Hogyan éljük túl a halottainkat?

bartis

Nemes lektűr?

Bartis Attila: A vége. Magvető, 2015. 600 old. 4990Ft. Itt letöltheted e-könyvben is

Írta: Domján Edit

Bartis Attila új regényében mit sem érzünk a karácsony negédes pátoszából, hazug csillogásából. Sőt fel se tűnik, csak a második olvasatban, hogy összesen ötször ünneplik meg a karácsonyt a könyv lapjain. Mindig csak ketten, a főhős és egy hozzátartozója: hol az anyja, hol az apja, egy szerelme vagy épp a lánya. S a hiányzó harmadikat, negyediket, majd ötödiket gyertya jelzi, mint egy közkedvelt dalban, de még ettől se lesz érzelgős Bartis karácsony-képe. Pedig a regény a túlélésről szól, arról, hogyan éljük túl a halottainkat ép ésszel és többé-kevésbé ép lélekkel. E tematikán belül kiemelt szerepet kap a karácsonyhoz is kapcsolódó gyermekvárás, a gyermek utáni vágy motívuma is, ennek érzelmessége azonban kevéssé tompított. A megszokotthoz képest annyi az eltérés, hogy itt most egy férfi sóvárog. (Figyelemre méltó egybeesés, hogy Térey János új verses regényében, A Legkisebb Jégkorszakban szintén egy férfi ábrándozik jövendő gyermekéről, s megszületésekor büszkén feszít: nyomot hagy, van már folytatása.) Bartis regényében is úgy tekint a főhős a gyermekre, mint aki által meghaladhatja önmagát, a létezés folytonosságába léphet át. Banális a gondolat, de a szerző ebben a művében bátran vállal fel közhelyes igazságokat, lektűr elemeket, melodramatikus helyzeteket és érzelmeket. Mint aki felismeri, az életünk tele van banalitással, ugyanakkor szélsőséges helyzettel, végletes indulattal, s ezzel kell, hogy kezdjen valamit. Amit szépíróként lelkiismeret-furdalás nélkül megtehet, az az, hogy megpróbálja a kríziseinket hatásvadászat nélkül prezentálni, tompított hangon beszélni róluk anélkül, hogy lemondana a maga kiküzdött védjegyéről, a szenvedélyességről. (S itt nem feledkezhetünk meg a szenvedély szó etimológiájáról, arról, hogy a szenved igéből származik.)

A továbbiakban néhány olyan írói eszközt jeleznék, amely meggátolja, hogy lektűrként vagy csak lektűrként olvashassuk A vége c. regényt. Az első, hogy Bartis gyakran megtéveszti az olvasót, vagy legalább elbizonytalanítja. Már a címadással becsap bennünket, hisz „A vége” baljós sugallata ellenére a mű nem zárul baljósan, igaz, happy end sincs, maximum valamiféle megnyugvás a sorsban. (Bezzeg az előző Bartis-regény, A nyugalom világából leginkább a nyugalmat hiányolhattuk! ) A főhős, Szabad András neve is kétségeket támaszthat bennünk: éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a főhőst megkötik, megbéklyózzák a körülményei és lelki kényszerei, s jó ideig csak a viselkedésében érzékelhetünk némi szabadságot, vagy inkább szabadosságot. Csak a regény második felére hisszük el, hogy Szabad András maga is alakítja az életét, mert megpróbál jelentést adni neki, ám a regény végére újra elbizonytalanodunk. S ha a felmenőinek, „dédapámszabadandrás”-nak, „Nagyapámszabadandrás”-nak és „Apámszabadandrás”-nak az életére, melankolikus magányára gondolunk, akkor kimondottan ironikusnak hat a névadás. A szöveg meglepetéstechnikája nemcsak a cím és a nevek adásában érvényesül, a regény folyamán végig megdolgoztat bennünket. Mind a történések értékelésében, mind a figurák vagy a viszonyok megítélésében folyamatos korrekciókra kényszerülünk.

Annyit azért leszögezhetünk – immár kétely nélkül –, hogy amíg A nyugalom című regényt az önsorsrontás, önrombolás, addig A végét az integritás kiküzdésének a regényeként olvashatjuk. Pedig az új kötetben is találunk veszedelmes, romboló és kiüresítő kapcsolatokat, de legalább annyi megtartó, megerősítő jellegűt is. Az új főhőst ezúttal nem Ödipusz-komplexus nyűgözi, hanem a gyász tartja fogva. A kamaszból ifjúvá serdülő fiú hat-hét év leforgása alatt három embert is elveszít: Imolkát, a gyermekkori „szerelmét” (bár Imolka inkább szexuális idol volt a számára), édesanyját és 4 évvel később apját. Az anya halála az, ami valósággal megbénítja, a múlt árnyává teszi. Ahhoz, hogy feldolgozhassa gyászát és bűntudatát (a túlélő mindenkori bűntudatát), újra és újra át kell élnie emlékeit. A szerző az idősíkok mozaikos váltásával érzékelteti a múltba való visszatérés rögeszmés kényszerét (és egy hangya-allegóriával a 149-150. oldalon közvetlenül is kifejezi ezt). A fiú kizuhan az időből, a gyűlölt valóságból, amely apjából – ’56-os forradalmárként – előbb hőst, aztán páriát és foglyot, végül megtört embert csinált, anyja életerejét pedig felőrölte. (Egy ideig attól tarthatunk, hogy a fiú anyai nagyanyja sorsára jut, aki „végigaludta” élete java részét.) A jelenbe és a valóságba groteszk módon majd épp az apa megbetegedése és halála fogja visszasegíteni. Ezúttal neki kell gondoskodnia apjáról, akivel a gyász éveiben csak kerülgették egymást. Apjától való idegenkedése a betegség előrehaladtával megszűnik, felszakad benne a keserűség, átadja helyét valamiféle kiengesztelődésnek a kétségbeesés, harag és bűntudat évei után.

A könyv első részének fenti igen vázlatos kivonatolása egyértelműen jelzi: tulajdonképpen szentimentális a regény első feléből kihüvelyezhető történet. Hogy mégsem véljük annak magát a művet, az annak köszönhető, hogy Bartis Attila egy nagyon jól megkonstruált narrációs technikával ellenpontozza története elégikumát. Egy laikus írót imitál, aki – a bevezetés példázatos sugallata szerint – a szövegszerkesztés elemi szabályaival sincs tisztában. A bevezető például hét egymástól teljesen független bekezdésből áll, és olyan utalásokat tartalmaz, melyekhez csak a könyv végigolvasása során társíthatunk jelentést. Ez az elbeszélő egyébként maga a mű főhőse, Szabad András, aki világhírű fotóművészként, de a fényképezőgépet már letéve, 52 évesen írja meg az élettörténetét, és szövegeit úgy szerkeszti, mintha a képeiből vágna össze egy filmet. Drámai jeleneteket helyez egymás mellé különböző idősíkokból, s bár az időviszonyok kiismerhetők, örökösen nyomoznunk kell az előzmények és következmények után. A történet így szaggatottá, szilánkossá válik, szentimentalizmusa tompul, hisz a főhős élettörténete csupán a befogadó tudatában áll össze a jelenetek mozaikjaiból, az előre- és hátrautalásokból, az elbeszélői reflexiókból és az olvasói háttértudásból.

A melodramatikus hatást csökkenti az énelbeszélő kíméletlenségig szenvtelen hangja. Mintha az élete számvetését végző fotográfus rettegne attól, hogy túlságosan beleélje magát hajdani elárvult helyzetébe, majd a későbbi felnőtt örömökbe és veszteségekbe, rövid és tárgyszerű kijelentésekben fojtja le érzéseit. Maga Szabad András figurája is elidegenítő hatású, nem könnyen azonosulunk vele (bár a fülszöveg az ellenkezőjét állítja). Örök kamasznak tűnik, aki valamikor még védekezésül, hogy ne okozhassanak neki fájdalmat, elvadult, megkeményedett, belemenekült egy túlzón férfias, arrogáns viselkedésbe, s ez a modor rákövült, elidegenítette tőle környezete java részét. Akit mégsem, annak abban a „kiváltságban” lehetett része, hogy megismerhesse teljes személyiségét, a benne lakozó gyereket is, és pótapává, pótanyává léphetett elő. Ideig-óráig, amíg erejéből tellett. Mindenesetre ezek az emberek, a grófnő, Kornél, Reisz úr és Éva segítették hozzá Szabad Andrást, hogy anyja és apja halála után megtalálja a helyét. S ez nem feltétlenül a fotóművész helye, aki olyan módon tudta fotózni a szerelmi extázisba kerülő nőket, mintha a lélek éppen elszállna belőlük.

A fenti értelmezés egy lehetséges olvasat Bartis művéről. A mű összetettségét, sokrétűségét jelzi, hogy nyolc-tíz eltérő olvasata is lehetséges. S nem azért, mert a szerző a hősei mögé odavetítette fél évszázad magyar történelmét, mert nyomon követte egy művész kibontakozását és egy szerelem megszületését, vagy mert olyan szenvedélyes akkurátussággal kutatta regényében a szexualitás természetét. Elsősorban azért ad módot a regény többféle, akár lektűr, akár szépirodalmi olvasatra is, mert az elbeszélő maga többféle nézőpontból és többféleképpen értelmezi a vele történteket. Ezzel arra ösztönöz bennünket, hogy mi is újra és újra felülvizsgáljuk a magunk értelmezéseit.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!