x

Online chatszobák és a cyberszex sötét útvesztőjébe vezetjük az olvasót!

watson

Milyen mélyen ismerhetsz meg egy másik embert? Meddig mennél el azért, hogy kiderítsd az igazságot valakiről, akit szeretsz? Amikor Julia, a harmincas éveiben járó, látszólag átlagos életet élő brit családanya megtudja, hogy húga brutális gyilkosság áldozata lett, nincs nyugodalma, amíg meg nem leli a gyilkost.

a-masik-en

S. J. Watson: A másik én című könyvéből olvashatsz itt részletet:

 

Elérhető. Először arra gondolok, hogy csak elfelejtett kilépni, amikor utoljára fenn volt, de pár másodperc múlva már jön is az üzenet.

– De jó, hogy itt vagy! Te sem tudsz aludni?

Elmosolyodom. Ez a telepátia.

– Nem. Jól érezted magad?

– Szuper volt! Egy órája sincs, hogy eljöttem. De nem volt kedvem lefeküdni.

– Miért?

– Abban reménykedtem, hogy hátha tudunk még az éjjel csetelni. Gondoltam, felhívlak, de nem akartalak felébreszteni.

Nem is tudom, hogy minek örüljek jobban: annak, hogy ilyen fontos vagyok neki, vagy hogy mégsem hívott fel. Hugh biztos felébredt volna, és akkor mit mondok neki, ki keres az éjszaka kellős közepén?

Elég nagy meggondolatlanság lett volna, de nem hibáztathatnám érte. Lukas nem tudja, hogy férjnél vagyok.

– Nem ébresztettél volna fel, mert nem aludtam még egy szemhunyást sem.

– Egész nap rád gondoltam. Hogy milyen jó lett volna, ha te is ott vagy velem. Milyen büszke lettem volna.

Újra elmosolyodom. Mindig tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról.

Pár másodperc múlva már ott is a következő üzenet:

– Tartozom egy vallomással.

Érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, de próbálok úrrá lenni a fenyegető pánikon.

– Ez elég ijesztően hangzik. Remélem, nem rossz hír.

– Hát, nem is tudom.

Lehet, hogy itt a játszma vége?

– Az lesz a legjobb, ha elmondod. Essünk túl rajta!

Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy reagálnék, ha ez lenne a beharangozott vallomás: Februárban Párizsba jártam, és elkövettem egy rettenetes bűnt.

Aztán eszembe jut, amit a Facebookon írt, és megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem. Valami másról van szó.

– Szerintem inkább jó. Csak azért nem mondtam korábban, mert nem voltam biztos a dolgomban. De most már az vagyok.

Rövid szünet.

– És személyesen szeretném elmondani. Találkozni szeretnék veled.

Egy ideje már bennem is érik ez a gondolat, de most dönteni kell. Egy hang azt súgja, hogy igen, erre várok már ki tudja, mióta; egy másik, a józanabbik, óvatosságra int. Elég, ha szembenézek vele. Hogy lássam, ki is ez az ember valójában. Hogy kiderítsem, mit tud. És hogy van-e köze a húgom halálához.

Végül felülkerekedik a józan eszem. Már így is túl messzire mentem. Házas vagyok. Ő Milánóban lakik, én Londonban. Akárhonnan nézem, képtelenség. Csak azért áltatom magam ezzel az egésszel, mert tudom, hogy kivihetetlen. Lukas számomra csak a virtuális valóságban létezik, a laptopom képernyőjén. És ott is kell maradnia. Nem ölthet testet a valóságban.

Megjön a következő üzenet.

– Ha hiszed, ha nem, találkozhatunk. Nem akartalak megijeszteni, azért nem mondtam, de az esküvő Londonban volt.

Dermedten meredek a képernyőre.

– Itt vagyok. A közeledben.

Jeges tőrként hasít belém a félelem, de útját állja egy másik érzés, amitől elszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, és vad vágtába kezd a szívem. A nyelvemen érzem a felkorbácsolt adrenalin fémes ízét. Szappanbuborékokként pukkadnak szét a kifogásaim. Itt van, Londonban. Mintha már ott állna előttem, teljes testi valójában. Mindaz, amire annyiszor gondoltam, mindaz, amit a legapróbb részletekig leírt estéről estére, hogy mit csinálna velem, most valósággá válhat. Ha én is akarom. És ami még ennél is fontosabb: találkozhatok vele hazai pályán, úgy, hogy én szabom a feltételeket. És megtudhatok róla mindent, amit tudni szeretnék. Mindenekelőtt azt, hogy ismerte-e a húgomat.

Várok néhány másodpercet, hogy megnyugodjak, és csak utána írom le a választ.

– Miért nem mondtad korábban?

Közben arra gondolok, milyen jó, hogy most nem látja az ijedtséget, a félelmet az arcomon.

– Nem is tudom. Nem voltam benne biztos, hogy akarsz találkozni velem. Hogy jó ötlet, ha személyesen is megismerkedünk. De itt Londonban történt valami. Őrülten elkezdtem vágyakozni utánad. Talán, mert itt vagy, a közelben, és a számod is tudom, hogy felhívjalak. A lényeg, hogy most már biztos vagyok benne. Találkoznunk kell. Nem bírom tovább nélküled.

Háromszor, négyszer is elolvasom az utolsó mondatot.

Nem bírom tovább nélküled.

– Mondd, hogy te is akarod!

Akarom? Igen. Azt hiszem. Kate miatt. Ha Lukas ismerte, Kate beszélhetett neki másokról, más partnereiről, akikkel ugyanúgy a társkeresőn ismerkedett meg. Elmondhatott neki olyan dolgokat, amiket senki másnak. Igen. Lehet, hogy ő tud segíteni nekem.

Aztán eszembe jut, amit Adrienne és Anna egymástól függetlenül mondtak: Légy óvatos!

Most már bánom, hogy nem voltam őszinte hozzá. Meg kellett volna mondanom neki, hogy férjem van. És egy fiam. Hogy nem olyan egyszerű ez az egész, mint gondolja. Akkor biztos megértené, hogy nem találkozhatunk, bármennyire is szeretném. És nem kellene hazudoznom, légből kapott kifogásokat keresnem.

– Csak annyit mondj, hogy igen, én is akarom.

Most mit csináljak? Mondjam, hogy nem érek rá? Hogy dolgom van? Fontos megbeszélésre kell mennem? Azt is mondhatnám, hogy szabadságra utazom valahova. Hogy megvan már a repülőjegyem. De lehet, hogy elég, ha csak annyit mondok: Sajnálom, de most nem megy. Talán legközelebb.

Persze ebből rögtön tudná, hogy hányadán állunk. Hogy a legközelebb azt jelenti: soha. És akkor minden hiába volt. Minden eddigi erőfeszítésem, hogy megtudjak tőle valamit. És egész életemben bánnám, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Hogy talán tőle megtudhattam volna, mi történt azon a hideg februári éjszakán Párizsban. Hagynám, hogy eltűnjön örökre, és magával vigye a titkát.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!