+ Film

A férfi, akinek embersége lett a veszte

Kobajasi Masaki

Kadzsi felettesei megengedik nekik, hogy egyetlen éjszakára a raktárban együtt legyenek. Kadzsi arra kéri a feleségét, hogy vetkőzzön meztelenre előtte, ‘hadd égjen emlékezetembe a látványod’. Ezek a pillanatok talán a legmegrendítőbbek a filmben, mert minden néző sejti, hogy soha többé nem látja Kadzsi a feleségét.

Emberül (Japánul: Ningen no jóken, angolul: Human Condition) 1959-1961

Rendezte: Kobajasi Masaki, főszereplő: Nakadai Tacuja

Írta: Ferber Katalin

1956 és 1958 között hat kötetben látott napvilágot Gomikawa Jumpei regénye.

A könyv, melyet Kobajasi Masaki megfilmesített,13 millió példányban fogyott el. Ma is kapható a könyvesboltok többségében, és sokadszor adja ki az ország egyik legrangosabb kiadója, az Iwanami Soten.

A film a világ egyik leghosszabbja. Kilenc óra és negyvenhét perc, három részből áll, kétségtelenül epikus mű. Az első rész címe, “Nincs ennél nagyobb szerelem”, a másodiké “Út az örökkévalóságba”, s a harmadiké pedig “Egy katona imája”.

Elámultam a hosszától, de főként a témájától. Az ötvenes években egy író saját életének legfontosabb élményeit vetette papírra, s szívszorító aggodalommal keresi a választ a kérdésre: lehet-e embernek maradni minden helyzetben, vagy japánnak kell maradni, mert ez utóbbi a fontosabb? Ugyan hosszú ideig Kelet-közép-Európában sem hangzott tökéletesen életidegennek a hasonló típusú kérdésfeltevés, Japánban azonban egy gyarmatbirodalom építése, a háború évei majd az azt követő túlélési stratégiák súlyos erkölcsi dilemmákat jelentettek a társadalom minden felnőtt tagja számára.

Amikor a könyv megjelent, óriási többségük tudta, hogy a korábbi évtizedben miben és hogyan vettek részt, vagy voltak “passzív megfigyelők”. (Az utóbbi kevesek kiváltsága volt 1931 és 1945 között a szigetországban.)

Ez a film társadalmi és művészeti tudatosságról tanúskodik. Csaknem a kétharmadát már megnéztem a filmnek, amikor rájöttem, hogy ez nem háborús film. Nem voltam csalódott, inkább kételkedő. A film utolsó tíz perce azonban félreérthetetlenül megértette velem, hogy mindaz, amit látok, az egyik legradikálisabb rendszerkritika, mely az ötvenes évek Japánjában készült.

1959-ben még volt olyan film a szigetországban, amely, hála a regényíró és a filmrendező tisztánlátásának, kertelés nélkül szólt a japán gyarmatbirodalomról, a munkatáborokról, a kényszerprostitúcióról, (mely a katonák és civilek hormonális megkönnyebbülését szolgálta) a parancsra végrehajtott öngyilkos (kamikaze) akciók hiábavalóságáról. Egyszóval mindarról, ami aztán a hetvenes évekre az intézményes felejtés dobozába került. Szelídebben fogalmazva, a szelektív emlékezés vált erénnyé.

A filmben nyoma sincs hősiességnek, nincsenek jók és rosszak, nincs igazság, így katarzis sincs. Nem szabad megkönnyebbülnünk, mert a rendező úgy véli, nincs jó válasz a dilemmára: emberül megoldani minden helyzetet, vagy a feljebbvalók parancsát pontosan végrehajtani. Egy évtizeddel a kapituláció után erről írni, ezt megfilmesíteni tiszteletreméltó teljesítmény volt. Japán ugyanis ekkor már gazdasági háborút vívott, az ország nemzetközi sikerei érdekében. A módszerek, az értékrend, a korábbi dilemma maradt. A célok változtak.

Kadzsi, a film főhőse vonzó, okos fiatalember, (később az őt játszó Nakadai Tacujának Kurosawa ad szerepeket) egyetlen komoly hátránnyal, ez pedig baloldalisága, az emberi értékek tisztelete. Kommunistagyanús, ezért is keres ott állást, ahol nemcsak a fizetés magasabb az otthoninál, de számos baloldali szemléletű egyetemi végzettségű fiatalember kutatómunkájára van szükség. Szerencséje van, állást kap a nagyhírű (japán tulajdonú) Dél-Mandzsúriai Vasúti Társaság kutatóintézetében, s ragyogó tanulmányt ír a munkakörülmények javításáról. Mandzsúriában vagyunk, Kadzsit a hadsereg behívójától a nagyhatalmú cég egyik vezetője menti meg. Így tudja elvenni szerelmét Micsikót, aki hisz benne, követi mindenhova, egyszóval a film első részének címe találó: Ennél nincs nagyobb szerelem.

Japán legnagyobb cégóriása a Dél-Mandzsúriai Vasúti Társaság sokrétű tevékenységet folytat Mandzsúriában, e cég szoros kapcsolatban áll a Japán Császári Hadsereg helyi egységével. E két, látszólag egymástól távoleső intézmény az előkészítője Mandzsúria 1931 őszén végbement annektálásának.

Kadzsit kutatóintézeti főnöke egy távoli bányához küldi. Itt az ideje, mondja neki kissé savanya mosollyal, hogy a tanulmányában írottakat a gyakorlatban is kipróbálja. Kiváltságos lesz Kadzsi feleségével, Micsikóval együtt, munkafelügyelői állásához szép ház, ragyogó előremeneteli lehetőség társul. Kadzsi egyetlen dologban hisz, a becsületes, humánus megoldásokban. Ötéves terv van érvényben, melynek legfontosabb feladata a nehézipar szénnel és vassal történő ellátása. Ehhez nincs elég munkaerő, a hadsereg segít, kínai és koreai foglyokat vezényelnek a bányába. Kadzsi hiába küzd, a foglyokat táborba zárják a bánya mellett, s a szögesdrót magasfeszültségű áramtól zizeg. Kadzsi javaslatára a foglyok részesülhetnek a kényszerprostitúció “örömeiben”, a hölgyeket rendszeresen beküldik a foglyok közé. Szép összhang: a hölgyek is kínaiak és koreaiak, akárcsak a foglyok. Csivitelésük, suhanásuk azt a benyomást kelti a nézőben, hogy ennél aligha van könnyebb és jobban fizetett munka. Sajnos ennek semmi köze a több mint kétszázezer, szexuális rabszolgaságra kényszerített nő tényleges helyzetéhez. Ők is foglyok, csak másként mint a munkatáborokban összezsúfolt milliók.

A kényszermunkára vezényelt foglyok borzalmas körülmények között dolgoznak, s Kadzsi mindent megpróbál, hogy munkakörülményeiket javítsa. Csakhogy ezek a foglyok a hírhedt és rettegett Katonai Rendőrség (japánul Kempeitai) felügyelete alatt állnak, így Kadzsi egyre többször szembesül ideálja, a humánus megoldás lehetetlenségével és veszélyeivel. Kadzsit parancsnokai sorozatosan megalázzák, brutalitásra kényszerítik a foglyokkal szemben. Ő azonban nem hajlandó feladni elveit, neki mindegy, kínai vagy koreai, az emberi méltóság széttiprása nem vezet sehova, mondja. Feleségével is egyre több konfliktusa van hajlíthatatlan erkölcsi alapelvei miatt, még a kedvenc süteményét sem hajlandó megenni, amikor kiderül, hogy fejadagján felüli liszttel próbálja őt főnökei egyike megvesztegetni. A foglyok szervezkednek, többször jónéhányan megszöknek a táborból. Sokuk meghal, s akkor Kadzsi számára nyilvánvalóvá válik, ahogy az egyik fogoly megfogalmazza helyette: nem tudja összeegyeztetni a munkahely iránti lojalitását az emberségével.

A fronton némi szadista gyakorlatoztatás után borzalom követ szörnyűségeket. A parancsnokok tudatos kínzásait a barakkokban egymásnak adják tovább a katonák. Kadzsi kitűnő és könnyű céltábla, hiszen nemcsak gyanús, (mi is lenne, hiszen a katonai rendőrség állandó jelentéseket kér róla), de kommunista is, bár ennek más jelét nemigen láthatjuk, mint emberségét, megalkuvások nélküli hajlíthatatlanságát. Úgy képzeli ő, a nem hivatásos közlegény, akit persze elő is léptetnek, hátha az megszelídíti, hogy a háborúnak hamarosan vége, s ő visszatérhet a normális életbe. A film második részében látjuk, amint Micsikó, a felesége meglátogatja őt a fronton. Kadzsi felettesei megengedik nekik, hogy egyetlen éjszakára a raktárban együtt legyenek. Kadzsi arra kéri a feleségét, hogy vetkőzzön meztelenre előtte, “hadd égjen emlékezetembe a látványod”. Ezek a pillanatok talán a legmegrendítőbbek a filmben, mert minden néző sejti, hogy soha többé nem látja Kadzsi a feleségét.

Rossz felszereltség, még rosszabb stratégia, a háborút elveszti hamarosan Japán, de Kadzsi egysége kitartóan és hiábavalóan küzd. Százhatvan emberből három marad életben, de ez igazán várható, mondja neki az utolsó bevetés előtt a század parancsnoka. Bajtársai egyike megőrül, s Kadzsinak el kell hallgattatnia. Nem ez az első, de kétségtelenül a legsúlyosabb “bűntény” amit elkövet, s elborzad attól, hogy már elvesztette az emberségét: gyilkolt. Ölni kell, vagy megölnek, motyogja elborzadva.

Nem hisz főhősünk abban, hogy a háború megnyerhető, mint ahogy nem hisz a parancsban sem: inkább meghalni, mint az ellenség kezére kerülni. (Tízezrek váltak ennek áldozatává, például Okinawa szigetén.)

Kilátástalan a harc, Kadzsi még életben levő társaival megadja magát valahol a mandzsu-orosz határ környékén. Hadifogoly lesz sok száz társával együtt, táborba viszik őt is, de ott is emberül akar cselekedni. Ez lesz a veszte. Nem az orosz tisztek komisszárok és munkafelügyelők áldozata lesz, hanem saját egykori parancsnokaié, bajtársaié. Mindenki úgy keresi a túlélés lehetőségeit ahogy tudja, s a legegyszerűbb módszer erre a tőlük különbözők kínzása, verése, feljelentése, kitaszítása.

Kadzsi fiatal bajtársa is kínzás miatt hal meg, s nem az oroszok kínozzák őt, hanem honfitársai. Kadzsi bosszút áll, agyonveri egyik volt felettesét, megszökik a táborból, haza akar menni Micsikóhoz, de útközben meghal.

Sok a vonat ebben a filmben. Büszke mozdonyfütty, hatalmas vagonok, a haladás, a technológia diadala, mandzsúriai vasútvonalak, orosz vagonok. Szállítják a fejlődést, a kényszermunkára hurcoltakat, a hadifoglyokat és sokféle mást. Kadzsit legyőzi mindaz, ami a modern: nem tud semmit sem megoldani emberül. Ezért nem maradhat életben. Haladni kell a korral, s Kadzsi ezt nem értette meg. Mi azonban sajnos értjük.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top