Ahol megy a rádió vagy a televízió a háttérben, ott a lélek nem tud dalra fakadni, mert nem tud létrejönni az az ihletett pillanat, ami szükséges hozzá. Nem véletlen, hogy mostanság a legtöbben a zuhanyban énekelnek: ott általában nem nagyon hallgatunk zenét, a vízcseppek susogása pedig még egy természetes válfaja a csendnek. Szerintem Sándor bácsi ezt a változást érzékelte már nagyon korán a verseiben, és ezért figyelmeztet minket arra, hogy közünk kell legyen egymáshoz.
Február 15-én a Müpában rendhagyó műsort láthatnak a nézők: a Fonó zenekar vendége Kányádi Sándor lesz, a közös produkció címe: Vannak vidékek. A hétfő esti produkcióról Agócs Gergellyel, a Fonó zenekar tagjával beszélgettünk.
Hogyan jön létre, és hogyan működik az irodalom és a népzene kapcsolata?
A Fonó zenekar előszeretettel kísérletezik az irodalom és a zene összekapcsolásával: ez azt jelenti, hogy író és költő barátainkat megkérjük, hogy saját műveiket olvassák fel, mi pedig ezekhez illeszkedő zenéket játszunk. Népzenei együttesként egyértelmű, hogy tollforgató barátainkat arra kérjük, hogy életművüknek olyan szakaszait, fejezeteit válogassák ki, amelyek kapcsolódnak a népzenéhez, vagy a népélethez. Ezek a szövegek mindig valamilyen „locus”-hoz, régióhoz köthetőek, mi pedig ezen térségek zenei hagyományából válogatunk oly módon, hogy a közönség ne csak egy irodalmi élményt kapjon, hanem a kulturális háttérbe is be tudjon pillantani. Mondok egy példát: Kányádi Sándor Fekete-piros versének színei a széki magyarok viseletének alapszínei, természetesen ehhez a vershez mi széki zenét fogunk játszani. Vagy mondhatnám az Oki Asalcsi balladája című verset, amiben Sándor bácsi az udmurt költőnőnek állít emléket. Mivelhogy a nyelvi rokonságunk egy jelentős része a finnugor nyelvekben található meg, zenei rokonságunk jelentős része pedig a türk népeknél fedezhető fel, ezért a rokon népek zenéiből is játszani fogunk. Úgy szoktam fogalmazni, hogy amennyiben a finnugor az anyai ág, akkor a török az atyai ág. Jómagam tizenhatodik éve járok az észak-kaukázusi népek szállásterületére ottani népzenét gyűjteni, és egészen megdöbbentő hasonlóságokat szoktam találni. Természetesen a rokon népek zenéi mellett megszólal majd Sándor bácsi szülőföldjének, Udvarhelynek a zenéje is.
Gondolom, Sándor bácsival már korábban is találkoztak.
Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy Sándor bácsi eljött egyszer egy koncertünkre a párizsi Théâtre de la Ville-be. Annak a találkozásnak az apropójául a 2002-ben megjelent lemezünk szolgált (Mixtura Cultivalis), amelyet a Le Monde de la musique, Európa akkori egyik legjelentősebb zenei szaklapja az év 12 legjobb albuma közé választotta, ennek örömére pedig nagy koncertet tartottunk Párizsban. Nagyon jót beszélgettünk akkor, most pedig felkerestem őt, hogy az előző irodalmi produkcióinkhoz hasonlóan ezúttal az ő verseit illesztenénk a zenéinkhez. Ezek nem versmegzenésítések, Sándor bácsi sem énekli, hanem elmondja a verseket, és természetesen a versek keletkezéséről is fog mesélni a közönségnek, ahogyan mi is beszélünk majd az adott zenék hátteréről. Egyszer már volt egy hasonló koncertünk a Kecskeméti Népzenei Találkozón, most pedig újra egy színpadon áll a Fonó zenekar és Sándor bácsi.
Sok költő és író nem szívesen szerepel, de Kányádi Sándor nem tartozik az ilyen szerzők közé.
Igen, sokan nem is rendelkeznek olyan előadói képességekkel, hogy erre alkalmasak legyenek, de Sándor bácsi nagyon jó humorú és szuggesztív előadó, az első koncertünk is felejthetetlen marad. Azt gondolom, hogy a második is ilyen lesz!
Az est középpontjában Kányádi Sándor Vannak vidékek című versciklusa áll, amely egy meghatározott történelmi korszak szülötte. Ebben az időszakban a dalolás szerepe is megváltozik, ahogyan a vers is mondja: „Vannak vidékek/Ahol az ének/Kiment szokásból…”.
Igen, ebből a ciklusból hangzik majd el a legtöbb költemény. Olyan időszakban készültek ezek a versek, amikor először érte el a magyar falut a globalizáció szele. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az egész keresztény civilizációt egy soha nem tapasztalt változás érte, mégpedig az, hogy elkezdtek felbomlani a közösségek. Az összes addigi háború, természeti katasztrófa, járvány utáni visszarendeződés mindig a közösségi társadalmi rendszert állította újra talpra, függetlenül attól, hogy a politika hogyan kavart az emberek feje fölött. Az elmúlt fél évszázadban viszont nem ezt történt. A közösség nagyon jó szó, mert azt jelzi, hogy van közünk egymáshoz. Ezzel szembe tudok állítani egy pesti kifejezést, amelyik úgy szól, hogy közöd? Nagyon jellegzetes pesti hangsúllyal mondják ezt, és ez bizony élesen és könyörtelenül arra mutat rá, hogy már alig van közünk egymáshoz. Ebben az állapotban bizony az ének és a dal hallgat.
Mi ennek a változásnak az oka?
Egy nagyon fontos eszközt ki kell emeljek, ez pedig a televízió. Ugye ahhoz, hogy az ember csak otthon magának dudorásszon, énekeljen, egy nagyon fontos alapfeltételnek teljesülnie kell: csendnek kell lennie. Ahol megy a rádió vagy a televízió a háttérben, ott a lélek nem tud dalra fakadni, mert nem tud létrejönni az az ihletett pillanat, ami szükséges hozzá. Nem véletlen, hogy mostanság a legtöbben a zuhanyban énekelnek: ott általában nem nagyon hallgatunk zenét, a vízcseppek susogása pedig még egy természetes válfaja a csendnek. Szerintem Sándor bácsi ezt a változást érzékelte már nagyon korán a verseiben, és ezért figyelmeztet minket arra, hogy közünk kell legyen egymáshoz.
Ön harminc éve jár gyűjteni különböző vidékekre. Milyen változásokat tapasztalt ez idő alatt?
Szörnyű változásokat látok. Harminc év alatt meghalt a falu hagyományos zenei kultúrája, és az én szemeim előtt zajlott ez a haláltusa. Amikor elkezdtem gyűjteni, Gömörben minden második faluban volt egy komplett zenekar. Ma az egész megyéből talán egyet tudunk kiállítani, azt is csak úgy, hogy össze kell utaztatni a zenészeket több faluból. Ők is már aggastyánok: Edi bátya Pálfalán a nyolcvanötödiket közelíti, hetvenkilenc éves Berki Pali bátyám, Tamás Jani is túl van a hetvenen, úgyhogy szépen közelítünk egy határhoz. Hiába szól a zene a hangfalakból, ez sokszor nem elég; máshogyan kell az ének az embernek. A családok azt várják el az iskolától, hogy pótolja az elveszett organikusan kialakult műveltségünket. Hogy tanítsa meg a gyermeket kulturáltan beszélni, viselkedni, dalolni. A tanároknak viszont az lenne a feladatuk, hogy az otthon megvetett, szilárd alapokra csak egy felépítményt emeljenek. Eredetileg ugyanis úgy voltunk összerakva, hogy kulturális anyanyelvünket az anyanyelvhez hasonlóan családi körben sajátítottuk el: az éneklést, a hímzést, a szövést, a fonást, a különféle kézműves mesterségeket nagyapánk korosztálya így tanulta még el. Ma már ott tartunk, hogy otthon sokszor főzni sem tanulnak meg a lányok. Talán a falu tartja magát, de még ott is végig lehet menni egy verőfényes vasárnap délután az utcán úgy, hogy egy élő lélekkel nem találkozik az ember. Miért? Mert mindenki a televízióban nézi a sorozatokat.
Mi lehet a népművészet szerepe a mai világban?
A népzene és a népművészet művelése nem valamiféle nosztalgia, vagy valami pátoszos kesergés az idő múlása felett. Tudom, hogy a „régi szép idők” utólagos dicsérete ott volt a letűnt korok idősebb korosztályának narratívái között is, de most egy igazán komoly, korábban soha nem tapasztalt törés következett be. Úgy szoktam mondani, hogy nem az a baj a magyarokkal, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Az éneklés, mint funkció kihullott a magyar társadalom életéből. Aggasztó, hogy a régi, hasznos tudás helyébe lépő új tudás egyre gyakrabban haszontalan. Ami a hagyományos műveltség helyébe lép, az nem egy új progresszió ígéretét hordozó termékeny tudás, hanem az Entertainment world. Egy barátom azt mondta nekem egy vita során, hogy ha nem is tudjuk elkészíteni a bocskorunkat, mint száz évvel ezelőtt egy tanulatlan kukoricacsősz, viszont tudjuk használni a facebookot. Igen, de mire tudjuk használni? Leginkább unaloműzésre. Nem szeretném elvitatni az új szerek, anyagok, eljárások és technológiai újítások hasznát, mert az életet hasznosan is szolgálhatja például az internet is, de én azt látom, hogy a társadalom legnagyobb része haszontalanul tölti az időt a számítógép előtt. Száz éve a társadalom általános műveltsége magasabb szinten állt, mint ma. Ma az iskolában elsajátítható tudáselemek bő háromnegyede kihullik – nem felnőttkorra, hanem szinte rögtön! A saját gyermekeimen is látom ezt: jeles „zéhát” írnak a Rákóczi-szabadságharcból, két hétre rá pedig már nem tudják megmondani, hogy mikor volt az Ónodi országgyűlés.
Nagyon érdekes válasza volt atyamesteremnek, Pál Pista bácsinak, az utolsó magyar dudásnak, amikor megkérdeztük tőle, hogy
Pista bácsi, maga olyan szépen eltanulta a dudálás, a furulyázást, a furulyakészítést és ezt a sok gyönyörű nótát. Miért van az, hogy a Józsi, az öccse, az nem tanult meg dudálni?.
Azt válaszolta, hogy azért, mert a harmincas években, amikor már az öccse gyerekeskedett, akkor már bejött a bicikli. Nem is tudtuk elsőre igazán összerakni, mire gondolt Pista bácsi, de amikor később az én gyerekeim is biciklire pattantak, akkor rájöttem, hogy onnantól milyen kevés időt töltenek velem. Nemcsak a bicikli, hanem az óvoda, az iskola, a szakkör, a balett-óra, a külön angol; ezek az egyébként hasznos foglalkozások is megfosztják a családot attól a néhány órától, amikor a tudás nemzedékek közti átadás-átvétele, a hagyomány átörökítésének korábbi mintájára megtörténhetne. Azt is látjuk, hogy az együtt töltött idő is más mostanság, a gyerek haszontalan kütyüket nyomkod, egyszerűen nincsen jelen. Egy fedél alatt van a szüleivel, de kapcsolatukat egyre több tényező erodálja. Ezt láttam az elmúlt 30 évben kialakulni. Ennek beláthatatlan következményei lesznek.
Mire gondol?
Képzeljük el azt, hogy szemben áll egymással két katona, az egyik az Iszlám Állam katonája, a másik a NATO katonája. Lehet, hogy a NATO-katonának jobb a fegyverzete, az Iszlám Állam katonájának viszont többszörös a morális fölénye. Olyan kötelékek kötik őt a saját fogalmai szerint kivetülő, ember fölött álló elvek és értékek felé, amelyeket hiába keresnénk a legtöbb NATO-katonában. Amikor az dzsihadista katona elképzeli, hogy miért kell harcba szállnia a NATO-katona ellen, késztetései között – Kant fogalmával élve – egy sor categoricus imperativust találunk. Nem csak elgondolja, de a legmélyebb hit erejével hiszi, hogy neki Allah nevében, az ő saját kultúrája nevében, a saját közössége nevében, a nemzetsége, a családja nevében kell cselekednie. Ha ő mártírhalált hal, akkor otthon, a családját körbeünneplik. Mi lebeg ugyanakkor a NATO katona lelki szemei előtt, mi lesz az ő jutalma? Elárulom: elképzel egy trópusi szigeten egy fövenyt, mellette egy heverőt, a heverő mellett egy kisasztalt, azon pedig egy pohár finom italt. Magyarul anyagi javakat remél magának, ezek az ő ösztönzői. Ha alaposan kielemezzünk kettejük jellemző gondolkodásának hátterét, fel kell ismernünk, hogy végső soron a NATO-katonák társadalmait tépázó értékválság felelős a vázolt különbségek kialakulásáért. A folyamat, melynek köszönhetően a Nyugat társadalmai számára egyre kevésbé fontosak a kulturális azonosságtudat, az identitás kérdései, rettentő veszélyes.
Agócs Gergely, forrás: Fonó facebook
Milyen célt szolgálhat egy ilyen műsor, ami most lesz a Müpában?
Egy ilyen műsornak az lehet a szerepe, hogy megüzenjük, mi valakik vagyunk, nemcsak akárkik. Egyszer volt egy interjúm egy fiatal hölggyel, aki megkérdezte, hogy ebben a világban, ahol akárki akármit csinálhat, vagy muzsikálhat, mi miért pont ezt, azaz pont a népzenét választottuk. Kiragadtam ezt a megfogalmazást:
– Valóban akárki akármit muzsikálhat, de valamit csak valaki. Mi pont ettől a valamitől érezzük olyan valakinek magunkat, nemcsak olyan akárkinek!
Mi fel akarjuk mutatni ezt az entitást zenében és versben is. Azt gondolom, hogy a magyar társadalomnak hihetetlen nagy behoznivalója van az öntudat területén, képzeljünk csak el egy beszélgetést: „Jó napot, Klárika!” „Jó napot, mi újság van?” „A kislányom férjhez megy Franciaországba.” „Ó, tényleg? Ez nagyszerű!”. De képzeljük ezt a párbeszédet úgy, hogy a kislány Koszovóba megy férjhez, vagy a szomszéd cigányfiúhoz. Rögtön másképp folytatódna a beszélgetés. Mi a magyar származásunkat a francia, vagy angol származás vélt előkelőségéhez képest mintegy alantasnak tekintjük. Persze, emellett vannak olyan helyek, vagy népcsoportok is, melyeket az elképzelt rangsorban önmagunknál is alacsonyabb helyre sorolunk. Bármilyen becsületes, tehetséges, rendes ez a koszovói albán fiú, nem becsüljük. Megelőlegezünk a nyugati társadalmak képviselőinek egy teljesen hamis, torz elképzelések alapján kialakított jóindulatot. Hány olyan mondat kezdődik manapság úgy, hogy „Nyugaton ma már…”, vagy „Amerikában ma már…”. Pont elég érték van itt, a Kárpát-medencében is, és mi a műsorainkban ezeket szeretnénk felmutatni. A franciák már elfelejtették a saját népzenéjüket, a németeknek teljesen összemossák azt a népies műzenéjük dallamvilágával. Ez arra utal, hogy társadalmaik hozzánk képest már sok fontos fogódzót elvesztettek. Olyanokat, melyek az egészséges önazonosság megtartása terén hihetetlen erővel bírhatnak. Mi ezzel a műsorral gondolkodásra szeretnénk késztetni a közönséget, mert hisszük, hogy a művészet dolga az, hogy eszméltessen. Jó lenne, ha minél többen rájönnének, hogy mi is vagyunk valakik, hiszen olyan értékeink vannak, mint a népzenénk, vagy éppen Kányádi Sándor versei.
A próbák során miről beszélgettek a legtöbbet Sándor bácsival?
A hatalom alantasságáról, politikai színezettől függetlenül. A hatalomról, mely oly sok, a közelébe kerülő embert lealacsonyított. És igen, arról a néhány igazán nagy egyéniségről is, akik okosan és szerényen tudtak bánni a rájuk bízott hatalommal. Sándor bácsi élete során sok olyan emberrel találkozott, aki a hatalommal rosszul bánt, s az csak az emberi gyarlóságot tudta kihozni belőle. Erről sokat beszélgettünk, sok-sok példát tudtunk mondani. Néhány jót is! Még a régi kommunista világban is voltak olyanok, akik emberek tudtak maradni annak ellenére, hogy a hatalom sokszor a véletlen folytán döntéshozói jogkörrel felruházta őket. Beszélgettünk az én munkámról is, illetve arról, hogy micsoda kincs a magyar népdal. Képzeljük el ismét ezt a száz évvel ezelőtti írástudatlan kukoricacsőszt: egy ilyen ember százával tudott népdalokat, ami azt jelenti, hogy egy élő költészetnek, a népköltészetnek a strófáit ezrével tudta idézni emlékezetből. Tegye fel a kezét az, aki ma el tud mondani száz verset! Az előbb említett Pál Pista bácsi közel ezer dalt tudott, ennek nagyon jelentős részét sikerült dokumentálnunk, és ezek még csak a népdalok! Micsoda kincs ez egy társadalomnak! Ezek olyan értékek, amelyek hiánya ma egyre komolyabb nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
A kétszáz évvel ezelőttiek érdekes módon ugyanúgy tudták elődeik kultúráját, és sokkal gazdagabb életet éltek, pedig sokkal szegényebbek voltak a mai anyagi mérőink szerint. A jólétet manapság egy főre eső GDP-ben mérjük, viszont ha elmegyünk Kirgizisztánba, amely nagyon hátul van a GDP-rangsorban, akkor azt látjuk, hogy az emberek kiegyensúlyozottak, boldogok és egészségesek. Hogy lehet ez? Alig jut egy dollár egy főre, de nem is a pénzre van szükségük. Amerikában meg felveti őket a pénz, de azt sem tudják, hogy melyik pszichológustól milyen családvédelmi szolgálatig szaladjanak. Fontos kérdések ezek, gondolkodni kell rajtuk, egy kicsit erről is szól majd a hétfői műsor.
Ez a műsor egyszer lesz csak látható a Müpában. Mire lehet még számítani idén a Fonó zenekartól?
Ha minden jól megy, Brüsszelben tartunk egy Bartók Béla-estet; valamint a Müpában tartjuk a húsvéti koncertünket. A másik ilyen költészeti produkciónkat többedszer szeretnénk előadni három gömöri barátunkkal: a Kossuth-díjas Tőzsér Árpáddal, a József Attila-díjas Hizsnyai Zoltánnal, és Szászi Zoltán költőbarátunkkal. A közös produkció neve Gömörország, ahonnan mi is sok zenét gyűjtöttünk, én is ott kezdtem. A költők felolvassák a szülőföldről szóló verseiket, mi pedig csak gömöri zenét játszunk egész este. Ezt a Művészetek Völgyében, a Kaláka Versudvarban fogjuk előadni júliusban. Egy lemezzel is készülünk, ez a nagy sikerű Hateha! című albumunk folytatása lesz. Az elsőn közép-erdélyi zenéket játszottunk, igazi táncházi slágereket; a másodikon két tájegységnek, a Felső-Tisza-vidék, illetve a Dél-Dunántúl népzenéjét fogjuk játszani. Azt megígérhetjük, hogy a legjobb tudásunk szerint fogjuk végigdalolni az e vidékekről származó táncházi slágereket.
