A rendező, aki főszerepet adott egy szamárnak

david

Ma este, pontban 8 óra és 8 óra 5 perc között oltsák le a lámpákat – írta a Bild Zeitung című német újság 2007. december 8-án, így hívták fel a figyelmet arra, mennyire fontos a környezetvédelem, a tudatos áramfogyasztás, satöbbi. Mindez nem történt hiába, a belga művész-kutató David Weber-Krebs ugyanis az újság hangzatos kampányát vette alapul, amikor megszületett Tonight, lights out! című részvételi színházi előadása. A sötétség közösségi megteremtésének élményét ígérő előadást november 19-én az OPEN Fesztiválon mutatják be a magyar közönségnek. Interjú a rendezővel, David Weber-Krebs-szel.

Az OPEN Fesztivál mottója szerint az a jó színház, amely a közönséget működteti. Egyetért ezzel?

Tökéletesen egyetértek, olyannyira, hogy a rendezői munkám során én elsősorban a nézőkre helyezem a hangsúlyt. Ösztönzöm, cselekvésre buzdítom őket, azt akarom, hogy megtalálják a helyes arányt a rácsodálkozó és a kritikai nézői attitűd között. A Tonight, lights out! című előadással, amit az OPEN Fesztiválra is elviszünk, az a célom, hogy olyan helyzetbe hozzam a nézőket, amelyben közösségként kell működniük: egész egyszerűen közösen kell sötétséget teremteniük. Azt szeretném, hogy a nézőkből kialakított közösség minden tagja tudatában legyen annak, hogy az ő egyéni döntésén múlik a közösség sorsa, ugyanúgy építheti, de pusztíthatja is a közös történetet. Remélem, hogy a nézők ezt a tapasztalatot magukkal viszik, és egy-egy olyan pillanatban, amikor dönteniük kell magukról és másokról, mondjuk, politikai vonatkozásban, eszükbe jut a felelősség kérdése.

open fesztivál

Ilyen a Tonight, lighst out! című előadás

Egy valami biztos: a részvételi színház merőben mást ad a közönségnek, mint a hagyományosnak nevezett előadások. Milyen a viszonya ezekkel az előadásokkal, jár hagyományos színházba?

Nem vagyok ellenzője, de nagyon ritkán nézek meg hagyományos színházi előadásokat. Úgy érzem, egyszerűen nem tudok részt venni ebben a típusú színházban.

Más rendezők munkája azért inspirálja?

Néha igen, de ez sem jellemző.

És mi jellemző, honnan merít ihletet?

Más rendezők előadásainál jobban érdekel a tánc, a képzőművészet, a filozófia és a bolygónk – mint rendszer és mint az otthonunk egyaránt. Erősen foglalkoztat, hogyan alakul a Föld sorsa az antropocén korszakban, az ember korában.

Mindehhez pedig olyan kifejezési formát választott, amit nem egyszerű meghatározni. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mi a részvételi színház lényege, azt mondanám, a nézők bevonása, hiszen anélkül az előadás egy percig sem működik. Mivel egészítené ezt ki?

Ez egy nagyon pontos meghatározása a részvételi színháznak, ugyanakkor tágítható. A részvételi színházi élmény kiterjeszthető mindenre, ami az alkotás pillanatában a színházban van, és ami emellett számomra különösen fontos, az a nem emberi résztvevők bevonása. Tavaly kurátora voltam egy eseménynek, ami Claire Bishop Artificial Hells című könyvéhez kapcsolódott. Ott is azt javasoltam, hogy valamiképpen tágítsuk az előadások nem emberi résztvevőinek fogalmát. Például azzal kezdtük a napot, hogy végigmentünk Amszterdam főterén Andrea Bozic horvát koreográfus performanszával, aminek az volt a lényege, hogy megjelenítettük a Földet, a Napot és a Holdat, és bemutattunk egy napfogyatkozást. Szigorúan véve tehát a nézők megnézhettek egy napfogyatkozást, de nyilvánvalóan valaminek a megnézése nem csak arról szól, hogy az a valami hatással van rám. Ha megnézem, én is hatással vagyok rá, a részese vagyok. Nemrég csináltam egy olyan előadást, a Balthazar-t, amiben egy szamár volt a színpadon, szabadon mozgott a térben az előadókkal. A szamár nyilván nem érzékelte a különbséget a színpad és a nézőtér között, tehát aki megnézte az előadást, gyakorlatilag a szamár hozzáállásának, a különbségtétel elhagyásának köszönhetően ténylegesen részese volt a produkciónak.

szamar

Szamár a színpadon a Balthazar című előadásban

Az OPEN Fesztiválon a már említett Tonight, lights out! című előadása szerepel majd, amiről egy kritika azt írja, hogy nem más, mint a demokrácia lakmuszpapírja. Volt ilyen gondolata, amikor elkezdett dolgozni az előadáson? Ilyesfajta kísérletezés volt a cél?

Ez az előadás valóban nagyon közvetlen és érzékeny kísérlete a demokráciának, de amikor megszületett, még nem fogtam fel igazán, mekkora hatalmat adtam a közönségnek, és hogy ezt a hatalmat nem biztos, hogy úgy használják majd, ahogyan én azt várom, vagy ahogyan jónak tartom, vagy egyáltalán, amire számítok. Tehát eszembe sem jutott, hogy a nézők ilyen értelemben akár elronthatják az előadást.

És aztán kiderült, hogy mégis?

Alapvetően olyan helyzetet akartam teremteni, ahol a közösség együtt cselekszik, együtt hajt végre valamit, konkrétan közösen teremtenek sötétséget. Azt akartam, hogy erőteljesen elmélyedjenek ebben a közös cselekvésben. Idővel aztán rájöttem, hogy ha nem járunk sikerrel, tehát a közös cselekvés megakad, mert éppen konfliktus alakul ki a nézőtéren, vagy mert meg akarnak tárgyalni valamit, akkor legalább annyira izgalmas az előadás, mintha úgy történne minden, ahogyan én azt legelőször megálmodtam.

Ebből a történetből azt szűröm le, hogy ez a műfaj nem kifejezetten kockázatmentes vállalás.

Ebben az esetben semmilyen kockázat nincs. Ezzel az előadással arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miként lehet elérni azt, hogy minden egyes néző közvetlen és fontos hatást gyakoroljon a történésekre, mindezt név nélkül. A névtelenség miatt nagyjából ez a nulladik fokozata a részvételi színháznak, de ez nem baj, mert a nézőnek nincs oka kimaradni, így nincs kockázat alkotói részről, működik az előadás.

Ha már kockázatról beszélünk, mennyire egyszerű feladat finanszírozni ezeket a projekteket?

Nagyon nehéz. Borzalmasan nehéz olyan partnereket találni, akik már az előkészítés időszakában támogatják a projekteket. A bemutató után pedig nehéz értékesíteni az előadásokat. Én igazából nem tartom magam színházcsináló embernek, inkább ötleteim vannak, amiket számtalan különböző formában megvalósítok. Annak például nagyon örülök, hogy a Tonight-tal 2011 óta turnézunk, sok helyen be tudtuk mutatni. A Balthazar, amiben a szamár van, szintén sikeres darab, de jóval költségesebb, így kevés intézmény tudja megengedni magának, hogy befogadja.

Egyébként megtaláltam a módját annak is, hogy függetlenedni tudjak. Rendszeresen vannak projektjeim művészeti iskolákban, ahol a diákokkal van egy teljesen egyértelmű szerződés. Vázolom nekik, hogy min dolgozom, mire vagyok kíváncsi, mit kutatok, világosan meghatározom a világom tartományát, és azután kezdődhet a közös munka. Nincs nagyon mit tanítanom nekik a szó hagyományos értelmében, inkább dolgozunk, továbbgördítjük a kutatásaimat. Amikor vége egy-egy ilyen időszaknak, én azért vagyok boldog, mert tehetséges fiatal művészek segítették a projektem, ők pedig azért boldogok, mert alakíthattak, módosíthattak azon, amin évek óta dolgozom. Arra is volt már példa, hogy nem csak a kutatásban vettek részt a hallgatók, a Balthazar esetében az előadás első változatait is művészeti iskolákban dolgoztuk ki.

A közös munka során milyen a viszonya a hallgatókkal? Azt értem, hogy nem hagyományos órákat tart, de nyilvánvalóan ad iránymutatást is a fiataloknak.

Én egy olyan ember vagyok az életükben, aki többet tapasztalt náluk, ennyi. Sosem érkezem megoldási javaslatokkal vagy technikákkal. Kérdezek, mert kíváncsi vagyok a válaszaikra.

És min dolgozik most?

Most az emberi arc érdekel. Sokat gondolkoztam, hogyan lehet üres formaként dolgozni vele, miközben ez az a hely, ahol az érzelmeink a legpontosabban megnyilvánulnak. Lévinas szerint az ember nem tud nem felelős lenni a másik arca iránt, vagyis a másik arca etikai értelmű tapasztalat. Az emberi arc erőteljesen megtöri a világ folytonosságát, mindig olyan helyzetet idéz elő, hogy szembe kell nézned vele. Én most annak a módját keresem, hogy valahogyan megzavarjam ezt a szembenézést.

Az emberi arc mellett a fenséges fogalmának meghatározása érdekel. A 18-19. században sokat foglalkoztak ezzel olyan filozófusok, mint Kant vagy Burke, aztán a 20. században Jean-François Leotard, aki például úgy határozta meg, hogy ez az a jelenség, ami túl nagy, túl szörnyű és túl elvont ahhoz, hogy kezelni tudjuk, ilyen például a mennydörgés, a tengeri viharok vagy a földrengések. Sokáig Isten művének tartottuk ezeket, később magyarázatot adott a létezésükre a tudomány. Ma, az antropocén korban az ember nagy hatással van mindarra, ami a Földön történik, sőt, az ember a mozgatórugója a bolygón történő legjelentősebb változásoknak. Mi a helyzet most a fenséges kategóriájával, mi az, ami most feljebbvaló? Milyen a poszt-fenséges művészet? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!