+ Ajánló

Both Gabi: Ne legyen külön program a mesélés!

“Nagyon szimplán fogalmazva csak annyit mondhatok, hogy a mesék megtanítottak szeretni.” – Both Gabi mesékről és új könyvéről beszélgetett velünk. A Kakaókatona és tejhercegnő kiváló mesegyűjtemény a szülőknek.

Both Gabi legújabb könyve ismét a mesék, gyermekek birodalmába kalauzol bennünket, ötletes és igen hasznos történeteken keresztül igyekszik megkönnyíteni az “átlagszülő” életét. A Kakaókatona és tejhercegnő kiváló anyag ahhoz, hogy megtarthassuk az egyensúlyt a gyereknevelés és háztartási teendők elvégzése között. A műről a szerzővel beszélgettem.

Mit jelentenek neked a mesék? Miért van ma szükség a mesékre?

A mesékre mindig is szükség volt. Azóta léteznek, amióta beszélni tudunk. Nem tudom, mit jelentenek számomra a mesék. Talán a levegőt. Ami megfoghatatlan, mert ha belemarkolsz, akkor a semmit fogod meg. De ha nem kapsz levegőt, akkor meghalsz. Szóval nagyjából a mindenséget. Bár ez most nagyon fellengzősen hangzik, pedig nem annak szánom. A mesék természetes módon hozzátartoznak a mindennapjaimhoz.

A műfajban nagyon sok kiadvány készül. Hogyan próbáltál ebben a könyvben újat mondani, újat mutatni a gyerekeknek?

Nem is annyira a gyereknek, hanem inkább a szülőknek szerettem volna mintát adni arra, hogy a mese a hétköznapok része. Ne legyen külön program a mesélés, hiszen egy gyerek számára a világ egyértelműen a meséken keresztül képződik le a legtisztábban. Egy mese persze nem „csak” mese, hanem a leglétezőbb valóság is.

Miért éppen a háztartás témája fogott meg téged?

Elég nagy kihívást jelentett számomra a házimunka elvégzése három apró gyerek mellett. Ha nem meséltem volna főzés, takarítás, séta, vásárlás… szóval az életünket kísérő praktikus tennivalók közben, akkor nem tudtam volna elvégezni ezeket. Mindenre volt egy mesém. És mindig abból a nagyon egyszerű helyzetből indultam ki, ami éppen akkor történt. Amikor kiborult a kakaó, igyekeztem nem dühöngeni, hanem gyorsan improvizáltam egy mesét Tejhercegnő és Kakaókatona szerelméről, de voltak nyúlfarknyi orrszívó mesék is, amelyeket üvöltve meséltem, hogy a HisztiKriszti nevű porszívónk ne nyomja el a hangomat. Ez rendkívül hálás dolog volt, mivel nem a gyerekek üvöltöttek az orrszívás miatt, hanem csak én, de nem mérgemben, hanem azért, hogy hallják a mesét.

A könyv a konfliktuskezelést bújtatja mesei köntösbe. Mennyire táplálkoztak a leírtak saját tapasztalatból?

Természetesen ezek mind „gyakorlati” mesék. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, lényegében megállás nélkül meséltem. Nem tudom, ki élvezte jobban. Nekem is rengeteget segített abban, hogy megpróbáljam átélni az ő világukat, és ne a felnőttek nézőpontját próbáljam rájuk erőltetni. Egyszerűen csak összekötöttem a mindennapok praktikus teendőit a mesékkel.

Nana, Zizi és Vince történeteit követhetjük szemmel a könyvben. Neked is három gyermeked van. Lehet mondani, hogy ők a szereplők megfelelői? Emlékekből, tapasztalatokból vagy képzeletből dolgozol inkább?

A könyv már egy konstrukció. Nagyon kevés sztori került bele azokból, amelyeket akkoriban meséltem. Nyilván mintaként szolgáltak a gyerekeim, az ő személyiségjegyeik is megjelennek a figurákban, de ez azért egy elrajzolt történet. Emlékekből, tapasztalatokból és képzeletből születnek a mesék. Egyik sem lehetne a másik nélkül.

A felnőtteknek szükségük van mesékre? Mi az, amit a könyv adhat nekünk?

Erre nincs jó válasz. Mindenki annyit szűr le egy-egy történetből, amennyit épp tud, és ez attól függ, hol tart most a saját életmeséjében. Ha valaki nyitott és őszinte önmagával, akkor óriási változásokat okozhat számára egy-egy mesébe való belemerülés.

Fantasztikusak a könyv illusztrációi. Hogyan zajlott a közös munka Rippl Renátával?

Régi-régi vágyunk teljesült. Életem első papírra vetett meséjét az Aranyvackor meseíró pályázatra készítettem. Renátát kértem meg arra, hogy illusztrálja. Végül két különdíjat is kaptunk ezen a versenyen, ez volt a belépőnk a szakmába. Azóta szerettünk volna közös könyvet. Renátával abszolút egy srófra jár az agyunk. Ő nagyon tudja, mit szeretne, nem is láttam alkotás közben túl sokat abból, amit csinált. De az a lényeg, hogy nagyon elégedett vagyok a könyv képi világával.

Régóta foglalkozol már a mesék világával. Szerinted meg lehet tanulni mesét írni, vagy erre születni kell?

Mesélni mindenki tud, ebben biztos vagyok. Én is a nulláról kezdtem. Úgy éreztem, hogy minden mondat, amit kimondok, sekélyes és csikorgó és unalmas. Aztán a gyerekeim szépen, lassan megtanítottak mesélni. Az ő figyelmük volt a biztos fokmérője minden mesének. Az írás már egy másik dolog. Ami családon belül vicces, kedves, intim és érdekes, az nem biztos, hogy leírva is ugyanezt jelenti mindenki másnak. Nyilván kell a meseíráshoz valami kis dramaturgiai érzék, formakészség, és nem árt, ha van az adott történethez egy saját koncepciónk. Elengedhetetlen, hogy rengeteg mesét kell olvasni hozzá.

Hogyan gazdagítanak téged, mint embert a mesék? Miként leszel tőlük, valamint a gyerekeid által több?

A lelki gazdagság, amelyet a meséktől kaptam, tényleg mérhetetlen. Nagyon szimplán fogalmazva csak annyit mondhatok, hogy a mesék megtanítottak szeretni. A gyerekeimnek nagyon sokat meséltem, ettől olyan érzelmi biztonságot kaptak, amely remélhetőleg kitart a gyerekkoruk végéig, ami már vészesen közel van.

Mit gondolsz, szükség van aktualizálásra, vagy a régi mesék úgy jók, ahogy vannak?

Meséje válogatja. Ez nagyon komplex kérdés. A népmesék kristályszerkezete biztos, hogy megbonthatatlan. De egy-egy klasszikust néha én is kapásból modernizálok olvasás közben, aktualizálom, egyszerűsítem. Az megint más téma, hogy milyen formában jelenik ez meg egy új kiadású könyvben. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top