+ Film

Túl rövid az élet… lányok, azt hiszem, szerelmes vagyok….

kurosawa

Az Élni című film oly mélységesen emberi hogy még a saját tehetetlenségünkről is elfeledkezhetünk. Két órára – írja Ferber Katalin Kurosawa filmjéről.

Akira Kurosawa: Élni (Japánul: Ikiru) 1952.

Írta: Ferber Katalin

Miért kellene egy több mint hat évtizeddel ezelőtt készült filmre odafigyelni?

Igen, ez a film Kurosawa, a világhírű filmrendező munkája, aki a szigetország vizuális mágusainak egyike, de ez egy régi filmje, nincs benne egyetlen szamuráj sem, a kétélű kardok sem villannak, ez a film látszólag nem több, mint egy hivatalnok története.

Az induló képen a röntgenfelvétel a főhős Watanabe gyomrában terpeszkedő daganatot mutatja. A betegségről egy kívülálló beszél, csak a hangját halljuk, arca nincs, s ezzel a bevezetéssel mi magunk is egyetlen pillanat alatt eltávolodunk a rettenettől. Ez a dolga az unalmas aktakukacnak tűnő osztályvezetőnek is. Watanabe saját betegségéhez kívülről próbál viszonyulni. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt a rettenetes felismerést, hogy addigi életében az égvilágon nem csinált semmit, az akták tologatásán és pecsételésén kívül. Mindez egy polgármesteri hivatalban történik hatalmas irathegyek között. Olykor kétségbeesett és dühös asszonyok kérik, tegyen valamit, mire ő segítség helyett gépiesen hadarja egy másik ügyosztály nevét. A másik ügyosztály pedig a harmadikat.

Nem tettem soha semmi fontosat, mondja magának főhősünk. Nem éltem. Eddig nem.
Watanabe orvoshoz megy, aki természetesen nem mondja meg neki, hogy mindössze fél éve maradt. Szerencséjére, egy szintén az orvosra váró férfi elmagyarázza neki, melyik szó mit fed el mindabból, amit az orvos mond. Bár követeli az orvostól, hogy mondja meg neki az igazat, de a doktor, szakmai fölénye magabiztosságával hazudik betegének, hiszen még csaknem négy évtizedig e film elkészülte után sem mondhatta meg egyetlen orvos sem Japánban a betegének, hogy valójában menthetetlen.

Watanabe persze nem hiszi el az orvos kegyes hazugságait.

A férfi a szemünk előtt összeomlik, s nem megy be a munkahelyére. Idegeneknek mondja el, hogy hamarosan meg fog halni. (Csehov éppúgy eszünkbe juthat, mint Tolsztoj elbeszélése, az Iván Iljics halála.) Nem szabadna innia, de iszik, hisz neki már mindegy.

Felesége már rég meghalt, fia s menye nála laknak, de szinte egyáltalán nem értik egymást. Magánya, töprengő és szívszorító, tartását is megroppantó átalakulása belül zajlik, ez az ő harca. Nem a betegsége ellen harcol, hanem a valódi életéért.

Egy fiatal nő, az egyik beosztottja keresi fel, hogy aláírassa vele a felmondólevelét. A lány egészen más, mint amihez Watanabe hozzászokott.

kurosawa

Szinte egyetlen pillanat alatt felismeri, hogy ezzel az emberrel öröm lennie, s ezért igyekszik a lehető legtöbb időt vele tölteni. A lánynak ez gyanús lesz, aztán saját fiának is, egyszóval valamiféle vén kujonnak hiszik mindketten, holott ő csak szeretne valamit tenni, hogy igazán éljen.

Valódi életet akar élni abban az országban, ahol a bürokraták hatalma uralkodik az emberek fölött, s ezen az sem változtat, hogy messze már az elvesztett második világháború, épp az újjáépítés utolsó szakaszába lép (a politikusok szerint) Japán.

Miközben a lánynak örömet akar szerezni, felbukkan mindaz, amiben ekkor a japánok élnek. Csaknem vége az 1945 óta tartó amerikai megszállásnak, minden szórakozóhelyen ott van a nyoma az amerikai “kultúrának” s annak az elszántságnak, ami a szigetország lakóit az új Japánban való töretlen hitre biztatta. Nem véletlen hogy hosszú percekig egy születésnapi köszöntőt látunk, ahol kórusban énekli sok helybeli fiatal a Happy Birthday című dalocskát.

Watanabe azonban halni készül. Igazán mindent megpróbál, de úgy tűnik, hiába. A lánynak elege lesz belőle. A fiának szeretné elmondani, hogy nemsokára meghal, de a fia végig sem hallgatja.

A munkahelyén már mindenki felkészül az új főnökre, amikor Watanabe váratlanul visszatér, mert úgy dönt, hogy dolgozni akar. Neki csak ez jelenti, hogy még életben van. Temetéséig erről mi, a nézők azonban semmit sem tudunk. Aztán jön a temetés, ahol a kollégák a lerészegedésig igyekeznek semmitmondó bürokraták lenni. Kiderül, hogy parkot építtetett volt főnökük, s ebben a parkban halt meg, kedvenc dalát énekelve:

Túl rövid az élet…lányok, azt hiszem, szerelmes vagyok….

A halotti tor (mert ez az, japán módra) minden lehetséges alkalmazkodóképességet megmutat, amitől egy bürokrata lojális a munkahelyéhez, az őt egy-egy pillantással utasító főnökéhez, s az egész egyre hátborzongatóbb. Amikor már elegendő ital fogyott, szinte mindenki eljut Watanabe hőssé avatásához, nem egy fogadkozik, hogy követi példáját, ő is élni fog, azaz tenni azokért, akiknek adójából él.

Aztán újra az irathegyek között vagyunk, új főnök van, tehetne a változásért, de nem tesz. Ugyanúgy folytatja, ahogy Watanabe élete nagy részét leélte, aláír, pecsétel és elküld mindenkit máshova, illetékesség hiányára hivatkozva. Goncsarov Oblomovja jut eszembe, aki a forradalom puszta gondolatától úgy elfáradt, hogy le kellett feküdnie aludni egy kicsit.
Kuroszavának ez a filmje megrendítő, felemelő és kiábrándító. Csaknem két évtizeddel később még e filmnél is drámaibb művet rendez, a Dódeszkadent, ami fényévnyire van az addigra nemzetközi gazdasági “csodát” elérő Japán önmítoszától.

Az Élni című film oly mélységesen emberi hogy még a saját tehetetlenségünkről is elfeledkezhetünk. Két órára.

Ferber Katalin A siker ára – tanulmányok (a másik) Japánról a Syllabux kiadónál jelent meg, itt megrendelhető nyomtatott és e-könyv formában is

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Rózsahegyi Márk

    2016-01-28 - 07:34

    Hosszú életet akarsz? Ismerd meg önmagad! Önismereti tesztünk kitölthető számodra is. 🙂 http://optimistaklub.hu/optimista_teszt

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top