Az egyistenhit mélyén erőszakot és türelmetlenséget rejt az emlékezet?

jan-assmann

Ehnaton egyiptomi fáraó és a bibilai Mózes kapcsolatáról, valamint a monoteizmusról tartott előadást Jan Assmann világhírű egyiptológus a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE) kedden Budapesten.

Az alábbiakban előadásának legizgalmasabb részleteit olvashatjátok:

Már az egyiptológia tudományának 19. századi első képviselőit is foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon hatással volt-e a Bibliából ismert Mózesre a Kr.e. 14. században élt eretnek fáraó, Ehnaton, aki gyökeresen fölforgatta a hagyományos egyiptomi vallást, a napkorongot téve meg Aton néven egyedüli istennek. A 20. század első felében Sigmund Freud egyenesen úgy vélte a kérdésről írt értekezésében, hogy Mózes Ehnaton vallásának követője volt.

A két alakkal első látásra ellentétes

módon bánt a kulturális hagyomány. Míg Ehnatont – akinek történetiségét számos régészeti, történeti nyom igazolja – halála után a szándékos felejtés átkával sújtották, Mózes alakját kizárólag az emlékezés, a hagyomány tette naggyá, történelmi létezésére semmiféle bizonyíték nincsen.

A mózesi könyvekből kirajzolódó egyistenhit és az Ehnaton által bevezetett kizárólagos Aton-kultusz között számos eltérés kimutatható. Míg előbbi középpontjában a törvény és az Istennel kötött szövetség áll, utóbbi inkább olyan mindennemű transzcendenciától megfosztott kozmológiai elmélet, amely szerint a Nap nem csupán életet ad a fényével, de mozgása hozza létre az időt is, vagyis egyedül alkotja meg a valóságot. Ehnaton istene erkölcsi kérdésekben nem nyilatkozik, szemben a Bibliából ismert istenelképzeléssel.

Forradalmi újításai ellenére Ehnaton

vallásreformja a feledésbe merült, és annak feltérképezésére, hogy ez miként és miért történhetett meg, érdemes Sigmund Freudnak a traumákról alkotott elméletéhez nyúlni.

Ehnaton törekvése – amely együtt járt a hagyományos kultuszok tiltásával, a templomok bezárásával és a kultuszképek elpusztításával – traumatikus hatást gyakorolt Egyiptomra. Mindez élésen rajzolódik ki Tutanhamon úgynevezett restitúciós sztéléjének szövegéből, amely mint “nagy betegség” hivatkozik a vallásújításra.

A megrázkódtatást több évszázados elfojtás követte

a kulturális emlékezetben, Ehnaton alakja csupán a Kr.e. 7. századtól kezdve bukkant fel torzulva egyes írott forrásokban, amikor Egyiptom az asszír hódítás után visszanyerte szuverenitását.

A neves óegyiptomi történetíró, Manethón például a bélpoklosok több éves uralmáról beszél, akiknek a királya leromboltatta a templomokat, elpusztította a kultuszképeket és nyárson süttette meg a szent állatokat. A szóban hagyományozódott mondában szereplő király mögött Ehnaton alakja sejlik fel, akit Manethón a zsidó Mózessel kötött össze.

Hasonló freudi motívumok – trauma, elfojtás, lappangás és kitörés – bukkannak fel Mózes alakjának kultúrtörténetében is. A Biblia részét képező Királyok könyve szerint Jósiás júdeai király szintén a Kr.e. 7. században talált rá Mózes könyveire, amelyek korábban a zsidó nép hanyagságának következményeként merültek feledésbe, katasztrófát, idegen – asszír és babilóniai – hódítást idézve így elő. Jósiás Ehnatonhoz hasonlóan vallási tisztogatásba kezdett, Jeruzsálembe központosítva Jahve kultuszát.

A feledés motívuma, a súlyos bűntett és válság emlékképei

végigkísérik a zsidó-keresztény egyistenhit történetét, Sigmund Freud például úgy vélte, hogy Mózest megölték a zsidók, azonban ezt az emléket elfojtották magukban, ennek eredményeként a zsidó vallás egyfajta kollektív neurózis eredménye. De Johann Wolfgang von Goethe német író-költő és David Hume skót filozófus is valamilyen eredendő és megoldatlan konfliktust, valamint ebből fakadóan intoleranciát feltételezett az egyistenhit mélyén.

Az ókortudós előadása zárásaként kiemelte, hogy mind az ehnatoni válság torzult formában való előbukkanása Egyiptom kulturális emlékezetében, mind a mózesi törvények “elképzelt elfeledésének” gondolata ugyanabban a korban, hasonló körülmények, külső fenyegetések közepette valósult meg.

Egyiptomban a legfőbb félelem a vallási kiüresedés visszatérése volt, Izraelben az Ígéret Földjéről való száműzetéstől, a diaszpórától tartottak. Mindkét félelem beigazolódott.


 

Jan Assmann 1938-ban született, Lübeckben és Heidelbergben nőtt fel, és ott folytatott egyiptológiai, régészeti és klasszika-filológiai tanulmányokat. Egyiptológusként Luxorban folytatott ásatásokat, miközben a heidelbergi Egyiptológia Intézetet vezette 1976-tól 2003-as nyugdíjba vonulásáig.

A világhírű ókortörténész és egyiptológus a kultúratudomány számára új megközelítést kínált a “kulturális emlékezet” kutatásával. Szakmai körökön túl, a szélesebb értelmiségi nyilvánosságban is vitát váltottak ki a monoteizmussal kapcsolatos munkái, amelyek az egyistenhitben eredendően benne rejlő sajátos intolerancia, sőt erőszak problémáját fejtegetik.

Jan Assmannak több kötete jelent meg magyarul, köztük 2003-ban a Mózes, az egyiptomi – Egy emléknyom megfejtése, valamint 2012-ben A varázsfuvola – Opera és misztérium című munkák. Legújabb német nyelven írt és a bibliai kivonulástörténetet elemző kötete idén jelent meg Exodus: Die Revolution der Alten Welt címmel.

 



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!