+ Próza

Vérapó, aki kitalálja a gyerekek legtitkosabb vágyát

csivava

Csivavájuk csak a libáknak van. A szőkéknek, a szolisoknak, a műkörmösöknek, a vattacukor illatúaknak. Olyanoknak, akik nem sajnálnak ötven-száz ezret kidobni egy kutyáért. Mentségemül szolgáljon, hogy az enyém más. Gulisio Tímea novellája.

Írta: Gulisio Tímea

Csivavájuk csak a libáknak van. A szőkéknek, a szolisoknak, a műkörmösöknek, a vattacukor illatúaknak. Olyanoknak, akik nem sajnálnak ötven-száz ezret kidobni egy kutyáért. Mentségemül szolgáljon, hogy az enyém más. A szemetes mellett találtam. Hiányos fogazatú szájából egy használt tampont lógott ki, pici mancsai még kisebbre zsugorodtak a fagytól. Mikulásra kaphatta valaki, aki nem kérte, vagy ha szeretett volna is egy kutyát, nem számolt azzal, hogy naponta háromszor-négyszer kell sétáltatni. Akkor is, ha esik, fúj, ha még inkább aludnánk, vagy összejönnénk a haverokkal. Megöntözi a szobanövényeket, és nem kérdezi meg, feljöhet-e az ágyra, mikor szexelünk. Nem is beszélve a költségeiről. Az etetés és az oltások nem csekély összegbe kerülnek. A csivava fázós, rá ruhák is kellenek, lehetőleg a legújabb kutyadivatnak megfelelők. A szobatisztaságra szoktató pelenka drágább, mint a gyerekek segge alá való. Foglalkozni is kell vele, egész nap. Nem kevesebbet, mint egy babával. Ugyanannyit sír, nyafog. És még harap is. Két kilós szörnyeteg. Nem csoda, hogy megszabadultak tőle. Ám beadhatták volna egy menhelyre, vagy feltehették volna a Jófogás.hu-ra. Valamiért gyorsan kellett cselekedniük. Mikor először megláttam törékeny, remegő kis testét, felálló füleit, óriási gombszemeit, el se tudtam képzelni, hogy bánhattak így vele. Olyan ártatlannak tűnt.

Az orvosnál kiderült, hogy a kölyöknek is kicsi jószág már felnőtt, sőt öreg. A megtalálás időpontja után Télapónak neveztem el. Hamar családtaggá vált. Korára és sanyarú múltjára való tekintettel semmiért nem szidtuk le. Gyorsan felszámolta tisztaságmániánkat. Először még séta után megtöröltük minden lábát, bébi popsi törlővel megpucoltuk a pöcsét, és a hátsóját. Alaposan, fertőtlenítős vízzel felmostunk minden este. Mivel ez fárasztó volt, pár nap múlva már csak szárazzal töröltük át, mondván nem olyan koszos, nincs akkora sár. Aztán ha sár volt se pucoltuk le, mivel úgyis megszárad, és magától lehull. Rá a párnámra, amibe előszeretettel keni a száját és egyéb testrészeit. De meg lehet fordítani, ki lehet mosni. Hogy a tisztával is ugyanezt tegye. Ahányszor feladtuk rá az új, márkás kabátkáját, annyiszor harapott meg minket. Szegényt biztos bántották, azért ilyen, majd megszelídül, megszokik minket. Nem is fájt nagyon, a pár megmaradt foga is tompára kopott. Csak egy kis véraláfutás, semmiség. Össze-vissza hugyozott a lakásban, de hát nyilván senki nem nevelte meg. Vagy kertben lakott, és ott mindegy volt, hol ereszti le a csapot. Az orvos feltételezése szerint nyúlketrecben tartották, ezért fekélyesek a hátsó lábai. Szépen hegesednek, minden rendben, csak egy ilyen szeretetteljes otthonra van szüksége, és helyrejön. Mi meg elhittük, és vártunk türelemmel a csodára. Mert végül is karácsonykor bármi megtörténhet.

Unokahúgom, Bori varrt Télapónak egy piros, kapucnis ruhát, mikulásosnak szánta, de mikor feladtuk, kis krampusz nézett ki belőle. Gyűlölte felvenni.

Szenteste napjának délutánja. Komolyan figyeli, ahogy díszítjük a karácsonyfát, néha el-el lopkodott egy díszt. Szenteste tőle szokatlanul jól viselkedett, nem tépte szét az ajándékok csomagolását, nem is hugyozta végig az ünnepi terítőt. Mintha átérezte volna a dolog szentségét. A bajok ezután kezdődtek.

Másnap reggelre a kutya nincs meg.

– Nem mehetett ki, az ajtót bezártam! – erősködik apám – Biztos kimentél valamiért, aztán nyitva hagytad! – vádol.

– Miért mentem volna ki a hidegbe?

– Tudom is én! De nem szellem, hogy a falon át közlekedjen! És pont most! – dohog – Bármelyik pillanatban itt lehetnek a vendégek!

Nem telik bele öt perc, és csöngetnek. Az egész pereputty, olyan távoli rokonok is, akiket sose láttam, és ők is engem kábé pólyás koromban. Remek. Nem kicsit legyezgeti a hiúságomat, hogy ez a sok ember mind az én kutyámat keresi.

– Hogy is hívják? Jézuska, vagy mi?

– Télapó.

– De hülye név! – nevet egyik másod-unokatestvérem, ám nem sokáig, mert hasra vágódik. Az emeletes torta le a földre, a tejszín föl a falra.

– Semmi baj, megesik az ilyen – jön az őszintétlen illemvigasztalás, miközben azt morogjuk magunkban, hogy a rohadt anyádat, nem neked kell feltakarítani.

– Valaki elgáncsolt! – sipákol a nemistudomhogyhívják kislány.

– Mégis melyikünkről feltételezel ilyet? – csattanok fel.

– Van macskátok? Valami szőrös volt.

– Nincs, nem volt, és nem is lesz! De nem láttál semmit?

Reménykedek, hogy a csivava osont el a lába alatt. Fel is forgatok mindent érte, hiába. Lehet, valami titkos rejtekhelye, biztos itt az orrunk előtt. Pedig mindenhova benéztem…

Tízóraizni, azaz sütizni hívnak. Semmi étvágyam. Közömbösen tömöm számba a túl édes túrótortát. Utána ajándékbontás. Mindenki úgy tesz, mintha örülne a századik öltöztetős barbie-nak, rénszarvasos térdzokninak, émelyítő parfümnek. Mosolyog, mintha meglepetés érte volna. Majd az ilyenkor szokásos kollektív társasozás. Vitatkozás azon, ki nyert, ért-e a döntő dobás. Unokaöcsém dominómániás, kapott is egy új dobozzal. Minden darabra egy focista képe van festve. Ezzel órákig elszórakozik, addig se zaklat, hogy ezt meg azt vegyem le neki a legfelső polc tetejéről.

– Hol van Ronaldo? – kérdezi kétségbeeséstől kiguvadt szemekkel. Az előbb még megvolt.

– Ebbe’ a kibaszott házba’ minden eltűnik! – hőzöng nagybátyám, mintha arról is mi tehetnénk, hogy elveszett a kutyánk, meg persze arról is, hogy a zárban felejtette a villa kulcsát.

– Hát Messi?

– Gyerek, nem ráültél véletlenül? – mondom.

Felkel, nincs alatta. Bőgve rohan a konyhába. Majd be a mosdóba.

– Megvan, megvan! – mutatja a megviselt Ronaldót – A kádban volt.

– Fiam, szerintem nézz be a klotyóba, hátha oda is magaddal vitted! – így az apja.

Sértődötten battyog vissza.

– Neee! – hallatszik a keserves kiáltás.

– Mi a baj?

Válaszképp hozza a dominót, vagyis ami megmaradt belőle. A fele hiányzik. Messi megcsonkítva pózol.

– Pont a képes felét ette meg?

– Ki enne műanyagot?

– Az a kis gonosz dög!

– De a kutyus nincs is…

Végig se mondom, mikor valami elsuhan mellettem. Érzem a szelét, és a szagát… Követjük a fürge, árnyékszerű lényt. Az ebédlőasztal alatt nincs. Csak egy tányér. Benne egy apró kézfej rózsaszínre lakkozott körmökkel.

– De jóóó! Ez Hallooweenes, nem? – lelkendezik unokaöcsém, akihez közben három másik testvére is csatlakozik. A negyediket nem hiányolja senki.

– Ööö, igen, de mivel most karácsony van, elteszem, mert mit szól anyukátok, hogy ijesztgetlek benneteket.

– Muti, légyszilégyszi! – könyörögnek, én pedig nem adhatom nekik, mert csöpög a vértől, és mert a Hannah Montanás tetkója erősen emlékeztet a húgukéra…

– Megígérem, jövő Halloweenre kaptok ti is!

– Hadd nézzük! – sivítják kórusban.

– Nem! Egyetek inkább! Kész az ebéd! Libaleves!

– Nyamííí!

Megkönnyebbülten sóhajtok, de mikor felemelem a fedőt belém szorul a levegő. Egy ciklámen, virágos sapka lebeg a leves felszínén.

– Menjetek ki!

– Szólunk a többieknek, hogy kajaaa!

– Még ne!

De már késő. Hallom ebédlő közeledő lépteiket. Mi az ott a levesben? Egy hosszú csipesszel megfogom a sapi bojtját. Nehéz. Kiemelem. Unokahúgom bájos arca néz vissza rám. A szája teli szőrrel. Ijedtemben visszadobom a fazékba. Kihalászni már nincs időm, el kell tüntetni a fejet levesestől, fazekastól. Szerencsére nem érnek be rögtön, nyilván a kislányt keresik. A szőnyeg alatt a padlón van egy fél méter mély üreg, gyerekkoromban ide rejtettem szüleim elől a szerelmes leveleket és az udvaron gyűjtött döglött bogarakat. Elsüllyesztem a fazekat. Azt hinnék, én tettem, mert ki más, én, a család fekete báránya, aki mindenre képes vagyok, és még annál rosszabbra is.

– Jöhettek! – szólok ki.

– Megvárjuk Lucát!

Őt várhatjátok – gondolom.

– Gyertek, majdcsak előkerül a finom illatokra. Ananászos pulyka olvasztott camamberttel.

Erre szót fogadnak, és körbeülik az asztalt. Kiveszem a sütőből a tepsit. Fellebbentem róla a konyharuhát: egy kislánytest, összekuporodva, fejetlenül. Gyorsan visszatakarom.

– Mi lesz már? Farkas éhesek vagyunk! – ütik késükkel a tányért.

Tanácstalanul állok a konyha közepén.

– Sajnos nem sikerült jól, ha vártok tíz percet, az utcai sütödéből hozok, amit csak szemetek, szátok kíván.

Nehéz őket lebeszélni az ananászos-sajtos pulykáról, és főleg arról, hogy benézzenek a sütőbe.

– Megyek, kidobom.

– De van kutyátok, nem?

– Á, picike, el se bírná rágni a csontot.

– Akkor az nem túl veszélyes házőrző.

– Abszolút ártalmatlan.

– Még én se félek tőle, pedig én aztán a nacimba csináltam múltkor egy nagy komondortól.

– Az nem komondor volt, hanem spániel! És még kölyök – szégyenítik le fiai.

– Amíg vissza nem ér, mondunk vicceket! – javasolja keresztapám, a családi humormester – Mi az? Négy lába van és egy keze? Pitbull megy haza a játszótérről.

Hahotázás.

– Én is tudok egy ilyet! – szólal fel a legnagyobb gyerek – Apróhirdetés. Kutya ingyen elvihető! Mindent megeszik, a gyerekeket is szereti.

Közben Télapó tipeg be farkcsóválva.

– Legalább te megvagy, ha a Bori nem is! – kapja ölbe az egyik fiú – Mostantól leszek a legkisebb, a kedvenc – teszi hozzá sötét tekintettel. Teljes egyetértésben falatoznak a baconos steakből. Csak azt sajnálják, hogy nem véresebb.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Radó György

    2015-12-29 - 18:26

    Fantasztikus, mint minden Gulsio-mű…

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top