amikor mindketten azt kívántuk, bárcsak valaki
mások lehetnénk. És, hát… teljesült a kívánságunk,
mert amikor a villámcsapás után magunkhoz tértünk, semmi
sem úgy volt, mint korábban. Én, Winston, Kira kislánytestében
találtam magam, Kirából pedig egyszeriben
egy fekete bundájú, brit rövid szőrű kandúr lett – azaz
Winston. Ráadásul mindketten tudtunk a másik gondolataiban
olvasni. Bár ez utóbbi igen praktikus volt, a csere
azért mégsem bizonyult olyan kellemesnek. Részemről már
csak azért sem, mert onnantól fogva minden áldott reggel
iskolába kellett mennem, Kira iskolájába. És ez kezdetben
borzasztó volt! Az a gonosz Leonie, meg a kibírhatatlan
lánybandája megpróbáltak elintézni. Talán még sikerült is
volna nekik, ha Tom és Pauli nem lépnek közbe. De így
végül nem esett bántódásom. Arra pedig még büszke is vagyok,
hogy sikerült őket megnyernem barátoknak Kira számára.
Eleinte nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy én egy
kandúr vagyok, Kirának pedig magától nem jutott eszébe,
hogy összehaverkodjon velük. Így lett belőlem, bizonyos
értelemben, lányügyekben jártas tanácsadó.
De a sok izgalmas élmény ellenére sem akartam örök
életemre Kira testében élni. A lelkem mélyén én bizony
négylábú vagyok – kizárt, hogy kétlábúként éljek. De mégis
hogyan érvénytelenítsük a cserét? Mikor már nagyon
kilátástalannak tűnt a helyzet, Tom előállt egy mentő ötlettel,
amelyhez még villámlásra sem volt szükségünk, és
aztán… Na jó, rövidre fogom: happy end lett a vége, Kirából
megint kislány, belőlem pedig kandúr lett. Sajnálatos
módon azonban többé nem tudunk egymás gondolataiban
olvasni. Bár ettől még nagyon jól megértjük egymást. Hát,
ezek azok a dolgok, amik miatt Kira nagyon jól tudja, hogy
irtóra örülök neki, ha bármikor újra találkozhatom Tommal
és Paulival.
– Azt találtam ki, hogy a legközelebbi találkozónkra egyszerűen
magammal viszlek. Ez véletlenségből pont ma délután
lesz a fagyizóban. De előtte tehetünk egy kis kitérőt
a hátsó udvarba, hogy meglátogassuk a haverjaidat. Vagy
egy bizonyos havernőt – vigyorodik el Kira.
Természetesen tud róla, hogy mennyire odavagyok
Odette-ért. Végül is elég gyakran szóba került a téma,
amikor még tudtuk egymás gondolatait olvasni. Odette a
legszebb macskalány, akit ismerek. Hófehér, bársonyosan
fénylő bundát visel, és olyan éjfekete szeme van, hogy szabályosan
beleszédülök a mélységbe, amikor belenézek. És
bár az udvari macskák vad életét éli, ő azért mégis igazi
hölgy. Milyen kár, hogy sokáig csak egy felfuvalkodott,
arrogáns és elpuhult szobatigrisnek tartott. Ami természetesen
szemenszedett butaság! Művelt vagyok, sőt jól képzett,
nem pedig beképzelt! És ez óriási különbség! Kira erre
elhalmozott a tanácsaival, hogy jó pontokat szerezhessek
Odette-nél. Igazán jól eltalálta a dolgokat, mert azóta, ha
nem is szoros, de mégiscsak baráti kapcsolatba kerültünk
a cicalánnyal, és amikor véletlenül összefutunk a hátsó udvarban,
nagyon kedvesen és kötetlenül elcsevegünk olyan
lényegtelen dolgokról, mint az időjárás vagy az utolsó étkezésünk.
Ettől persze Odette egész biztosan nem tart valami
nagy hősnek – még nem! Álmomban már majdnem sikerült,
és most veszettül megfogadtam, hogy ezen bizony az
életben is változtatni fogok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top