+ Fotó

Lesz-e valódi fordulat abban, ahogyan a társadalmi kérdésekkel foglalkozunk? – interjú Turay Balázs fotográfussal

Turay Balázs

Turay Balázs fotográfus az úgynevezett menekültválság idején végigfényképezte a nyarat, és önkéntesként segítette a menedékkérőket. A képeiből rendezett, Szegeden látható kiállítás kapcsán eddigi pályájáról, az állam, a civil szféra és a fotósszakma képviselőnek társadalmi felelősségéről beszélgettünk. Balázst – velünk egyetemben – az foglalkoztatja: vajon néhány év távlatából úgy tekintünk-e majd vissza 2015 nyarára, mint olyan időszakra, amikor a menekülteket sikerült ugyan a kerítéssel távol tartani, de az emberek szolidaritása és egymásért való tenni akarása mégis győzött?

  • Turay Balázs
  • Turay Balázs
Turay Balázs

Turay Balázs

Turay Balázs fotográfus az úgynevezett menekültválság idején végigfényképezte a nyarat, és önkéntesként segítette a menedékkérőket. A képeiből rendezett, Szegeden látható kiállítás kapcsán eddigi pályájáról, az állam, a civil szféra és a fotósszakma képviselőnek társadalmi felelősségéről beszélgettünk. Balázst – velünk egyetemben – az foglalkoztatja: vajon néhány év távlatából úgy tekintünk-e majd vissza 2015 nyarára, mint olyan időszakra, amikor a menekülteket sikerült ugyan a kerítéssel távol tartani, de az emberek szolidaritása és egymásért való tenni akarása mégis győzött?

A XX. század végi fotótörténet egyik leghíresebb képe Kevin Carter A keselyű és a kislány című, 1993-ban készült alkotása, amely később Pulitzer-díjat nyert. A fotó egy, az éhezéstől végelgyengülésben szenvedő kislányt ábrázol, akire egy keselyű leselkedik. A kép bejárta a világsajtót, és óriási felháborodást váltott ki az olvasókból. Cartert azzal vádolták: ahelyett, hogy segített volna a kislánynak, a megfelelő beállításra várt, hogy a szenvedését megörökítse. Sokan a képen szereplő dögkeselyűhöz hasonlították a riportert. Cartner – más, különböző magánéleti okok miatt is – a Pulitzer-díj elnyerése után két hónappal öngyilkos lett.

Kevin Carter: A keselyű és a kislány

Kevin Carter: A keselyű és a kislány

− A kisgyerek és az őt megörökítő kettős tragédiája a fotográfusok felelősségének egyik mementója. Hol kezdődik és hol végződik ez a felelősség?

− A felelősség ott kezdődik, hogy a fotósnak meg kell hoznia egy döntést: odamegy-e egy helyszínre, közölni akar-e valamit abból, ami ott zajlik. Ehhez fel kell készülnie a témából, utána kell olvasnia a történetnek, és pontos fotótörténeti, művészet- és társadalomelméleti ismeretekkel is bírnia kell. Tisztában kell lennie azzal, hogy a képek mit sugallnak, mivel csenghetnek össze, mivel nem. És határozottan ki kell állnia valami mellett vagy ellen; ez szabja meg a célt, hogy mit mutat meg és hogyan.

A keselyű és a kislány publikálása után a New York Times kiadott egy közleményt, amiben azt írták, hogy a kislány eljutott a segélyközpontba, de hogy utána mi történt vele, nem tudják. Akkoriban arra utasították a fotóriportereket, hogy kerüljék a fizikai érintkezést az éhínségben szenvedőkkel, mert betegséget terjesztenek. Óránként húsz ember halt meg ott, ahol az ételt osztották, rengeteg gyereknek jutott ez a tragikus sors, de Carter többször is azt nyilatkozta: nagyon sajnálja, hogy nem segített azon a kislányon. Máig nem tudjuk, hogy meg tudta volna-e menteni, de azt tudjuk, hogy a képpel az egész világ figyelmét felhívta az összes, Dél-Afrikában és a Föld más pontján éhezőre. Az ő felelőssége (és sajnos nem sokkal később az élete is) itt véget ért. Azt hiszem, fotóriporterként megtette, amit megtehetett.

Magad is dolgoztál sajtófotósként. A napi tudósításokról miért váltottál súlyos társadalmi problémákat bemutató, elemző, hosszú távú projektekre?

− Nagyjából húsz éve kezdtem igazán aktívan fotózni. Számomra akkor ez azt jelentette, hogy riporter vagyok, csak éppen nem mikrofonnal vagy jegyzetfüzettel, hanem kisfilmes fényképezőgéppel végzem a munkámat. Különböző irányokba tereltek, amik nem voltak feltétlenül az enyémek, dolgoztam, illetve inkább tanultam gyakornokként a HVG-ben; a filmgyárban, műteremben. Aztán jött a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, ami már végképp nem arról szólt, hogy újságoknak fotózzak, inkább egy művészeti pálya kezdett körvonalazódni.

A 2008-as, 2009-es romák elleni támadássorozat volt az, ami nagyon erősen és egyértelműen a társadalmi kérdések irányába indított, éspedig úgy, hogy ne kelljen aznapra vagy másnapra képet produkálnom valamelyik szerkesztőségnek.

Turay Balázs: Hidegvérrel, házfal Tatárszentgyörgyön

Turay Balázs: Hidegvérrel, házfal Tatárszentgyörgyön

− A romák elleni támadásokról szóló, Hidegvérrel című kiállításod képei kapcsán többek közt azt írták: ,,A jelenlét győzelme a voyeurizmus felett”. Hogyan sikerült szinte baráti bizalmi viszonyt kialakítanod, ugyanakkor kellő távolságot, a munkához szükséges objektivitást is tartanod a szereplőkkel?

− Úgy kezdődik, hogy meg kell ismerkedni az emberekkel, tehát eleve el kell dönteni, hogy nem fél órát szánok rájuk. Nem mondom, hogy rögtön be kell költözni hozzájuk, de akár az is megtörténhet. Ettől más lesz a viszonyod, más mozgatórugókra kezdesz el dolgozni, amit mondnak neked, arra máshogy figyelsz, mint akkor, ha van melletted egy újságíró is, aki optimális esetben egy empatikus, erős szöveggel segít jó irányba terelni az olvasót. Máshogy próbálsz ábrázolni, ha nem egy gyorsan közölhető eseménykép készítése a cél. Sok szempontból nehezebb dolga van így a fotósnak, hiszen ha közelebb kerül az emberekhez, nagyobb a felelőssége. Más a tempó, más a mód, ahogyan beszélget. Hosszú órák is eltelhetnek anélkül, hogy akár egyetlen kép is készülne, mert nem az a legfontosabb, hanem az együttlét.

Ha részt veszel a képeid szereplőinek életében, természetes, hogy segítséget, szívességeket kérnek tőled, és – számomra legalábbis – az is természetes, hogy segítsünk, ha tudunk.

A sajtófotósnak muszáj távolságot tartania, hiszen ha nekiáll hosszan beszélgetni, akkor nem készül el időre a fénykép.

Turay Balázs: Rontó Krisztián „Esténként már nem lépek ki a lépcsőre, mert ott a fényben lőttek meg, ahogy fát vágtam. Csak állok az ajtóban, hogy a fény ne érje az arcomat. Jó ott levegőzni, de már nem akarok kilépni. Ugye érted?”

Turay Balázs: Rontó Krisztián „Esténként már nem lépek ki a lépcsőre, mert ott a fényben lőttek meg, ahogy fát vágtam. Csak állok az ajtóban, hogy a fény ne érje az arcomat. Jó ott levegőzni, de már nem akarok kilépni. Ugye érted?”

Ha nem csupán illusztrál a fotográfus, akkor nem létezik úgynevezett objektivitás. Abban a pillanatban, hogy kiválasztotta a témát, már mondott egy bizonyos ítéletet. Ha van véleménye, akkor az benne van a képben. Ha nincs véleménye, az azt jelenti, hogy nem értette meg a problémát, a helyzetet, amiben van. Épp úgy állást kell foglalnia, mint ahogy például a televíziós politikai vitaműsorok vezetőinek kellene. Nem az az objektivitás, hogy mindenki egyformán öt percet beszélhet – bár valóban tartani kell valamilyen keretet. A moderátornak tudnia kell azt mondani, hogy kedves X.Y., amit állít, az ebben a formában nem igaz. Jó ideje látjuk, hogy nem ez történik a médiában,

tehát gyakorlatilag mindenki hazudhat, csúsztathat, bármit megígérhet, minél jobb orátor, annál több szavazót szerezhet tulajdonképpen megfoghatatlan butaságokkal.

Ha senki nem teszi helyre, akkor az cirkuszolás; nem ír le semmilyen társadalmi problémát.

Nekem az a célom, hogy társadalmi szempontból fontos üzeneteket hordozó anyagokat készítsek, és vállaltan az áldozatok, kiszolgáltatottak oldaláról nyúljak egy témához, nem pedig a hatalmat valamilyen formában birtoklókéról.

− Van erre fogadókészség?

− Sokszor érzem úgy, hogy a médiában nincs rá sem igazi igény, sem felület, sem pénz, az újságok nagyon gyakran vizuális mézesmadzagnak használják a képeket. Arra valók, hogy minél több kattintást, lájkot vonzzanak. Úgy próbáltam megszabadulni ettől a tehertől, hogy hoztam egy döntést: csinálok magamnak valamit, amivel időnként megjelenek kiállításokon, blogokban.

Turay Baázs: Hidegvérrel

Turay Baázs: Hidegvérrel

Több mint hat éve kezdtem bele a romák elleni támadások dokumentum jellegű anyagába. 2012-ben lezárult az egyik része, de azután a tárgyalásokról is sok kép, tudósítás készült. Kaptam egy ösztöndíjat, és mivel nem nagyon láttam a módját, hogy a sajtónak dolgozzak, egy kiállítás lett a végeredménye, amit Hidegvérrel címmel mutattak be a Fugában, de a Nemzeti Színházban és más helyeken is kiállították a projekt egyes képeit. Nagyon sűrű évek voltak, öt-hat családdal voltam folyamatos kapcsolatban, néha intenzívebben, néha lazábban, de van, akivel most is szinte naponta beszélek. Ahogy szép lassan távolodtam a roma családokat ért támadásoktól, úgy kezdtem belemélyülni új témákba.

− Azt is magadnak találtad ki, hogy a Keleti pályaudvaron, Szegeden, Röszkén, a Bécs felé vezető gyalogúton és egyéb helyeken fotózd a menekülteket?

−Igen, viszont ezekben az estekben már megjelent az az igény, hogy a telefonomon készítsem, ott helyben megszerkesszem és valahová feltöltsem a képeket. A portrék persze nem így készültek, és nem is töltöttem fel minden képet. [Ízelítő a portrékból itta szerk.] A gyerekképek közül a legtöbbet nem osztottam meg és nem is fogom, mert a szülők ezt kérték. Nagy kérdés, hogy egyáltalán mennyire lehet vagy szabad gyerekeket fotózni. Iszonyú erős a vonzás, mert szeretik, ha fényképezik őket, és az ő képeikkel nagyon jól el lehet mesélni egy történetet. De a gyerekeken keresztül zsarolhatóvá válhatnak a szülők, hiszen bármit megtesznek értük, bármilyen csapdába belesétálnak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy nekik sikerült elmenekülniük, de sok rokonuk otthon maradt, és a képek alapján nyomukra bukkanhatnak az üldözőik. Amikor tolmács segítségével megkérdeztem egy-egy családot, hogy mi legyen a gyerekképekkel, nagyon hálásak voltak, hogy rájuk bíztam a döntést, és nem álltam neki magamtól osztogatni az egyébként sok lájkot ígérő fotókat.

− Tapasztalataid szerint a fotósok hozzád hasonlóan tekintettel voltak a menedékkérők személyiségi jogaira, illetve érzékenységére?

− Azt nem látja senki, amikor engedélyt kér a fotós, csak azt látják, amikor fényképez. Lehet, hogy előtte akár egy órát is beszélgetett a szereplővel. De sok elkészült kép azt mutatja nekem, hogy az alanyai nem feltétlenül örültek annak, hogy megörökítették őket. Egy prosperáló élet után menekültként ülni, feküdni egy pokrócon a Keleti pályaudvaron, önmagában is méltatlan helyzet, amit ráadásul nehezít, hogy agyba-főbe fotózzák őket. Persze mi nagyon szeretnénk megmutatni, elmesélni a történetüket, mert fontos, de ők nem biztos, hogy szeretnének ,,illusztrációk” lenni. Ahhoz, hogy ne kelléknek érezzék magukat, közel kell kerülni hozzájuk, ami nehéz, hosszú ideig tart, és kevés képet eredményez. A médiaversenyben erre szinte egyáltalán nincs lehetőség. Ha sajtófotós lennék, nyilván nekem is folyamatosan megmondanák, hány óra hány perckor hol kell lennem, mit kell csinálnom, mikor kell leadnom az anyagot.

− A szegedi Grand Caféban 2016. február 8-áig látható a Röszkén, Hegyeshalomnál, Zsámbékon és a Keleti pályaudvaron készült képeidből rendezett kiállítás. Olyan pillanatokat örökítettél meg, amelyeknek egy része a híradásokba szinte soha nem került be. Mi lesz a további sorsuk a menekültekről készült, illetve a többi projekted anyagainak?

− Bekerülnek a közös fotográfiai térbe és a sajtóba, de hogy mi lesz a sorsuk, az nagyrészt kiszámíthatatlan. Van rá példa, hogy megszületik egy munka, amely hihetetlenül sokat ad, megmutat egy elképesztő, az emberek kihasználásáról, elnyomásáról szóló tragédiát, és az egyik képe tíz, húsz, harminc év múlva terhessé válik a rajta szereplő családnak. Ilyen például Eugene Smith Miamata sorozatának az a képe, ahol a beteg gyerekét tartja a mama fürdés közben. [Erről bővebben itta szerk.] A kép évtizedeken át cirkulált a közös művészeti térben, tanítottak róla, majd a család megkérte Smith örökösét, hogy többé ne használják. Elkoptatottá, agyonismételtté válhat egy fotó például megemlékezések, évfordulók, valamilyen negatív vagy pozitív történelmi esemény kapcsán. Ebben az esetben a család gondolta úgy, hogy a képen szereplő lányuk halála után húsz évvel, már jobb lenne azt nem publikálni újra meg újra. A kép megmutatott valami fontosat, segített, majd ezzel a gesztussal a család maga zárt le egy történetet, és mindannyian tovább léptek.

Patetikusan hangzik, de Smith tényleg az életét tette fel a Miamatára. Nem egy ,,leugrom, kattintok” történet volt, hanem odaköltözött a feleségével, részt vett a család életében, szolidaritást vállalt velük, körültekintően, empátiával készítette a képeit, ráadásul nagyon csúnyán bántották, iszonyúan meg is verték érte. Nem lehet ráfogni, hogy tulajdonképpen inkább csak a család tragédiájának vámszedője volt – aminek sokszor a felkészületlenség vagy a következetlen és rossz gyakorlat az oka.

Smith arra figyelmeztet minket, hogy mindenekelőtt nem magunkkal van elszámolni valónk, hanem azokkal, akikkel foglalkozunk.

Ha segíteni akarunk a képeinkkel, és a csodálatos eszközeink nem csak egy alaposan kikalkulált megélhetés elengedhetetlen kellékei, akkor mindenekelőtt az ő szempontjaikat kell szem előtt tartanunk, másodsorban pedig az olvasóét, a nézőét. Fontos az objektivitás, de talán még fontosabb a hitelesség, a szavahihetőség. Engem sosem próbált meg rávenni senki, akit fotóztam, hogy szebb, tetszetősebb képet készítsek róla, mint amilyen ő maga, illetve a környezete. Amit én csinálok, az nem ,,beauty shooting.

Egyszerűen arra vagyok kíváncsi, amit a velem szemben lévő ember magából meg tud vagy akar mutatni.

A New York-i Khalik Allah azt mondja a Lexington sugárút, és a 125. utca környékén készült portréiról, hogy azok részben mentőövként szolgálnak.

Egy-egy képkockával kölcsönösen mentőöveket dobunk egymásnak. Amíg van szemkontaktus, addig van kiben meglátnunk akár saját magunkat is.

− Mászáros Márta kollégáddal létrehoztátok a Volunteers On The Rise blogot. Mi a célotok vele?

− Az a szándékunk, hogy a menekültek helyzete nyomán kicsúcsosodott morális válságot az önkéntesek munkáján keresztül vizsgáljuk és mutassuk meg. Ebben a munkában Nyílt Társadalom Alapítvány segít bennünket. Egy ébredő önreflexiós folyamatot szeretnénk felvázolni azon független, civil, eltérő méretű és jellegű csoportok tagjainak motivációin, tapasztalatin keresztül, akik a kormány által válsággá generált helyzet során, illetve annak nyomán Magyarország és Európa különböző helyszínein dolgoztak, dolgoznak. A személyes motivációk megismerése mellett szeretnénk megérteni és megértetni, hogy ennek a nyárnak és az önkéntesek munkájának milyen, a szélesebb társadalmat is érintő, azt megváltoztató hatása lehet.

Vajon lesz-e valódi fordulat abban, ahogyan a társadalmi kérdésekkel foglalkozunk, és ahogyan beszélni próbálunk róluk? Lesz-e tehát szemléletváltás a segítésben, és lesznek-e olyan emberek, szerveződések, akik, illetve amelyek, ha szükséges − mint ahogy nyáron az volt, miután az állam lényegében magára hagyta a menekültek és az itt élők millióit − továbbra is átveszik majd valamilyen formában az állam feladatait? Vajon mivé formálódnak át a segítői csoportok, és vajon néhány év távlatából úgy tekintünk-e majd vissza 2015 nyarára, mint olyan időszakra, amikor a menekülteket sikerült ugyan a fallal távol tartani, de az emberek szolidaritása és egymásért való tenni akarása mégis győzött?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top