Hosszas betegség után 2015. december 1-jén, kedden este elhunyt Rékasy Ildikó költő.
Rékasy Ildikó 1938-ban született Budapesten. Kisgyermekkorát Tiszaroffon töltette; tízéves volt, amikor a család Szolnokra költözött, ott is érettségizett, a Varga Katalin Gimnáziumban. Bölcsészeti tanulmányait Szegeden végezte. Ötven évig dolgozott a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban könyvtárosként, bibliográfusként.
A diákkori verselést hamar abbahagyta, s csak a rendszerváltást követően kezdett újra írni, mint mondta, egykori férje, a füveskertiek közé tartozó Szathmáry György poszthumusz verseinek sajtó alá rendezése volt rá ösztönző hatással.
Rékasy Ildikónak 1999-től 2013-ig öt kötete jelent meg a Stádium Kiadónál: Belesimulva; A régi roffi kert; Volt-e kert?; Egy foltnyi ég; Válogatott és új versek. Rendszeres szerzője volt az Esőnek, de jelentek meg versei többek között a Bárkában, Parnasszusban, Magyar Naplóban, Ezredvégben, Látóban, Spanyolnáthában.
Isten szeme című versében így írt:
[…] Anyám sugallta, hogy Istent szeressem,
de parancsra-szeretni nem tanított.
Az örök tűz, a pokol képzete
eldöntötte előre már a dolgot.Most tisztító tűz a forró homok
a végtelennel összeérő parton.
Talán lát engem, akit nem hiszek,
csak érzek néha, mint napfényt az arcon.
Jó, ha tud rólam, és jó, hogy velem van,
mint a régvoltak, mind, akit szerettem,
s holtig társam – éppen csak nincs jelen –,
mert életemből már kitéphetetlen.
Sugaras az ég, a tenger sima.
Ránctalan, akár Isten homloka.
