Jó gondolat herointanyáról feleséget választani?

SJ-Watson-007

S. J. Watson lassacskán a pszichothrillerek J. K. Rowlingjává lesz. Az angol író 38 évesen, fizika szakos diplomával, hallássérült gyerekekkel foglalkozó szakemberként döntött úgy, hogy jelentkezik a Faber Academy írókurzusára. A végeredmény ismeretében kétségtelen, hogy egyébként is volt tehetsége az íráshoz, ám ebben az iskolában akkora lökést kapott, hogy a beiratkozás után két évvel, 2011-ben megjelent első regénye, a Mielőtt elalszom. A regény egy csapásra meghódította az egész világot, lefordították harminchét nyelvre, és még Hollywood is látott benne fantáziát: olyan színészekkel forgatták le a filmváltozatot, mint Nicole Kidman és Colin Firth.

Eddig úgy tűnik, karrierépítés szempontjából Watson kifejezetten szerencsés alkat, akire a hirtelen jött siker a lehető legjobban hat. A Mielőtt elalszom tarolása után ugyan megtehette volna, mégsem ücsörgött tétlenül a learatott babérokon, helyette megírta második könyvét, az idén kiadott A másik én című regényt. Az új kötettel az író a kitaposott úton halad tovább, a tőle megszokott sejtelmes, izgalmasan fojtogató légkörben ezúttal némi heroinnal, megcsalással és csetszexszel szorongatja meg az olvasókat.

Miután elolvastam A másik én-t, első dolgom volt, hogy valamiképpen visszarepüljek a kétezres évek elejére, amikor még nem kötődött fotóalbum és részletes adatlap a cseteléshez. Bepötyögtem a böngészőbe a www.chat.hu varázssort, azután, amikor entert nyomtam, olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Hibaüzenet helyett működő oldal jelent meg a képernyőn. Ez csak azért megdöbbentő, mert több mint tíz éve annak, hogy az osztálytársaimmal cseteléssel szórakoztunk informatika órán – miközben a Word – Power Point tengelyen egyensúlyoztunk a harmadik emeleti, nyáron szaunameleg, télen fagyos számítógépes teremben -, és mindeddig abban a hitben éltem, hogy a fejlődés nyom nélkül eltaposta a múlt évtized ósdi kommunikációs platformjait. Tehát azt gondoltam, a chat.hu-t rég leköpték, lehányták, aztán meg sóval szórták be a helyét. Tévedtem, még mindig szükség van olyan helyekre, ahol biztonságosan, saját magunk vállalása nélkül adhatjuk elő a hazugságainkat.

s. j. watson a másik énAki a chat.hu felhasználója volt az ősidőkben, tudja, hogy a legizgalmasabb hely, sőt, a hely, amiért érdemes volt belépni tizenkét-tizenhárom évesen, az az „Erotika” szoba volt – gyanítom, ez most sincs másként, legfeljebb a szoba neve változhatott. Ebben a szobában a felhasználónevek végigböngészése is páratlan élményt nyújtott, és mintegy bemelegítésként csináltuk végig mindannyiszor, ha csetelésre adtuk a fejünket. Az ügyetlen Tomi77-től a megnyerő Nyallakszopsz-ig (volt ilyen) mindenféle nevű népekkel lehetett csevegni, és a tétova sziától pillanatok alatt jutottunk el a „hányas a cicid” és „mi van rajtad” jellegű kérdésekig. És ez itt a lényeg. A csetelés kizárólag akkor volt felhőtlen szórakozás (magyarul habzó szájjal röhögés a földön fetrengve), ha betartottuk az egyetlen, de létfontosságú szabályt: mindent lehet, csak hazudj. Ezen a ponton kapcsolódik a személyes történetem S. J. Watson új kötetéhez.

A regény tökéletesen érthető és élvezhető anélkül is, hogy a téma mögé néznénk, ám mivel a történet kapcsán felmerülnek olyan fogalmak, mint internetes identitás, digitális identitás, identitásképzés, érdemes megragadni az alkalmat, és belemerülni a szakirodalomba. Közhely vagy sem, a közösségi média évek óta meghatározó része, talán kerete is az életünknek, szabályait egyelőre azonban csak alakítjuk és tanuljuk. Örökérvényű tételekre, persze, aligha számíthatunk, hiszen a folyamatos fejlődés újabbnál újabb szabályok születését generálja, amelyekhez kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, ha használni akarjuk ezeket az eszközöket. Watson kötete azt a kérdést feszegeti, hogy egy olyan ember, aki nem beleszületett a közösségi média korába, hanem beleidősödött, hogyan képes felvenni a ritmust, hogyan építi fel identitását egy közösségi oldalon, hogyan menedzseli azokat a kapcsolatait, amelyek létezésének alapját mindössze egy csetablak jelenti, és hogyan vérezhet el szempillantás alatt, ha az előbb említett szabályokkal nincs tisztában.

Az internetes identitás kérdéséről szakanyagok garmada született már, és minden bizonnyal nem véletlen, hogy a különféle társadalomkutatók sokszor a marketing szempontjából közelítik meg a témát – ha le akarjuk egyszerűsíteni, egy Facebook-profil nem más, mint a személyes reklámtáblánk. Philip Kotler és Sidney J. Levy, akik a világ legnagyobb marketing szaktekintélyei közé tartoznak, 1969-ben azt írták,

…ahogy eluralkodott a tömegkommunikáció, a személymarketing a profik kezébe került. A hollywoodi sztároknak megvannak a maguk sajtóügynökei, a politikai jelölteknek a reklámügynökségeik, és így tovább.

Ezek a gondolatok aszimmetrikus tömegkommunikációs viszonyokat vázoltak, ahol a közszereplők (legyen ez a terminus technicus manapság bármennyire is vékony jég hazánkban) a nyilvánosság előtt építik identitásukat.

Ehhez képest az internet, leginkább a közösségi média megjelenésével magunk is márkává váltunk abban az értelemben, hogy mindenki egy ponton a nyilvánosság, a nyilvánosan elérhető, lenyomozható, megkereshető, megfigyelhető adatkészlet részévé válik – még akkor is, ha nem ez volt az eredeti szándéka

– írja Fehér Katalin újmédia-kutató.

Watson könyvének szempontjából a legfontosabb kérdés, hogy ki az az én, akit az új platformokon, a Facebookon vagy akár a társkereső oldalakon konstruálunk. Fehér Katalin ennek megértéséhez Erving Goffman szerepelméletét hívja segítségül, amely szerint különböző társas és társadalmi szerepeket alakítunk mindaddig, amíg adott megfigyelők adott csoportja vesz körül bennünket, és ezeknek a szerepeknek igyekszünk megfelelni, illetve lehetőleg pozitívan eljátszani az adott szerepet. Fehér Katalin Pintér Róbert internet- és mobilkommunikációs kutatót idézi:

…egyetlen identitás van, ami offline és online színtereken is megjelenik és konstruálódik. Tehát nem digitális identitásról beszélünk, hanem az identitás digitális reprezentációjáról és kölcsönös, online interakciókban való folyamatos konstruálódásáról. Innen nézve könnyebben megérthető, miért olyan fontos a közösségi média: folyamatos énreprezentációt és interakciót tesz lehetővé, ami az én számára az egyik legfontosabb, hogy válaszolni tudjon arra a kérdésre: ki is vagyok én?

Watson regényének főhőse, a harmincas évei vége felé járó Julia Plummer alakjában az énreprezentáció milyensége, énjének folyamatos újraértelmezése a legérdekesebb. Adott egy viszonylagos jómódban élő családanya, aki nem dolgozik, csak hobbiból vállal fotózásokat, mivel szívsebész férje, Hugh biztos anyagi hátteret biztosít a családnak – vagyis nekik és nevelt fiuknak, Connornak. Juliával egy olyan nőalakot kapunk, akiből az önmegvalósítás igénye olyannyira hiányzik, hogy említést sem tesznek róla; a szerző az első néhány oldalon elintézi annyival, hogy a valaha fotóművészként működő nő életének azon időszakát lezártnak tekinti, mert fontosabbnak tartja a családját, és fel sem merül, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Kissé zavaró, hogy az író jobbára párbeszédekből építkezik, az atmoszférateremtés sokszor talán éppen ezért kifejezetten gyenge. Julián kívül gyakorlatilag egyik szereplőről sem tudunk meg túlzottan sok mindent, ami a fókuszt ugyan a nőre helyezi, de egy sokszereplős regénynél ez nem feltétlenül előny. Ráadásul Julia előzményei is többet érdemelnének néhány halovány utalásnál, minekutána a történet – eleinte – tisztes családanyája fiatalon egy berlini herointanyán élt, onnan „mentette ki” későbbi férje, Hugh.

A főhős bukása kis túlzással az első oldaltól kezdve sejthető: a húga, Kate halála után Julia karaktere megsemmisül, ami nem csoda egy olyan ember esetében, akinek semmiféle kapcsolata nincsen saját magával, csak elfojtásai, a környezetével pedig mindössze a megfelelési kényszere tartja látszólagos egységben. Julia mélyrepülése akkor indul, amikor nyomozni kezd húga halálának ügyében, és közben belekeveredik egy internetes partnerkereső hazug dimenziójába, ami kitöltött adatlappal és feltöltött fotókkal együtt sem biztonságosabb, mint az arctalan csetelés volt régen, hiszen itt is érvényes lehet a szabály: mindent lehet, csak hazudj. Julia a berlini életéből kiszakadva talaját veszítette, ám az internetnek hála lehetőséget kap, hogy a kertvárosi szuperanyuka álságos szerepét maga mögött hagyva kreáljon egy egészen más identitást. Az interneten Julia az a nő, akinek lénye közelebb áll a lelke mélyére temetett, korlátok nélkül élő fotóművészhez; és ez az energia-felszabadítás a történet előrehaladtával a való életére is erőteljes hatást gyakorol. A cselekmény ugyan nem áttekinthetetlenül szövevényes, de nem is engedi, hogy félvállról vegyük az olvasást. S. J. Watson második regénye távolságtartó, rideg és kegyetlen, mondhatnánk, tökéletesen leképezi a világunk törvényeit; hiába várjuk egy gyenge ember felemelkedését, annál jóval szikárabb és hasznosabb útravalót kapunk.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!